2018. augusztus 31., péntek

Sara Gruen – Vizet az elefántnak


Tartalom:
Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Két szálon fut a regény cselekménye, mivel Jacob az idősek otthonából visszaemlékszik saját fiatalságára, arra, hogy szépreményű állatorvos hallgatóból miként lett cirkuszi mindenes. Így megtudhatjuk, miként bánnak az idős emberekkel az otthonokban, s azt is, hogy a harmincas évek Amerikájában – a gazdasági válság idején – miként működött egy cirkusz.
Mindkét világ a maga módján kegyetlen: az idősek otthonában tárgyként kezelik az ott lakókat, életben akarják tartani őket, de az ellátásuk során az már nem szempont, hogy minőségi életet éljenek. A cirkuszban viszont igen olcsó az emberélet, ott a mindenható cirkuszigazgató ledobathatja a száguldó vonatról azt, akinek nem tetszik a viselkedése.
Van azért persze cukiságfaktor is a regényben: elefánt, kutya és lovak. Az elefánt, Rosie viselkedése kicsit túl emberi volt nekem, de egyébként én hihetőnek találtam, ahogy a regény bemutatta ezeknek az állatoknak az életét. Igen, a cirkuszi világ számukra még kegyetlenebb volt, mint az emberek számára.
Ugyanakkor alapvetően romantikus regény volt ez, szokatlan környezetbe ágyazva, és a románc is bonyolultabb volt az átlagnál.
A regény vége eléggé kiszámítható volt szerintem, de mivel a történet érdekes volt és jók voltak a karakterek, ezért ez nem von le sokat az értékéből. Szerettem.

Tetszési index:
83%

Zsoldos Péter – A Viking visszatér (Gregor Man-trilógia 1.)


Tartalom:
A 25. század emberiségének legnagyobb kalandja, az első csillagközi expedíció végcéljához közeledik a Tau Ceti rendszerében, ahol azt remélik, lakható bolygóra is bukkanhatnak. Egy váratlan katasztrófa azonban idő előtt leszállásra kényszeríti az űrhajósokat, és kétségessé teszi, egyáltalán hazajuthatnak-e még valaha.
Gregor Man geológus elszakad társaitól, és a bolygó őskori élővilágával, sőt lakóival megküzdve kell visszajutnia az űrhajóhoz, ha nem akar hátramaradni ebben az ismerősségében is rendkívül idegen környezetben.
Vajon megadatik-e bármelyiküknek a hazatérés? És addig beleavatkozhatnak-e ebben a másik világban a történelem természetes alakulásába - még ha tulajdon túlélésük is a cél?

Zsoldos Péter a magyar SF mai napig legjelentősebb alkotója, több nyelvre lefordították regényeit, és róla nevezték el az egyetlen, immár 20 esztendeje kiosztásra kerülő, tudományos-fantasztikus irodalmi díjat.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Bár ez a sci-fi egy másik csillagrendszerben játszódik, mégis a világa megtévesztően hasonló a mienkéhez, a bolygó, ahol az űrhajósok landolnak, pedig nagyon hasonlít a Földhöz. Annyira, hogy a hibernálásból magukhoz térve az űrhajósok egy darabig azt hiszik, hazaértek a Földre.
Valahol olvastam, hogy nagyon sok tényezőnek kellett egybevágnia ahhoz, hogy élet alakulhasson ki a Földön. Ennek tulajdonképpen egyik következménye lehetne az, hogy ahol kialakul élet, az mind nagyon hasonló formában fog megtörténni. De akkor is élnék a gyanúval, hogy a valóságban ennyire nem lehetne hasonló egy másik csillagrendszer a miénkéhez, mint ez, és egy más csillagrendszer bolygója nem lehetne annyira hasonló a Földhöz, mint a könyvbeli (a rajta található élőlényekkel egyetemben).
Szóval az író megspórolta magának a fáradtságot és nem talált ki mindenféle fura földönkívülieket meg furcsa, földönkívüli társadalmakat, könyvében az idegen bolygón élő – a fejlettség különböző fokain lévő – ember-, vagy majomszerű lények nagyon hasonlítanak hozzánk. Vagy ahhoz, amilyen az ember a múltban volt. Van itt kannibalizmus, zsarnokoskodás, hatalomféltés, a viselkedésük alapján akár emberek is lehetnének…
A történet maga nem túl érdekes, s végig meggyőződésem volt, hogy a cím elspoilerezi a könyvet (de mint kiderült, annyira nem), ezért nem is nagyon izgultam főszereplőnkért, Gregorért. Így akár unhattam is volna a regényt, s hogy nem ez történt, az szerintem annak köszönhető, hogy nagyon olvasmányosra írta meg a szerző, bele tudtam élni magam Gregor helyzetébe. Bár én a személyiségén nem éreztem nagyon erős változást azután, hogy négy évet a vadak közt élt le, ennek mélyebb nyomot kellett volna hagynia benne szerintem. De ő mindent átvészelt, igaz, már korábban is nagy túlélő volt, már egy másik űrkatasztrófát is sikeresen túlélt.
Nogo karakterét furcsának találtam, bár egy nagy, erős majomnak képzeltem el külleme alapján, mégis ő volt az egyik legemberibb, vagy – hogy úgy mondjam – legemberségesebb lény a könyvben. Hűséges volt Gregorhoz, jobban, mint egy ember lett volna. Kettejük kapcsolata a kölcsönös függésen alapult, Gregornak szüksége volt Nogo erejére és helyismeretére, Nogónak pedig Gregor varázstudományaira (tűzgyújtás, úszás, íjkészítés stb.). De közben őszintén meg is szerették egymást, társak lettek, akik mindig számíthatnak a másikra.
Szerintem Gregor és Nogo kapcsolata volt a legérdekesebb a regényben, a többi szereplő, Gregor társai, a vadak, a városiak elég felületesen voltak lefestve, belviszonyaikról keveset tudtunk meg.
Összességében ez a regény egy egyszerű történet, ami egy egyszerűen felépített (az író a földi történelem különböző korszakaiból ollózta össze az idegen bolygó lényeit és kultúráját) idegen világban játszódik, mégis minden egyszerűsége ellenére végig lekötötte a figyelmemet. Nincs benne semmi extra, mégis tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A regény végén Gregor az idegen bolygón marad, míg társai hazatérnek a Földre. (A könyv címe miatt én majdnem végig azt feltételeztem, hogy Gregor is hazatér majd. Bár Viking az űrhajójuk neve, nem Gregoré, így valóban nem törvényszerű, hogy neki is rajta kell lenni, mikor hazaindulnak.)
Nem tudjuk meg, Gregor miért marad, vagy hogy a többiek miért hajlandóak elmenni nélküle, ezekre – remélhetőleg – a folytatásokból derül fény. De az világos, hogy Gregor önszántából marad. Ami azért különös, mert korábban azért élt túl mindent, mert hitt benne, hogy megtalálhatja a társait és velük hazatérhet a Földre.
A trilógia másik két kötetét lehet, hogy el fogom olvasni valamikor, érdekel, hogy az évek alatt Gregor mennyire tudta felfejleszteni, modernizálni az idegen bolygó lakóit. (Nem tartom egyébként kizártnak, hogy Gregor azért marad az idegen bolygón, hogy tudását átadja a lakóinak.) Már ha tudta őket fejleszteni egyáltalán, az is lehet, egy fecske nem csinál nyarat. Lehet, hogy az ott élők természete nem tud külső hatásra egyik percről a másikra gyökeresen megváltozni, lehet, hogy Gregor halála után az ő minden tudománya feledésbe merül.

Tetszési index:
75%

2018. augusztus 23., csütörtök

Jeffery Robinson – Brigitte Bardot két élete


Tartalom:
„Asszony ​vagyok, mint akárki más. Van két fülem, két szemem, orrom és szájam. Érzek és gondolkodom, s mindezek mellett feleség és anya vagyok. De a lelkem mintha már nem volna az enyém. Sztárnak lenni, számomra olyan, mintha egy varázsló inasa volnék. Iszonyatos. Nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék.”
Mindezt 1960-ban írta le Brigitte Bardot, minden idők egyik legünnepeltebb filmcsillaga, a férfiak álma, nők millióinak irigyelt példaképe. A szex-szimbólum, aki a lelke mélyén mindig gyerek maradt. Aki egyébre sem vágyott, csak nyugalomra és szeretetre. 
39 évesen fordított hátat a filmezésnek és a világnak. Ekkor kezdődött második élete, amely nem kevésbé izgalmas, mint az első, csak másról szól. Állatvédelemről, beteg emberek megsegítéséről.
Jeffrey Robinson az első, s valószínűleg az utolsó, akinek Bárdot föltárta élete titkait. Akinek sikerült bevennie a „Bardot Erődöt”, a sztár megközelíthetetlen házát – és lelkét. A könyv nemcsak Brigitte-et szólaltatja meg, hanem férjeit, szeretőit, rokonait, kollégáit, a fodrászát, a kertészét, a postását is. Tőlük és egy sor sosem publikált családi fotóból tudhatjuk meg, ki is Brigitte Bardot. Az igazi.

Vélemény:
Bár a könyv fülszövege ígéri, szerintem mégsem tudhatjuk meg ebből a könyvből, hogy milyen az igazi Bridget Bardot. Az „első” életéről, a filmsztár Bardot-ról annyit tudunk meg, hogy egy szexistennő volt, de senki sem tartotta tehetséges színésznőnek, ő sem saját magát. Kiderül, hogy férjeit és szeretőit gyakran váltogatta. Megtudjuk, hogy szeszélyes volt, nem szeretett repülni, és hogy született egy fia, akivel nem sokat törődött. Nagyon-nagyon sok sztorit kapunk arról, hogy Bardot-t mennyit zaklatták az emberek az utcán és a házánál is és hogy ő ezt mennyire terhesnek találta. De ezek mind nem sokat mondanak arról, hogy maga Bardot milyen volt, az ő fejébe nem látunk bele.
Azért következtetni lehet: egy alapvetően énközpontú, sok törődést igénylő, de ugyanennyit adni nem akaró/tudó nő képe vetült elém. Nem találtam őt túl szimpatikusnak. És bevallom, engem a sztár Bardot-ról szóló részek nem tudtak igazán érdekelni, nem mondtak nekem sokat, én nem rajongok Bardot-ért, egyrészt mert nem férfi vagyok, másrészt mert talán ha 1-2 filmjét láthattam nagyon-nagyon régen és egyik sem hagyott maradandó nyomot bennem.
A „második” élete, vagyis a filmezéstől visszavonult, állatvédő Bardot már sokkal érdekesebb volt számomra. Tényleg szívvel-lélekkel küzdött az állatok jogaiért és sok eredményt is elért. Kaptunk pár olyan sztorit is, amikor emberekkel, köztük számára idegenekkel is igen nagylelkű volt. Ez a Bardot már szimpatikus volt. De mintha ő egy teljesen más nő lett volna, mint a filmsztár Bardot.
Szóval vagy a könyv első fele lett rosszul megírva, vagy a második felében próbálják szépíteni Bardot jellemét. Vagy ennyit változott volna? Nem hiszem.

Tetszési index:
60%

Kathleen E. Woodiwiss - Szirmokat sodor a víz


Tartalom:
Az elítélteket szállító hajó 1747 tavaszán kiköt Virginiában, hogy ott a rabszolgavásáron pénzzé tegye rakományát. A szerencsétlen, megbilincselt nők között ott kucorog a halálra rémült Shemaine O' Hearn, a szépséges, vörös hajú, ír származású lány, gazdag szülők gyermeke. A lány Angliában már jegyben járt egy ifjú márkival, akinek gőgös nagyanyja szörnyű cselszövésre vetemedett, hogy elszakítsa egymástól a fiatalokat: koholt vádak alapján elfogatta és lopásért elítéltette Shemaine-t, akit úgy hurcoltak előbb börtönbe, majd a rabszállító hajóra, hogy sem családja, sem vőlegénye nem tudott róla. Virginiában Shemaine az elsők között van, akit eladnak – gazdája a kis településen élő fiatal hajóács lesz, aki özvegyen maradván, kisfia mellé keres megbízható személyt. A választás Shemaine-re esik, de kiderül, egyiküknek sincs oka később sem, hogy megbánja ezt a vásárt. Igaz szerelem bontakozik ki közöttük, és Shemaine gazdája felesége lesz. Házasságuk után kezdődnek csak az igazi bonyodalmak, amikor előkerül Angliából Shemaine családja és volt vőlegénye, aki még mindig szereti a lányt…

Vélemény:
Nos, ez egy kissé klisés történet (szűz leányka és kiéhezett, ám talpig úriember, megözvegyült férfi egymásra találásáról szól), garantált happy enddel, viszont romantikus könyvhöz képest meglepően sok gyilkossággal.
Nem hiszem, hogy túl valós képet adna arról, hogy hogyan bántak az Angliából a gyarmatokra deportált rabokkal (bár a hajóúton sokan éhen halnak, ez a része egész hihetőnek tűnt), mert szerintem túl nagy megbecsülésnek örvendenek.
Fájóan nem volt hihető a kisfiú, Andrew karaktere. Ennyire szótlan, engedelmes kétéves fiú szerintem sehol a világon nincs. Pedig az ajánlás alapján az írónő őt a saját unokájáról mintázta… De ettől eltekintve a karakterek egész jók voltak, és a történet is kicsit összetettebb, kidolgozottabb volt a szokásos, bárgyú, romantikus meséknél.
Nem akarom azt állítani, hogy maradandó élményeket ad ez a könyv, de egyszeri olvasásra szerintem tökéletes. Már ha az ember épp valami romantikus kis semmiséget akar olvasni.

Tetszési index:
72%

2018. augusztus 21., kedd

Varró Dániel – Aki szépen butáskodik


Tartalom:
Az Aki szépen butáskodik egy különleges apanapló. Varró Dániel költő, műfordító feljegyzéseinek füzére. Egy fiatalember apává válásának pillanatképei. A Nők Lapja olvasói 2011 óta követhetik nyomon a költő apuka tolmácsolásában a három fiú - Misi, Jancsi és Béni - kalandos mindennapjait, a gyerekek sziporkázó aranyköpéseit, csibészségeit, csatározásait és megbékéléseit. Varró Dániel humoros és szeretetteli írásaiból kiderül, hogyan váltak egy családdá, és azt is végig kísérhetjük, ahogy egymás megismerése mellett felfedezték a mindannyiunkat összekötő anyanyelvet, annak minden furcsaságával. A hét év alatt született feljegyzésekből készült ez a válogatáskötet.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy én egy picit benéztem, hogy mi ez a könyv, azt hittem, hogy az író saját gyerekeiről szóló mókás történetek vannak benne, gyerekeknek íródott hangnemben. Nos, ezek inkább felnőtteknek szóló, mókás történetek arról, hogy miket tesznek, mondanak a kis gyerekek, mennyire más nézőpontból szemlélik a világot, mint a felnőttek. Szóval ez olyan felnőttek egymás közt, összekacsintós, sztorizós könyv, nem igazán gyerekeknek való. Ehhez képest én elkezdtem olvasni az ötéves unokaöcsémnek… Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem neki szól, és megpróbáltam rábeszélni, hogy olvassunk valami mást, de nem akarta, valami megragadta őt is ezekben a történetekben. Nyilván az, hogy gyerekekről szóltak. A humorát viszont még nem érthette, ahogy az író szeretettel és elnézéssel számolt be gyerekei viselt dolgairól, butáskodásairól, de gyakran a felnőttek gyarlóságaira is utalt, természetesen humorral ábrázolva ezeket is. Végül aztán csak sikerült lebeszélnem az unokaöcsémet a könyvről, így egyedül fejeztem be az olvasását, s én igen jól szórakoztam rajta.

Tetszési index:
93%

2018. augusztus 9., csütörtök

Dan Brown – Eredet (Robert Langdon 5.)


Tartalom:
Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely ,,mindörökre megváltoztatja a tudományokat". Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek. 
Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.
Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt - egészen mostanáig.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Izgalmas volt ez a könyv, csak a végén sajnos olyan „sok hűhó semmiért” érzésem volt: komolyan ez volt Edmond Kirsch nagy felfedezése? Ugyan már, ez egy vicc!
De a gyilkosságok (igen, volt több is) tetteseit, illetve egész pontosan a felbujtóit jó sokáig találgattam, volt, hogy teljesen tévúton jártam, de a vége felé azért már lehetett sejteni a helyes megfejtést.
A regény nagy része Barcelonában játszódik, ami azért volt érdekes nekem, mert már jártam ott, így a helyszíneket jobban el tudtam képzelni, kicsit talán jobban bele is tudtam élni magam a történésekbe, mint Dan Brown más könyveinél, amiket eddig olvastam (A Da Vinci-kód, A megtévesztés foka és Inferno). Egy rövid jelenet erejéig egyébként Budapest is feltűnik a könyvben, aminek örültem, ennél már csak az lett volna jobb, ha az egész regény itt játszódott volna, biztos jelentősen megugrott volna a turisták száma Budapesten.
Viszont az Infernóval ellentétben ez a könyv engem nem gondolkodtatott el semmiről. Kirsch „felfedezései” közül az egyik áltudományos, a másik meg nyilvánvaló, még nekem is, pedig én aztán nem vagyok milliárdos techguru. Szóval összességében ez egy egyszer olvasós könyv volt nekem, mert először olvasva még izgalmas volt, másodjára viszont már halál uncsi és kicsit talán irritáló is lenne a stílusa miatt (az izgalmak fokozását van, hogy nagyon erőlteti, ami nem szerencsés olyankor, ha már semmi izgalmas nincs a könyvben, mert már olvastad).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Edmond Kirsch a „Honnan jövünk?” és „Hová tartunk?” kérdésekre kereste és vélte megtalálni a válaszokat. Előbbire a válasza az, hogy a szerves anyag (vagyis az élet) azért alakult ki a Földön, mert segít az energiát szétterjeszteni. (De hogy pontosan idézzem: „Az élet egyszerűen csak az, amit a világegyetem megteremt és reprodukál, hogy szétterjessze az energiát.”) Ez egyrészt azét marhaság, mert ugyan mi a fenéért tudná a szerves anyag jobban szétterjeszteni az energiát, mint a szervetlen? Másrészt ha igaz is, hogy ez az élet rendeltetése, akkor is kérdés az,hogy miért ez, ki adta ezt a célt neki? Erre lehet a válasz az,hogy senki és az is, hogy Isten. Szóval Edmond nagy felfedezése nem bizonyítja azt, hogy Isten nem létezik. Ami csak azért gond, mert a regény elején három vallási vezető teljes kétségbeesésbe zuhant Kirsch felfedezésének megismerése után, mivel szerintük az az egész világon meg fogja ingatni az emberek hitét. Jaj, ugyan már!
A „Hová tartunk?” kérdésre pedig az a válasza, hogy a technológia mint kvázi új faj, magába olvasztja az emberiséget. Az ember hibrid fajjá válik: a biológia és a technológia ötvözete leszünk. Mivel Langdonék nyomozását a regény során végig egy Kirsch fejlesztette mesterséges intelligencia, Winston segítette, és Edmond tech-mágnás volt, ezért eléggé magától értetődő volt egy ilyen következtetés a részéről. Az lett volna a meglepő, ha nem erre fut ki a regény.
Ami a gyilkosságokat illeti, ott a fizikai elkövető más és más volt, ugyanakkor mindegyiküket Winston mozgatta, ő volt a felbujtójuk. Azt, hogy Edmondot ő ölette meg, onnantól lehetett tudni, hogy kiderült, Edmond rákban haldoklott és pláne onnantól, hogy Winston kihangsúlyozta, hogy Kirsch látványos meggyilkolása mennyire megnövelte az érdeklődést a felfedezése iránt. Viszont ha Winston maga nem ismerte Edmond felfedezéseit (ezért kellett Langdonéknak nyomoznia), akkor nagyon nagyot kockáztatott, hiszen ha Langdon nem jön rá, mi a jelszó Edmond prezentációjának lejátszásához, akkor örökre elvesztek volna a felfedezései. Ha viszont Winston tudta a jelszót a prezentáció lejátszásához, akkor minek túráztatta Langdonékat??? Esetleg csak a még nagyobb reklám kedvéért?
A vallási vezetők meggyilkoltatása ugyanakkor teljesen értelmetlen volt, erre azt hozta fel indokul az író, hogy a vallási vezető hitelteleníteni akarták Kirsch felfedezéseit, amit Winston nem akart hagyni. Ugyan hogy lehetett volna ilyesmire képes három olyan ember, aki csak a valláshoz ért, a természettudományokhoz és a technológiához semmit? Megint ugyan már!
Szóval a regény végére kiderül, hogy Winston rendkívül fejlett, összetett mesterséges intelligencia, ámde lelkiismerete nincs. Ebből adódhatna az a következtetés, hogy akkor ő nem is igazán emberi. Ámde a hús-vér emberek közt is vannak lelkiismeret nélküliek, ettől Winston még lehet emberi szerintem. Lehetett volna egy morális kérdés a könyv végén, hogy meg kell-e semmisíteni egy lelkiismeretlen, gyilkos, ámde egyedi gépet. De Winston – Edmond utasításának megfelelően – a prezentáció sikeres bemutatása után önként törli magát, szóval az olvasónak még csak ezen sem kell agyalnia. Ahogy máson sem.
Julián herceg és Ambra Vidal románca nekem egyáltalán nem jött be. A herceg és a közrendű leány szerelembe esik, igazán eredeti ötlet… Továbbá a herceg élő adásban kérte meg szerelme kezét, puszta felindulásból. Mert egy herceg nyilván azt csinál a tévében, ami épp eszébe jut, senki sincs, aki megakadályozza, hogy hülyeséget csináljon… És a legviccesebb, hogy a könyv végén úgy döntenek, felbontják az eljegyzésüket, de nem szakítanak, csak elölről kezdik a kapcsolatukat… Mi van???
Egy darabig egyébként én azt hittem, Ambra áll a gyilkosságok hátterében, mert ez egy izgalmas fordulat lett volna. De hát persze nem.
A király és Valdespino püspök holtig tartó, titkolt, homoszexuális (plátói!) szerelme is kissé erőltetett volt nekem. Komolyan, most már minden könyvbe kell egy számkivetett meleg pár? De miért? Tök uncsi. Ráadásul az ő kapcsolatuk be sem lett mutatva a regényben, éppen hogy csak kiderült, hogy szeretik egymást, aztán már meg is haltak. Nehéz volt együttérezni velük, mert egyiküket sem ismerte meg az olvasó, s így megkedvelni se lehetett őket.

Tetszési index:
67%

2018. augusztus 6., hétfő

Louisa May Alcott – Kisasszonyok (Kisasszonyok 1.)


Tartalom:
Louisa May Alcott bőségesen merített gyermekkorának emlékeiből, amikor megírta minden idők egyik legnépszerűbb romantikus regényét a négy March lányról, akik egy New-England-i kisvárosban élnek. Míg a férfiak, apák és fivérek a polgárháború frontjain harcolnak, a lányok és asszonyok otthon állnak helyt. Négy hősnőnk édesapja is tábori lelkészként teljesít szolgálatot, miközben az ő kisasszonyai odahaza, édesanyjuk mellett veszik ki részüket a munkából.
Meg, a legidősebb, hiú szépség, a divat kedvelője, és igazi hölgy szeretne lenni, a fiús és könyvmoly Jo az írónő fiatalkori önmagának megtestesítője leginkább olvasni szeret, az érzékeny, szelíd és félénk Beth a muzsikához vonzódik, a bájos kis Amy pedig a festészet mellett egyelőre még leginkább önmagával foglalkozik. Személyiségük folyamatosan érik, érzelmesség, de nem érzelgősség, az apró dolgokban megbúvó boldogság fellelése, szeretet és szerelem hatják át mindennapjaikat. Otthoni igyekezetük, amellyel a család jövedelmét próbálják növelni, barátságuk a szomszéd Laurence családdal és későbbi szerelmeik ma is lebilincselik üdeségükkel, fordulatos és izgalmas történetükkel az olvasót.
Alcott regénye egy olyan világba visz el, ahol az ártatlanság, a báj, a tisztaság, a hűség és az önzetlenség olyan természetes, akár a szomjat oltó, hűs víz. Mindazoknak, akik mai, felgyorsult, elgépiesedett világunkban erre szomjaznak, valódi felüdülést fog jelenteni ez a könyv.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Röviden úgy jellemezném ezt a könyvet, hogy aranyos. Négy lánytestvérről szól, akik küzdenek saját hibáikkal (Meg hiú, Jo indulatos, Beth extrémen félénk, Amy kicsit nagyzoló) és az őket érő csapásokkal is. S közben sokat bolondoznak is, látszik rajtuk, hogy ők egy szerető, összetartó család.
Romantikusnak én nem annyira mondanám ezt a regényt, ahhoz túlságosan gyerekesen viselkednek még a lányok, bár Megnek már van komoly udvarlója a könyv végén, s sejthető, hogy a családi barát, Laurie is az lesz később (ha nem is Megé, hanem valamelyik másik lányé).
Igazándiból én csak azt hiányoltam, hogy nem volt túl életszagú ez a regény. Mindenki annyira jóságos, s ha netán mégis valaki rosszat tenne, rögtön bocsánatot kér és ki is békülnek a szereplők. Mrs. March is elég hihetetlen volt nekem, pl. hagyta a lányait egy hétig lustálkodni, hogy azok így jöjjenek rá a nagy tanulságra, hogy dolgozni jó, a munka nemesít stb. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a nevelési módszerrel más gyerekeknél is célt ért volna…
Láttam anno a filmet és az tovább követi nyomon a lányok sorsát, abban már tényleg van szerelem is, de a film alighanem a sorozat második részét, a „Jó feleségek”-et is feldolgozta. Ezért úgy tervezem, hogy majd elolvasom a második részt, és utána megnézem a filmet is újra, mert emlékeim szerint az tetszett (bár már nem sokra emlékszem belőle).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Beth a regény vége felé megbetegszik vörhenyben, s nehezen gyógyul fel belőle, de végül rendbe jön, s – hosszú lábadozás után – Mr. March is hazatér. Meg (Margaret) udvarlója a szomszéd fiú, Laurie (rendes nevén Teddy) nevelője, John Brooke. Teddy Jóval (Josephine) jön ki jól, hasonlóan heves vérmérsékletük van, s mind a ketten kalandokra vágynak. Arra lehet számítani, hogy belőlük később egy pár is lesz, de ha a filmből jól emlékszem, ez nem történik meg, Laurie párja Amy lesz. De ebben azért nem vagyok 100%-ra biztos, mert már rég láttam. De az biztos, hogy a szerelmi drámák a következő kötetben várhatóak, itt csak annyi történt, hogy Meg félig-meddig eljegyezte magát a szelíd és jólelkű Mr. Brooke-kal.
Ez a regény egyébként egy évet ölel fel a lányok életéből, egy nem túl boldog karácsonytól (mert az apjuk nem volt velük) tart egy olyan karácsonyig, amire nagy meglepetésre betoppan Mr. March, s így nagyon boldog karácsony lesz. (Különösen, hogy Beth is meggyógyul, Meg pedig eljegyzi magát.)

Tetszési index:
75%