John Fowles - A lepkegyűjtő

Tartalom:

Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totófőnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy akár a lepkékben gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja.

"Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük" - mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: "Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan."

Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története az első, ma már klasszikusnak számító modern pszichothriller a filmvásznon is világsikert aratott.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A könyv először Ferdinand (bár az igazi neve Frederick, ha jól értettem) szemszögéből meséli el Miranda elrablásának és fogságának történetét, utána pedig a lány nézőpontjából olvashatjuk el, hogy miként élte meg a rabságot. A két előadásmód markánsan eltért, két teljesen különböző személyiséget ismerhettünk meg a könyvből.

Kezdjük Ferdinanddal. Hátborzongató volt a rideg tényszerűség, ahogy többnyire tálalta a történéseket. Ahogy soha nem tűnt gyűlölködőnek, látszólag nem indulatból cselekedett. De mégis érezni lehetett, hogy a higgadt szavai mögött frusztráltság, kisebbrendűségi érzés bújt meg. Kevésnek érezte magát Mirandához, ezért nem mert normálisan megismerkedni a lánnyal, inkább elrabolta. Különös, hogy bár látja a lány hibáit is, hogy fennhéjázó és képmutató, mégis szereti. Vagy azt hiszi, hogy szereti. Valójában persze leginkább a lány szépségét szereti és azt a ködös reményét, hogy Mirandával boldog lehetne.

Én egy darabig azt hittem, hogy Ferdinand azt akarja elérni, hogy Miranda szeresse őt. De amikor a lány közeledik felé, akkor sosem bízik meg benne (többnyire joggal), így egyértelmű, hogy Ferdinand soha nem kaphatja meg, amire vágyik. S valójában nem is a lány kell neki, hanem az ábrándkép, ami az ő fejében él a lányról. Miranda ahhoz soha nem tudna felérni, ahhoz túl emberi.

Bár világos, hogy Ferdinand nem normális, én sokáig mégis inkább csak nagyon magányosnak láttam őt, nem pszichopatának. Ez elég furcsa volt.

Miranda naplójából pedig megismerhetjük a lány valódi énjét. Szépnek, okosnak, különlegesnek tartja magát, ugyanakkor igyekszik nem mások orra alá dörgölni ezt. Ferdinandot lenézi (egyszerűnek és műveletlennek tartja) és egy kicsit sajnálja is. Alapvetően őszinte a fiúval, csak szökési kísérletei során próbálja félrevezetni, illetve olyankor hazudik neki, ha azt hiszi, azzal elérheti, hogy elengedje őt. Valahogy mégsem volt nekem szimpatikus Miranda. Talán, mert én is olyan pórias vagyok, mint Ferdinand, az elszállt művészlelkekkel nem tudok azonosulni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy úgy gondolnám, Miranda megérdemelte, ami történt vele. Nyilván nem. Átérezhető volt a szenvedése, sajnáltam is őt. Alapvetően jólelkű lánynak tűnt ő nekem, de ettől még nem tudtam igazán kedvelni.

Ferdinand és Miranda karaktere is igen kidolgozott, egyedi és hihető volt. Remekül megírt könyv ez. Ugyanakkor nyomasztó is, különösen a legvége, csak olyankor olvassátok, amikor épp lehangolódni van kedvetek.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Ferdinand nem változik semmit a regény során, minden amit Miranda mond vagy tesz, lepereg róla. Vicces ezt mondani, de ő egy szilárd jellem - szilárdan pszichopata.

Ezzel szemben Miranda lelkében komoly változások mennek végbe a fogsága alatt. Eleinte észérvekkel próbálja meggyőzni Ferdinandot, hogy engedje el, utána szökni próbál többször is. Aztán - feladva pacifista elveit és istenhitét - a fiúra támad, de így sem sikerül szabadulnia. Végül - feladva azt, hogy igaz szerelmének tartogatja szüzességét - felkínálkozik neki, de ezzel csak azt éri el, hogy a fiú megundorodik tőle.

Különös, hogy Ferdinandra sokáig együttérzéssel tekintettem, egészen addig, amíg végig nem nézte Miranda haldoklását és nem vitte orvoshoz. Ugyan azt hazudja magának (és nekünk), hogy ő nem tudta, hogy Miranda annyira beteg, de valójában tudta. Csak nem számított neki annyit a lány, hogy börtönbe menjen miatta. Saját magát jobban szerette, mint Mirandát.

Miranda hosszan tartó haldoklását nagyon rossz volt végigolvasni, ráadásul kétszer is, egyszer a lány és egyszer Ferdinand nézőpontjából is. Ettől végül sikerült megutálnom Ferdinandot. Az pedig, hogy Miranda halála után egy másik lányra kezd vadászni, egyértelműen mutatja, hogy valójában nem szerette Mirandát, hiszen nemsokára mással fogja helyettesíteni a lányt... Ferdinand pszichopata és potenciális sorozatgyilkos, aki ügyesen játssza a sérült lelkű, magányos kisfiút. Annyira, hogy sokáig sikerült megvezetnie engem, de olykor még Mirandát is.

Tetszési index:

93%

Chuck Palahniuk – Harcosok klubja

Előzmények:

Persze láttam a filmet még gimis koromban, és nagyon állatnak tartottam. És az „állat” jelző itt elvont és szó szerinti értelemben is veendő: vagyis nagyon jó volt és állatként viselkedő emberekről szólt. Arra csak mostanában (pár éve) jöttem rá, hogy könyv változata is van a történetnek, sőt a regény volt előbb és az alapján készült a film. Kellett hozzá egy „kis” idő, de végül sort kerítettem az elolvasására is.

Tartalom:
Adott egy férfi, aki minden nap bejár dolgozni a munkahelyére: kártérítési ügyintézőként dolgozik egy biztosítónál, sokat utazik. Szabadidejét a lakása csinosításával tölti: bújja az IKEA-katalógusokat, és újabb és újabb darabokat rendel meg belőle. Ugyanakkor álmatlansággal küzd, de az orvos nem hajlandó altatót felírni neki, s mikor a férfi panaszkodik neki, hogy szenved, az orvos azt javasolja, hogy menjen el a rákosok valamelyik önsegítő csoportjába, ott láthatja, mi az igazi szenvedés. A férfi megfogadja a tanácsot, s így találkozik Marla Singerrel.

Nem sokkal később megismeri Tyler Durdent, aki egy lepukkant lakásban él, vacak, éjszakai melókból és szappankészítésből tartja el magát, és nagyon öntörvényű. Tyler egy nap arra kéri a férfit, hogy üsse meg tiszta erőből… Így születik meg a harcosok klubja.

Vélemény:

Először is megpróbálom megfogalmazni, hogy mi az, ami jó ebben a könyvben, s ez, azt hiszem, egyrészt az őszintesége, a nyerssége, másrészt az, hogy oltári jó dumái vannak.

Látjuk benne, hogy mi lakik egy hétköznapi férfi bensőjében: hogy mennyire elege van a hétköznapi életéből, s mégsem mer kitörni belőle. Frusztrált, mert úgy érzi, többre kéne vinnie az életben, de nem tudja, pontosan mire. Így csak ellebeg a langyos életében, álmatlanul, céltalanul. S látjuk azt is, hogy van, aki mer a saját akarata szerint élni, s ő megvet mindenkit, akit sikeresnek, boldognak lát, mert képmutatónak tartja őket. (Vagy gyűlöli őket, mert nem kaphatja meg, ami az övék.) Az már értelmezés kérdése, hogy kettejük élete közül melyiket tartjuk jobbnak. Valahol persze mindkettő borzasztó.

Mégis, azt hiszem, majdnem mindenki érezte már olyan szerencsétlennek magát, mint kártérítési ügyintéző barátunk, s talán közel ugyanennyien érezték már legalább egyszer életükben, hogy úgy megvetik/gyűlölik a többi embert, ahogy Tyler teszi. Azért férkőzik könnyen az ember bőre alá ez a könyv, mert ezek az érzések, gondolatok valahol ott vannak mindnyájunkban, csak mi nem mondjuk ki őket.

Sajnos ennél többet nem tudok mondani erről a könyvről úgy, hogy ne spoilerezzek. Úgyhogy  akkor már csak annyit jegyeznék meg, hogy a filmet is nézzétek meg, nagyon jól adja vissza a könyv mondanivalóját, hangulatát, dumáit (sőt van benne egy-két olyan frappáns szöveg is, ami a könyvből hiányzott), csak a végén van egy nagyobb eltérés a könyvhöz képest, de ezt majd a spoileres véleményemben fejtem ki.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Szóval az a könyv csattanója, hogy a nyápic kártérítési ügyintéző és a tökös, harci klubot, majd magánhadsereget szervező Tyler egy és ugyanaz a személy.

Mikor erre hősünk rádöbben, rájön arra is, hogy Marla miatt találta ki Tylert. Tyler szereti Marlát és meg meri szerezni magának Marlát. Míg a nyápic kártérítési ügyintéző nem. (Persze, fogjunk mindent a nőre…)

Kiderül tehát, hogy hősünknek tudathasadása van, az egyik énje unta lagymatag kis életét, s így kitalálta Tylert, s vele felrobbantatta a saját lakását, hogy végre kikerüljön szokványos kis életéből. Azonban mikor rájön, hogy ő Tyler, és hogy Tyler megint robbantani készül (ezúttal egy egész épületet), rögtön vágyni kezd régi, unalmas kis életére. Ügy tűnik tehát, hogy Tyler egy darabig ugyan az ő titkos vágyait valósítja meg: jókat dug Marlával, a harci klubban verekszik stb, később azonban önálló életre kel: le akarja rombolni a civilizációt, mindent el akar pusztítani. A bomba viszont végül azért nem robban fel, mert valójában hősünk nem akar robbantani.

Hát elég kusza ez az egész, de akkor vegyük úgy, hogy Tyler önálló személyiség, vajon az ő élete jobb vagy érdekesebb, mint a kis kártérítési ügyintézőé? Érdekesebb, az biztos, de nem jobb. Nem szeret senkit (a könyv végén még Marlát is „el akarja kapni”, vagy legalábbis megfenyegeti vele nyápic énjét), nem tesz semmi hasznosat, csak pusztít. Tökösnek, nagy lázadónak tűnik, annak hiszi magát, de az ő élete éppoly üres, mint a hétköznapi énjéé.

Nézzük meg Marlát is, ő vajon jobban él, mint főhősünk? Látszatra ő olyan, mint Tyler: nagyon laza és szabad. De neki még annyi terve sincs az életével, mint Tylernek. Családot nyilvánvalóan nem akar, különben nem mondaná Tylernek, hogy abortuszt akar tőle. Viszont úgy tűnik, Tyler fontos neki.

A könyv legvége az, hogy a bomba besül, hősünk pedig  fejbe lövi magát, Tyler nevű énje meghal, ő azonban életben marad, kórházban ápolják, s a személyzetből néha odasúg neki valaki, hogy hiányolják, vagy hogy minden a terv szerint halad, el fogják pusztítani a civilizációt és új világot építenek a romjain. Hősünk azonban nem akar kiszabadulni.

A könyvben tehát hősünk a saját maga (vagyis Tyler) által állított kelepcébe kerül, még annyira sem lehet szabad, mint korábbi, unalmas kis életében. Tylerré kell lennie, pedig már nem akar az lenni.

A filmben ezzel szemben a záró jelenetben hősünk és Marla kéz a kézben állnak egy üvegablak előtt, ahonnan láthatjuk, hogy a környező épületek felrobbannak és leomlanak, nekik azonban nem esik semmi bajuk. Itt úgy tűnik, tiszta lapot kaphatnak, s boldogok lehetnek együtt (még akkor is, ha a világ vagy egy része el is pusztul egyébként).

A film vége egészen happy end, a könyvet viszont nem mondanám annak (a regényben egyébként Tyler kétszer gyilkolt is, míg a filmben nem, a könyvben lehet, hogy ezért sem érdemel happy endet).

És hogy mi a tanulság? Talán az, hogy vigyázzunk, mit kívánunk, mert mikor valóra válik, könnyen kiderülhet, hogy valójában mi nem is ezt akartuk.

Tetszési index:

80%

Gillian Flynn – Holtodiglan

Előzmények:

Láttam anno a filmet moziban és annak hatására egyszer már nekikezdtem a könyvnek is, de akkor valahogy nem kötött le annyira, hogy el is érjek a végéig. Most viszont nekiugrottam még egyszer, és ezúttal érdekelt annyira az a plusz tartalom, amit a könyv tudott adni a filmhez képest, hogy végig is olvassam. (Egyébként a film is jó volt szerintem.)

Tartalom:

„Ásó, kapa, nagyharang - a romantikus hollywoodi filmekben valahol itt ér véget a történet. Ám mi lesz ezután? Mi történik, amikor a boldog álom szép lassan szertefoszlik, s már abban sem vagyunk biztosak, hogy valóban ismerjük azt, akinek igent mondtunk.

Amy és Nick ötödik házassági évfordulója tragédiába torkollik: Amy eltűnik, és minden jel a jóképű férj, Nick bűnösségére utal. Amy naplójának részleteiből és a jelenben futó történetszálból izgalmas lélektani thriller bontakozik ki. Az olvasó döbbenten figyeli, hogy egy romantikus párkapcsolat miként alakulhat át szép lassan igazi pokollá... A kérdés csak az, ki tette valójában pokollá a másik életét?

Megdöbbentő, magával ragadó kötet az erőszak természetéről, a kapcsolatok ingatag hatalmi viszonyairól és a mindent át- meg átszövő sötét titkokról.” (Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Erről a könyvről nagyon nehéz spoilermentesen írni, de azért megpróbálok. Szóval ez a könyv számomra elsősorban nem krimi vagy thriller volt, hanem lélektani regény. Amy és Nick nézőpontjait mutatta be, hogy mennyire másként élték meg házasságuk megromlását, hogy miként látták az okokat, ami ehhez vezetett. Látjuk, hogy mennyire különbözőek ők, de ugyanakkor sok mindent hasonlóan is látnak.

Olvastam olyan kritikát a neten, hogy ebben a könyvben milyen erős a társadalomkritika, s hogy a szereplők lényegében e társadalomkritika kinyilvánításának eszközei, eltúlzottak, karikatúrák. Én is látok társadalomkritikát, párkapcsolati kritikát a könyvben, de én ettől még „elhittem” a főszereplő házaspárt, nyilvánvalóan nem szokványos emberek ők, de szerintem akár létezhetnének is, nekem nem voltak annyira eltúlzottak, hogy ne tudjam elhinni őket.

E könyv betekintést ad abba, hogy mi mindentől lehet elcseszett egy párkapcsolat, mert felvonultat mindent, ami tönkretehet egy párkapcsolatot: megfelelési vágyat, hatalmi harcot, közönyt, tanácstalanságot, kiábrándulást, haragot, gyűlöletet, megcsalást, manipulációt. Sötét képet fest a párkapcsolatokról, az ember utálja olvasni, mert nem csak azt mutatja meg, hogy mi ronthat el egy párkapcsolatot, hanem megmutatja azt is, hogy mivé tesz egy ilyen kapcsolat. Mássá a nőt, s mássá a férfit, de mindkettejükből a legrosszabbat hozza ki.

S bár tetszeni éppen nem tetszik, amit olvasunk, az igazságtartalma nehezen vitatható. Sok olyan kapcsolat van, ahol az egyik fél manipulálni akarja a másikat, hogy az neki tetszően viselkedjék, ahol legalább az egyik fél másnak tetteti magát, mint aki, ahol a kedves valós személyiségének megismerése kiábrándulást szül, a kiábrándulás elhidegülést, az elhidegülés megcsalást stb.

Bravúros a könyv felépítése is (részletesebben ezt a spoileres részben fejtem ki), három részre van tagolva a regény, és mindegyik rész ennek a furcsa kapcsolatnak, s Amynek és Nicknek más-más oldalát mutatja meg. Zseniális benne minden kis részlet, például Amy feladványai, s bár értetlenül és döbbenten állunk a könyv végkifejlete előtt, még az is meg van magyarázva, hogy miért ez és csak ez lehetett a vége ennek az egésznek.

A mellékszereplők, Amy és Nick szülei, Nick testvére, Go szintén jól kidolgozottak, általuk érthetőbb, hogy miért lett Amy és Nick olyan, amilyen.

Szóval le a kalappal az írónő előtt, mert ez mestermunka volt. Már ki is néztem magamnak a „Sötét helyek” című könyvét, amit mindenképp el fogok olvasni valamikor. (Sajnos túl sok jó könyv van most nálam, így egyelőre nem tudom, mikor fogok tudni sort keríteni rá.)

Még a címről egy gondolat: szerintem a magyar cím egyszerűen zseniális, az eredeti angol (Gone Girl) elég semmitmondó. Viszont a „Holtodiglan” cím… Bár kezdetben csak baljóslatúnak tűnik, a könyv elolvasása után már tudjuk: maró gúny is van ebben a címben.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Elsőként a könyv szerkezetére térnék ki. Az első részben azt követhetjük végig Nick szemszögéből, hogy miként élte meg Amy eltűnését és az azt követő napokat, s ez Nicket érzéketlennek mutatja, aki sokszor bevallja az olvasónak, hogy most épp megint hazudott a rendőrségnek valamiről. Nick sokáig hallgat arról is, hogy szeretője van. Minden, de minden bűnösnek mutatja. Ezzel párhuzamosan olvassuk Amy naplóbejegyzéseit, melyet a Nickkel való megismerkedéséről és az azt követő évekről írt, a kezdeti mámoros szerelmet, majd a férje megváltozása miatti neheztelést, s végül a Nicktől való félelmét. S ezek a naplóbejegyzések is teljesen hihetőek, s ezek is abszolút Nick bűnösségére mutatnak.

Egy valamit tudnék csak hiányosságként felróni az írónőnek: hogy minden nyom Nick ellen szól. Amy szülei megemlítik ugyan Hilary Handyt és Desi Collingst mint lányuk múltbéli zaklatóit, akik Amy eltűnéséért is felelősek lehetnek szerintük, de ez a szál nagyon kidolgozatlan. Szerintem nehéz komolyan elhinni, hogy ők a tettesek, bár én előbb láttam a filmet, szóval ezt nem tudom biztosra mondani, de nem hiszem, hogy bevettem volna, hogy a kisgyerekes anyuka vagy az elkényeztetett úri fiú rabolta el Amyt.

Szerintem kellett volna a könyvbe valaki, akiről hihető, hogy ő rabolta el Amyt, mert az, hogy minden Nickre utal, könnyen arra a következtetésre vezetheti a sokat látott olvasót, hogy tuti nem Nick a hunyó.

És akkor a könyv második feléből megtudjuk, hogy ki a „tettes”: Amy. Megismerjük az igazi énjét, ami önző, egocentrikus, és – mivel tud férje szeretőjéről – bosszúvágyó. Gúnyosan beszél arról, hogy kapcsolatuk elején ő a „Jófej Csaj”-t játszotta, de ez nem volt fenntartható, mert nem volt valós, s hogy a férjének nem tetszett az, aki valójában Amy volt. S már Nick sem akarta játszani azt a szórakoztató, szellemes férfit, aki pedig ő volt a kapcsolatuk elején. Aztán mindketten elvesztik az állásukat, s ez csak tovább ront a kapcsolatukon. Nick keres magának egy másik Jófej Csajt, fiatalt és csinosat, aki hajlandó a szeretője lenni, s miután Amy rájön erre, kitalálja, hogy eljátssza a saját halálát, s férje lesz a gyilkosa – a látszat szerint. Ez lesz Nick megérdemelt büntetése a hűtlenségéért.

S Amy meg is teszi, amit kitervelt, több, mint egy évig készül rá, mindent megtervez. Nick nagy sokára rádöbben, hogy mit tett vele a felesége, s ekkor ő is játszmába kezd, interjúiban gyakorlatilag folyamatosan könyörög Amynek, hogy térjen vissza hozzá, a bűnbánó férjet adja, közben arra gondol, ha a felesége visszatér hozzá, tényleg meg fogja ölni azért, amit vele tett.

A könyv második részében mindketten játékosok, s mindketten jól játszanak, ez a rész mutatja meg azt, hogy mi a közös bennük: mindketten manipulátorok, s tehetséges színészek is. Mindkettejüknek fontos a látszat is: azt akarják, hogy az emberek tökéletesnek lássák őket, szeressék őket.

A harmadik rész a groteszk egymásra találásukról szól. Amy visszatér Nickhez, ehhez Desi Collingsra kell kennie az elrablását, s meg is öli a férfit, hogy az ne tudjon ellene tanúskodni. Amy azt reméli, hogy Nick ezután boldogan játssza majd el neki az engedelmes férjet, Nick viszont börtönbe akarja juttatni Amyt, de nincs semmi bizonyítéka a felesége ellen.

Nick mégis a feleségével marad, részben mert az zsarolja, részben valószínűleg azért, mert a lelke mélyén maradni akar. Arra gondol, egy nő sem tudná megtenni érte azt, amit Amy tett: gyilkos lett, hogy visszatérhessen hozzá. Aztán Amy mesterséges megtermékenyítéssel teherbe ejteti magát Nicktől, s ezután a férfi beletörődik sorsába: a fia kedvéért Amyvel marad, s felhagy az ellene való hadakozással is.

A harmadik részben tehát visszatérnek ahhoz, amit kapcsolatuk elején tettek: játsszák a tökéletes párt. De most már legalább egymáshoz őszinték, tudják egymásról, hogy ez csak megjátszás, csak a külvilág nem tud róla. Míg régebben egymásnak is hazudtak. Lehetne mondani, hogy őszintébb lett a kapcsolatuk, de ez mégsem happy end, mert valójában nem teszi őket boldoggá ez a kapcsolat.

A könyv alapján Nick és Amy kapcsolata négy szakaszra osztható szerintem:

1. A kezdeti szerelmes, boldog időszakuk, amikor Amy a Jófej Csajt játszotta, Nick pedig a szellemes, intelligens férfit. Utólag mindketten beismerik a könyvben, hogy ekkor valójában nem egymást szerették, hanem azt, amivé a másik tette őket: tökéletessé. Ha megjátszásból is, de így mindketten tökéletesek tudtak lenni, s ezzel boldoggá tették a másikat – mert az nem tudta, hogy csak játszik.

2. Kezdik megismerni a másik igazi énjét, ami azonban nem tetszik nekik, s elhidegülnek egymástól. A legtöbb rossz házasság csak idáig jut el, a csendes közönyig, ők azonban tovább mennek.

3. Megismerik a másik legsötétebb oldalát, Amy megtudja, hogy Nick csalja őt, Nick pedig rájön, hogy Amy azzal akarta büntetni, hogy gyilkosságért elítélteti. Gyűlölik egymást.

4. Visszatérnek egymáshoz, már mindent tudnak egymásról, eldöntik, hogy életük végéig játszani fogják a tökéletes párt. Látszatra visszatérnek kapcsolatuk 1. szakaszába, valójában azonban annyi különbség van, hogy itt őszinték egymáshoz, s boldogtalanok is.

A könyv tulajdonképpen azt a lehangoló konklúziót tárja elénk, hogy egy házasság csak akkor lehet boldog, ha a felek megjátsszák magukat, s amint kezdik kiismerni a másikat, az a házasság végét jelenti. Ez nyilván nem igaz, ugyanakkor a regény jó összefoglalást ad arról, hogy milyen hibákat lehet elkövetni egy párkapcsolatban.

És akkor még néhány szót szólnék a regény legvégével kapcsolatban: vagyis hogy Amy és Nick együtt marad. Ez a könyv legkevésbé hihető része. Ha két ember azt tette egymással, amit ők tettek, az ésszerű lépés a válás lenne, s így esélyük lehetne a boldogságra. Két átlagember ezt tenné. Ők azonban nem azok, ők győzni akarnak, ők tökéletesnek akarnak látszani, s ezért együtt maradnak. (Nick még azért is marad, mert tudja, hogy a fiát Amynek ítélnék válás esetén.) Tulajdonképpen megérdemlik egymást… Szerintem azonban ezt a látszatot nem fogják tudni örökké fenntartani, valamikor borulni fog a bili, csak az a kérdés, hogy akkor ki fog eltűnni…

Tetszési index:

92%

Dennis Lehane – Viharsziget

Előzmények:

A könyvből készült filmet láttam anno a moziban, aminek olyan hideglelős hangulata volt és a vége eléggé meglepő volt, úgyhogy azóta többször is eszembe jutott, hogy el kéne olvasni a könyvet. Kicsit sokára sikerült, de most végre elolvastam.

Tartalom:

Teddy Daniels rendőrbíró és társa, Chuck Aule komppal tartanak a Viharszigetre, ahol egy igazságügyi elmegyógyintézet működik, melyben veszélyes elmebetegeket kezelnek. Az elmegyógyintézetből eltűnt az egyik beteg, Rachel  Solando, ennek az ügynek a kivizsgálása miatt érkezik a két rendőrbíró a szigetre.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Chucknak és Teddynek ez az első közös ügye, megtudják egymásról, hogy Teddy-nek volt felesége korábban, akit Doloresnek hívtak, s két éve halt meg, mikor kigyulladt a lakásuk, míg Chuck barátnője japán származású, ezért helyezték át a férfit a korábbi munkahelyéről.

A nyomozás alapján a rendőrbírók azt állapítják meg, hogy Rachelnek láthatatlanná kellett válnia ahhoz, hogy átjusson a számos ellenőrzési ponton, vagy a másik lehetőség az, hogy belső segítséggel szökött meg.  A nő megölte a saját gyerekeit, azonban felépített magának egy álomvilágot, melyben a gyermekei élnek, s jelenleg ebben él. Rachel hagyott egy rejtvényt maga után, melyet az elmegyógyintézet dolgozói nem tudtak megfejteni. Az egyik orvos, Dr. Sheehan aznap utazott el szabadságra, mikor a két rendőrbíró a szigetre érkezett. A nyomozók ezt gyanúsnak találják, az egyik elméletük szerint az orvos beleszeretett Rachelbe és ő szöktethette meg a szigetről a nőt.

Vihar közelít a szigethez, ezért a két rendőrbíró ott ragad, éjszaka Teddynek furcsa álma lesz feleségéről, aki azt mondja neki, hogy Laeddis is itt van. Teddy másnap meg tudja fejteni  Rachel rejtvényét, kivéve azt a részét, mely azt kérdezi, „ki az a 67?”. A rejtvény többi része a 13-as számra mutat (egyébként 6+7 is 13-at ad). Az egyik orvos, Dr. Cawley ezt azzal magyarázza, hogy a skizofrén betegek babonásak.

Teddy beavatja Chuckot a titokba, hogy valójában miért jött a szigetre. Egy Andrew Laeddis nevű férfi gyújtotta fel a házat, ahol a feleségével laktak, miatta halt meg Dolores, s ez a férfi a szigeten van most. Teddyék házának felgyújtását nem tudták rábizonyítani, azonban később felgyújtott egy iskolát is, s a tárgyaláson azt vallotta, hangokat hallott, ezért szállították az elmegyógyintézetbe. Egy Hurly nevű szenátornak feltűnt, milyen összegek áramolnak a Viharszigetre, s azt gyanítja, hogy nem csak az elmebetegek kezelése folyik itt, hanem kísérleteznek is velük, s a megbízásából Teddynek ennek is utána kell járnia. Chuck aggódni kezd, hogy el fogják-e tudni hagyni épségben a szigetet.

A rendőrbírók megtudják, hogy az elmegyógyintézetben 66 beteget kezelnek, s Teddy azt gyanítja, hogy kell lennie egy 67. betegnek is. Meg szeretnék nézni a betegek aktáit, amit nem engedélyeznek nekik. Aztán kiderül, hogy Rachel Solando előkerült. A rendőrbírók beszélnek vele, de a nő zavart, nem tud értelmesen beszámolni arról, hogy szökött meg és mit csinált azután.

Teddy rosszul lesz, ő azt hiszi, migrén. Dr. Cawley ad neki rá gyógyszert. Teddyt ezután rémálmok gyötrik, melyben Rachel elvállalja, hogy ő lesz Dolores, és szerepel benne egy kislány is, aki apjának hiszi. Teddynek gyanús lesz Chuck, hogy nem is az, akinek látszik. Ezután nem sokkal Chucknak nyoma veszik. Teddy az egyik sziklabarlangban egy nőt talál, aki elmondja, hogy korábban orvosként dolgozott az intézetben, s hogy elkövette azt a hibát, hogy érdeklődni kezdett azután, hogy milyen kísérletek folynak ott. Azt sugallja Teddynek, hogy már őt is biztosan elkezdték gyógyszerezni, mióta a szigeten tartózkodik, s hamarosan jelentkezni is fognak rajta a tünetek, aminek a vége az lesz, hogy őrültnek nyilvánítják. Elmondja, hogy a kísérletek a világítótoronyban zajlanak.

Az intézetbeliek úgy tesznek, mintha Teddynek soha nem is lett volna társa. Teddy megpróbál megszökni a szigetről a komppal, de nem sikerül. Ezután a férfi mindenáron be akar jutni a világítótoronyba, hátha ott lesz Chuck. Ott Cawley várja. (A KÖNYV CSATTANÓJÁT LELÖVŐ SPOILER JÖN!) Elmondja, hogy Edward Daniels és Andrew Laeddis egy és ugyanaz a személy (a két név egymás anagrammája, ugyanazokból a betűkből állnak), s az nem más, mint Teddy. Ugyanez igaz a Rachel Solando és Dolores Chanal nevekre is. A 67-es számú beteg nem más, mint ő, s az igazi neve Andrew Laeddis, nem Teddy. A felesége, Dolores két évvel korábban megőrült és vízbe fojtotta három gyermeküket, Edwardot, Danielt és Rachelt. Andrew, miután hazaért és rájött, mit tett a felesége, megölte őt.

Előkerül Chuck, akiről kiderül, hogy Dr. Lester Sheehan, s ő volt az elmúlt két évben Andrew kezelőorvosa. Az orvosok elmondják, hogy Andrew képtelen volt feldolgozni, amit tett, elvesztette a kapcsolatot a valósággal, s kitalált magának egy világot, melyben ő még mindig rendőrbíró, a felesége tűzvészben halt meg, stb. Az orvosok ezt a kitalált világot játszották el és játszatták el az intézet dolgozóival és betegeivel, abban bízva, hogy ha a végén szembesítik azzal, hogy ez kitaláció, az visszazökkenti a valóságba Andrew-t. Elmondják, hogy ez az utolsó esélye. Mivel több beteget, őrt, és ápolót bántalmazott már, mióta a szigeten van, ezért ha most nem jön rendbe, lobotómiát fognak rajta végrehajtani, hogy ártalmatlanná tegyék. Azonban az orvosok így sem tudják meggyőzni Andrew-t az igazukról.

Éjjel azonban álmot lát, melyben újraéli, ahogy megtalálja a halott gyermekeit és megöli feleségét, s elfogadja, hogy ez a valóság. Az orvosok örülnek ennek, azonban attól tartanak, hogy Andrew vissza fog esni, ami már egyszer meg is történt vele. Másnap Andrew felkel és találkozik Chuckkal. Azt mondja neki, hogy le kell lépniük a szigetről, mert otthon már várják őket. Dr. Cawley és több ápoló a közelben van, Chuck jelez nekik, s ők elindulnak Teddy felé.

Vélemény:

Az volt a fő baj ezzel a könyvvel, hogy az elolvasása előtt már láttam a filmet. Az pedig elég hátborzongató, a vége pedig elég sokkoló volt ahhoz, hogy még most is emlékezzek a történet lényegére és a végén a csattanóra. A könyv pedig ezekhez képest nem adott semmi többletet nekem. De ez nem a könyv hibája. Ha egy krimit már olvasott az ember, másodjára már elég unalmas elolvasni szerintem, hiszen a lényegét, hogy ki a gyilkos, már tudod. Ugyanez a helyzet itt is. Jelen esetben ugyan nem a könyvet olvastam, hanem csak a filmet láttam, de az elég hűen követte a könyv történetét ahhoz, hogy a filmhez képest már sok újat ne tudjon adni a könyv. Szóval a magam részéről inkább azoknak ajánlanám ennek a könyvnek az elolvasását, akik még nem látták a filmet. Ha valaki előbb olvassa a könyvet, utána a film még érdekes lehet neki szerintem, a képi világa, a színészi alakítások és amiatt, hogy a vége egy kicsit eltér a könyvétől. Biztosra nem tudhatom ugyan, hogy mi lenne a véleményem a könyvről akkor, ha nem láttam volna előbb a filmet, de alighanem idegborzolónak és izgalmasnak írnám le. Szóval ez egy jó könyv szerintem, csak nem tud többet, mint amit a belőle készült film tud.

SPOILERES VÉLEMÉNY:

Amiért érdekes lehet ez a könyv (meg a film), az az, hogy ráébreszti az embert, hogy milyen könnyű elveszteni a kapcsolatot a valósággal, s hogy az, hogy mit fogadunk el valóságnak, tulajdonképpen csak értelmezés kérdése. Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel, aki képtelen elismerni, ha valamiben hibázott, hogy valami nem jó dolog megtörténtéért ő a felelős. Ha mélyen magába nézne, valószínűleg a legtöbb ember rájönne arra is, hogy ezt ő maga is űzi olykor (velem például már előfordult). Hogy az apró csúsztatások közt, amiket majdnem mindenki elkövet, és aközt, ahová Teddy jutott, mekkora a távolság, én nem tudom megmondani, de bízom benne, hogy elég nagy ahhoz, hogy a legtöbbünk sose jusson oda, ahova ő.

Fentebb utaltam rá, hogy a film vége kicsit más, mint a könyvé, nos, emlékeim szerint (amik lehet, hogy nem túl pontosak) a filmben az, hogy Teddy (avagy Andrew) visszaesik, nem teljesen biztos, lehet, hogy csak eljátssza, hogy visszaesett (azért, hogy megműtsék, s ekként ártalmatlanná tegyék). Tulajdonképpen a könyvbe is bele lehet látni egy ilyen véget, de magából a szövegből ez nem igazán következik szerintem.

Tetszési index:

80%

Daniel Keyes – Virágot Algernonnak

Ez is a régi blogomról átmásolt bejegyzés, ott februárban írtam a könyvről, és közben már láttam a színpadi változatát is a regénynek (amire az előzményekben utalok), írtam arról is egy bejegyzést, azt is mindjárt áthozom ide.

Előzmények:

Először nagyon régen, boldogult tizenéves koromban olvastam e könyvet, arra sajnos már nem emlékszem, hogy keveredett a kezembe, talán csak megvolt otthon a polcon. Aztán mostanság felfigyeltem rá, hogy van színházi feldolgozása is a könyvnek, jelenleg is adják a Játékszínben prózai darabként, illetve a Raktárszínházban musicalként. Ennek okán újraolvastam a könyvet, és mivel tegnap végre sikerült színházjegyet is szereznem rá, ennek örömére úgy döntöttem, írok is róla.

Tartalom:

Charlie Gordon szellemi fogyatékos, aki nagyon szeretne okos lenni. Felkínálják neki a lehetőséget, hogy kísérleti agyműtétet végeznek rajta, amitől talán okosabb lesz. Charlie belemegy, a műtét sikeres lesz és Charlie egyre okosabb lesz. A könyv egyes szám első személyben íródott Charlie szemszögéből (előmeneteli jelentéseket ír az orvosok kérésére), így az ő szóhasználatának és helyesírásának változásán is nyomon követhetjük a „megokosodását”.
Algernon egy fehér egér, akit már Charlie előtt „megokosítottak” és kezdetben a fiú vele versenyzik, hogy előbb ki tud-e jutni egy labirintusból, mint Algernon. A műtét után hamarosan le tudja győzni az egeret, de még utána is tovább okosodik, zseni lesz.
A könyv azt mutatja be, hogyan változik az embereknek a fiúhoz való viszonyulása, ahogy egyre okosabb lesz, illetve hogyan változik maga Charlie is, ahogy kezdi érteni a világot, amely körülveszi.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)

Charlie, ahogy egyre okosabb lesz, eszébe jutnak régi emlékei és átértékeli azokat. Rájön, hogy a pékségbeli kollégái sokszor kinevették és megszégyenítették, akikről ő korábban azt hitte, hogy a barátai, és vele nevetnek, nem rajta. Most, hogy Charlie előléptetést kap és béremelést, a munkatársai ellenségesek lesznek vele. Emlékezni kezd arra, hogy anyja milyen kétségbeesetten akarta őt normálisnak hinni, később orvosi kezeléssel normálissá tenni. Azonban, mikor született egy egészséges lánya, gyorsan intézetbe adta, az apja pedig – bár nem örömmel – de asszisztált ehhez. 

Charlie szerelmes lesz a tanárnőjébe, Alice Kinnianbe, aki kezdetben türelemre inti, de végül viszonozza az érzéseit. A fiú azonban mindig leblokkol, mikor bizalmas közelségbe kerülnének. Ahogy Charlie-ből zseni lesz, elkezdi lenézni a tudósokat, a saját orvosait is, mert azok nem tudnak annyi mindent, mint ő. A munkahelyéről kirúgják, mert fölényeskedő okostojásnak tartják a kollégái.

Az orvosai elviszik egy tudományos konferenciára, ahol bemutatnák az eredményeket, amiket elértek, Charlie-t azonban irritálja, hogy úgy kezelik, mintha az ő teremtményük lenne, és otthagyja a konferenciát, és el is költözik, hogy ne találják meg. Az egyik szomszédjával, Fay Lillmannel viszonya lesz, a lány laza, könnyed, nem tud semmit Charlie múltjáról és ez felszabadítólag hat a fiúra. A konferencián kiderül, hogy Algernon teljesítménye immáron egyenetlen, szeszélyesen viselkedik, ez gyanút ébreszt Chrlie-ban, hogy lehet, hogy nem is lesz tartós az eredmény, amit nála és Algernonnál elértek, ezért tovább kísérletezik Algernonnal az új lakásában.

Charlie szeretné felvenni a kapcsolatot családjával, apját – aki már régen elhagyta a feleségét – meglátogatja a borbélyüzletében, ő azonban nem ismeri fel a fiút, és végül Charlie sem mondja meg neki, hogy ki ő, csak kér egy borotválást. Közben Charlie-nak sokszor olyan érzése van, mintha a régi Charlie figyelné és visszakövetelné a testét, mikor egyszer berúg, olyan is lesz, mint a régi Charlie. Végül a fiú úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot Alice-szel és az orvosaival, mert ki akarja kutatni, mi lesz a sorsa, visszabutul vagy okos marad élete végéig. Immáron az orvosokkal egyenértékű kutatóként vesz rész a vizsgálatokban.

Algernon teljesítménye folyamatosan romlik, mikor hibázik a feladatok megoldásában, dühöngéssel reagál, majd fásult és érdektelen lesz. Charlie kutatásai végül felderítik, hogy az okosság csak átmeneti állapot, s olyan sebességgel, ahogy okosodott, hamarosan butulni kezd majd. Algernon elpusztul, boncolása kimutatja az agyi leépülést. Charlie a háza hátsó udvarában temeti el.  Nem sokkal ezután meglátogatja az anyját, akin az időskori elbutulás jelei mutatkoznak, azonban világosabb pillanatában felismeri Charlie-t és büszke rá, mikor az elmondja neki, hogy milyen okos lett. A húgával is találkozik, aki örül neki, hogy láthatja és elmondja, hogy szégyelli, hogy olyan komiszul viselkedett vele régen.

A fiú kötelességtudatból folytatja az előmeneteli jelentések írását, így nyomon követhetjük leépülését, melyet kezdetben próbál elodázni például sok olvasással, ugyanakkor érzékeli, hogy butul és ez ingerültté teszi. Alice-szel egy időre egymásra találnak, azonban Charlie végül elküldi őt is, nem akarja, hogy tanúja legyen a teljes szellemi leépülésének. Visszamegy a régi munkahelyére, ahová visszaveszik. A munkatársai már nem űznek gúnyt belőle, sőt egyszer meg is védik, mikor egy új kolléga piszkálni kezdi. A könyv azzal végződik, hogy Charlie eldönti, hogy intézetbe fog menni, mert nem akarja, hogy sajnálják az emberek, és elköszön mindenkitől.

Vélemény:

Nagyon – súlyosan! – lehangoló olvasmány, ha valaki épp nincs jó passzban, annak nem ajánlom, mert ettől jobb kedve tuti nem lesz. Nem emlékszem pontosan a benyomásaimra abból az időből, mikor először olvastam, de a történet lényegére még sok évvel később is emlékeztem, így valószínűleg már akkor is megrázó volt. Érdekes, hogy mikor pár hónapja újraolvastam, ugyanúgy lekötött, amit olvasok, pedig tudtam, mi a történet vége. Mégis éjszakába nyúlóan olvastam, mint az olyan könyveket szoktam, amiknek tudni akarom már a végét (de előrelapozni nem szabad!). És hogy mi a megrázó benne: az, hogy az embereket jellemzően ostoba és kicsinyes lényeknek mutatja. Az, ahogy egy szellemi fogyatékossal bánnak, majd aztán ahogy félni és gyűlölni kezdik, mert okos. Vannak természetesen kivételek, Charlie főnöke, aki szeretetteljesen bánik vele, mikor fogyatékos (azonban ahogy okos lesz és a munkatársai gyűlölni kezdik, elküldi). Vagy Alicia, aki (majdnem) végig kitart mellette.  És a maga orvos módján dr. Strauss is próbálja őt megérteni. De Charlie így is végig magányos.

A könyv több helyen is utal rá, hogy a régi Charlie-nak bezzeg voltak barátai, amit én igen álságos dumának tartok, mert igen, voltak, de milyen barát az olyan, aki valójában kiröhög? Igaz talán, hogy Charlie megokosodva nagyképű lett, na és akkor mi van? Nemur professzor is az, róla mégse olvassuk, hogy nincsenek barátai, vagy hogy magának köszönheti, ha nincsenek barátai (jó, tudom, nem róla szól a könyv). Nem tudom, talán én látom rosszul, de a könyvben a többi ember viselkedik szemét módon Charlie-val, és a végén mégis mintha Charlie lenne a hibás (nyilván nem tartom őt sem makulátlannak, de főbűnöskénti feltüntetése kicsit ellenszenves nekem). De lehet, én vagyok túl érzékeny.

A könyv írásmódja – laikus szemmel – nagyon hitelesen követi le a fiú megokosodását és az érzelemvilágának fejlődését. Ettől (is) tud megrázó lenni ez a regény, mert valóban olyan, mintha valaki legbelső gondolatai lennének kiterítve elénk.

SPOILERES VÉLEMÉNY:

 Arra az esetre, ha valakit érdekel, hogy honnan ered a könyv címe: Charlie az utolsó soraiban azt kéri, hogy aki arra jár, tegyen virágot Algernon sírjára. Illetve kéri Nemur profot, hogy ne legyen olyan mogorva, hagyja, hogy kinevessék és akkor több barátja lesz. A könyv több – egyébként szimpatikusnak tűnő – szereplő szájába adja a gondolatot, hogy nem szabad Isten dolgába avatkozni, Charlie-nak olyan „jó, egyszerű” embernek kellett volna maradnia, amilyen volt. Ez meg a Nemur profnak címzett záró sorok együttesen azt az üzenetet hordozzák számomra, hogy jobb butának lenni, mert akkor könnyebben elfogadnak. Ez lehet még talán igaz is, de nekem akkor sem túl szimpatikus gondolat. Charlie csak ki akarta hozni magából a legjobbat, azért operáltatta meg magát, és utána mániákusan tanult, hogy minél okosabb legyen. Ha másnál (egy egészséges embernél) ez (mármint a fejlődésre törekvés) érdem, nála miért nem lehet az? Pusztán azért, mert nem lesz sok barátja, vagy mert a végkimenetel szomorú (mármint a visszabutulása)? Szóval az az értelmezés, amit – szerintem – a könyv végig sulykolni próbál, nekem nem tetszik, de ez nem sokat von le a regény érdemeiből. (Még egy gondolat: azt, hogy Charlie azon kollégái, akik szellemi fogyatékosként gúnyt űztek belőle, majd a „megokosodott” Charlie-t gyűlölték, a „visszabutuló” Charlie-val kedvesek és megvédik, nem tartom hitelesnek, ennyire kicsinyes emberektől, amilyennek ők vannak bemutatva, egy ilyen pálfordulás nem hihető, de talán ezzel egy kis happy endet akart nyújtani a könyv.)

Tetszési index:

90%

Lakatos Levente – Bomlás (Dr. Lengyel 2.)

Mivel a könyvben vannak szexjelenetek (jobb esetben is durva szexről, de szerintem megerőszakolásnak is lehet nevezni némelyiket), és elég beteg agyú karakterek, ezért a könyv elolvasását mindenképp csak 18 éven felülieknek ajánlom. Mivel pedig a kritikámban a fenti dolgokról is szó lesz (bár részletesebben csak a spoileres részben), ezért a magam részéről az ajánlóm olvasását sem javasolnám 18 év alattiaknak.

Előzmények:

Régebben az író könyveiből egy-egy részletet publikussá tett a kiadója, s kíváncsiságból akkor azokat elolvastam. Ezek a részletek mind olyanok voltak, melyek egy, a durva – ámde önkéntes – szex és a nemi erőszak határán található jelenetet írtak le, s bevallom, én eléggé visszatetszőnek találtam ezeket. Nem azért, mert durva szex volt bennük vagy nemi erőszak, hanem a kettő összemosása nem tetszett nekem, hogy valamennyire önkéntesnek mutatta azt, ami szerintem inkább erőszak volt – de ha mégsem volt erőszak, akkor miért mutatta valamennyire annak? Aztán az író Szigor c. könyvéből is olvashatóak voltak részletek a neten, azzal már nem volt ilyen problémám, mégsem tudott rávenni, hogy egy teljes könyvet elolvassak az írótól

Most azért olvastam el mégis ezt a könyvét, mert népszerű kortárs magyar író, tudni akartam, hogy mi lehet az, amit annyian olvasnak. Viszont az előzmények után, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy túl nagy elvárásaim nem voltak a Bomlással szemben. Hogy végül miért pont ezt a könyvet választottam az írótól, s nem egy másikat? Mert ennek tetszett a címe, s az „erotikus thriller” műfaji besorolása (a gyengébbek kedvéért ez a könyv borítóján is szerepel) miatt abban reménykedtem, hogy ha más nem is, legalább a gyilkolászós részei érdekesek lesznek.

Tartalom:

Kökényesi Szilvia fiatal, válófélben lévő nő, aki próbálja felépíteni férje nélküli, önálló életét. Úgy dönt, hogy felkeres egy luxusprostituáltat, Floriant, mivel egy irodalmi pályázatra könyvet akar írni a férfiról.
Egy budai domboldalon brutálisan megcsonkított férfi holttestet találnak, az ügyben Fényes Laura vezeti a nyomozást.
Dr. Lengyel Dávidot, a jónevű kriminálpszichológust felkeresi egy gyerekkori ismerőse, Dóra, s a segítségét kéri egy ügyben.
Hogy alakul Florian és Szilvia kapcsolata, s elkészül-e Szilvia könyve? Kié a holttest, s ki a gyilkosa? Kérdések, melyekre a könyv végére választ kapunk.

Vélemény:

Bevallom, a könyv olvasásakor „csaltam” egy kicsit. A cselekmény több szálon fut, s az egyik Szilvia és Flórián kettősének sztorija. Egy darabig olvastam a regényt rendesen, váltott szemszögekből. Aztán ahogy Szilvia és Flórián kapcsolata durvulni kezdett, egy jó darabig csak ezt a szálat olvastam el, a könyv többi részét átugrottam. Egész addig elolvastam a róluk szóló részeket, amíg aggódni nem kezdtem, hogy most már kiderül a gyilkos kiléte, ekkor elkezdtem elölről a könyvet, és ekkor már rendesen végigolvastam. Mivel így olvastam a könyvet, eléggé a hatása alá kerültem annak a bizarr és beteges viszonynak, ami Flórián és Szilvia közt kialakult.
Bár aztán ahogy elolvastam a könyv többi részét, láttam, hogy az egy oldalra jutó pszichopata gondolatok száma ott is elég magas, szóval tulajdonképpen az egész könyv egy érdekes utazás volt az abnormális gondolatok és viszonyok világába. Engem „A tetovált lány” c. könyvre emlékeztetett kicsit, aminek, úgy tudom, eredeti címe „Férfiak, akik gyűlölik a nőket”. Nos, a Bomlásban csak olyan férfiak vannak, akik gyűlölik a nőket (uralkodni akarnak rajtuk, vagy élvezik, ha megalázhatják, megerőszakolhatják őket), normális férfi-nő kapcsolatot még csak mutatóba sem kapunk e könyvben. És hogy milyenek a női karakterek? Van olyan, aki behódol a férfinak, van, aki nem, s van, aki visszavág a megalázásért. És ami a leginkább meglepett, hogy valamennyi karakter hihető, a bőrükbe tudtam bújni (csak remélem, hogy nem azért, mert én is pszichopata vagyok…), néhány apróságtól eltekintve (amit a spoileres véleményemben fejtek ki) számomra nagyon hitelesnek tűnt az egész.

Ami a könyv krimi részét illeti, az sem volt rossz, bár a könyvben adott információkból szerintem nem lehet előre kitalálni, hogy ki a gyilkos, legfeljebb úgy, hogy kizárjuk, hogy kik nem lehetnek, s a rajtuk kívül a könyvben felbukkanó maradék (néhány) szereplőből választunk ki valakit, de még így is mellé lehet lőni szerintem. Ez a része a regénynek számomra nem volt annyira érdekes és magával ragadó, mint a váltott nézőpontokból megírt szövegekből kibontakozó bomlott személyiségek.

Apropó, bomlás, ahogy már említettem, nekem tetszett a könyv címe. Szeretem a több jelentéssel bíró címeket, itt a bomlás utalhat egyrészt a holttest bomlására, másrészt az elme bomlására, harmadrészt az erkölcsi züllöttségre, feslettségre (tudom, ezt nem bomlásnak hívják, de én ilyesmi jelentést is beleéreztem, talán a „ne bomolj” kifejezés miatt). Most rákerestem a bomlás szóra, hogy mit jelenthet még, és van egy olyan kifejezés is, hogy bomlik valaki után (azaz vágyik rá), és igazándiból ilyenből is akad több a regényben, amikor valaki teljesen ésszerűtlen módon bomlik egy másik szereplő után. Szóval a cím szerintem tök jó.

Utánanéztem a neten, ez a könyv egy sorozat (Dr. Lengyel-trilógia) második kötete, az első a „LoveClub”, a harmadik címe pedig „Aktus”. A LoveClubos ügyre Dr. Lengyel több helyen utal is a könyvben, de ez nem volt zavaró,  szerintem komoly információhiányt nem okoz az olvasónak az, ha nem olvasta a trilógia első részét, legfeljebb kicsit furdalja az ember oldalát a kíváncsiság, hogy ott mi történhetett Dr. Lengyel és Fényes Laura közt. Engem pont az ő kapcsolatuk érdekelt legkevésbé a könyvben, úgyhogy egyelőre biztosan nem fogom elolvasni sem az első, sem a harmadik részt, de a távolabbi jövőben lehet, hogy valamikor kedvet kapok még hozzájuk.

Összességében tetszett a könyv, elsősorban a nagyon beteg hangulata miatt. Másodsorban volt benne egy kis misztikus jelleg is (erre a spoileres részben térek ki részletesebben), s ebben a könyvben még ezt is értékeltem, mert nem volt túl sok. Azt nem tudom, hogy akkor is ennyire tetszett-e volna a könyv, ha nem annyira kevés elvárással indulok neki, mint amivel nekikezdtem, de így mindenképpen egy hatalmas kellemes csalódás volt.

Ami a könyv műfaját illeti, a regény borítóján szereplő erotikus thriller besorolást a magam részéről tévesnek tartom. Attól, hogy egy könyvben van szex, még nem lesz automatikusan erotikus a mű. Itt pedig a szexjelenetek többnyire nemi erőszakot jelentenek vagy valamit, ami majdnem az. Ezt pedig én nem nevezném erotikusnak. Ami a thriller jelleget illeti, én ezt inkább csak filmeknél tudom értelmezni, könyv belőlem még nem váltott ki olyan hatást, hogy borzongva féljek a folytatástól. A magam részéről inkább lélektani regénynek tartom a könyvet krimi beütéssel és némi szexszel.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Először kitérnék a könyvnek azokra a részeire, amik számomra nem volt hihetőek. Az Előzményeknél utaltam rá, hogy az író több könyvéből is olvastam részleteket, s nem tetszett azokban a durva szex-nemi erőszak összemosása. Nos, az egyik ilyen részletet pont a Bomlásból olvastam anno, s ahogy akkor sem, most sem nyerte el a tetszésemet. A jelenet Szilvia és Flórián közt játszódik le, első találkozásukkor, mikor a nő a luxusprosti Flóriánt azért keresi fel, hogy elmondja neki, könyvet szeretne írni róla, a férfi viszont azt hiszi, azért jött, hogy dugjon egy jót. Ennek megfelelően neki is kezd a dolognak, s a nő ellenállását tettetésnek tartja (vagy ahogy Szilvia fogalmaz, Flórián fapinának véli). Ám a könyv Szilvia szemszögéből írja le a jelenetet, s abból egyértelműen erőszaknak mutatja, ami történik. Aztán Flórián a nő fülcimpájába harap, kicsit masszírozza a mellbimbóját, s ettől Szilvia úgy beindul, hogy kb. másfél perccel később már lelkesen pucsít be, hogy Flórián hátulról is jól megdughassa.
A problémám a jelenettel, hogy ha az első fele (az erőszak része) igaz, akkor a második fele nem lehet az, hiszen senki, akit megerőszakolnak, nem indul be az erőszaktól, ez baromság. Ha a második fele igaz, akkor pedig az első fele nem, vagyis amikor Szilvia megalázottnak és megerőszakoltnak érzi magát, akkor valójában nem az. Ez viszont azért érthetetlen, mert Szilvia egyébként intelligens, öntudatos nőnek van bemutatva, de ezek szerint valójában alig várja, hogy alárendelje magát egy férfi kényének-kedvének, s magának (és az olvasónak is) hazudik, mikor erőszakot emleget az aktus elejének leírásakor. A másik, elméleti problémám a jelenettel kapcsolatban az, hogy alátámasztani látszik az erőszakolók állítólag kedvenc mondását, vagyis azt, hogy ők tudják, hogy a nő is akarja, csak azt mondja, hogy nem. Mindenesetre számomra a jelenet kissé gyomorforgató és nagyon hiteltelen volt, de szerencsére ez volt a könyv legkevésbé hiteles része, a többi része sokkal hihetőbb volt. Még a Flórián és Szilvia közt lejátszódó későbbi jelenetek is. Így például, amikor a férfi análisan megerőszakolja, a nő már nem emleget erőszakot, azonban ez betudható az akkorra már bizonyosan kialakult Stockholm-szindrómájának (esetleg annak is, hogy valójában ezt is élvezi, de ezt már olyan szinten tartom betegnek, hogy nem vagyok hajlandó ezt a verziót elfogadni).

Szilvia fokozatosan kerül Flórián befolyása alá, válik rögeszméjévé a férfi rögeszméje, hogy a Pokolból szabadult démonok garázdálkodnak a Földön, s neki el kell őket pusztítania. Sokáig megmarad valamennyire a józan esze, Flórián fantazmagóriáit hallgatva mindig hozzáteszi, hogy az egész mekkora őrültség, s mégis lassan a hatása alá kerül. Szilviánál az átmenet a teljes őrületbe alighanem akkor történik, mikor Flórián szerelmet vall neki, s a nő végül elkezdi véresre festeni a falakat a démonűzéshez. Persze nem tudom, milyen az, amikor valaki teljesen megőrül, de én nem vettem észre túl éles változást Szilvia előadásmódjában, még az utolsó soraiban is, melyeket tőle olvasunk, (az Utószóban) túl tárgyilagos. Csapongóbbnak, zavarosabbnak kellene lennie szerintem, jobban meg kéne, hogy rázza Flórián halála, vagy ha a szabadulás kigyógyította a férfiból, akkor nem értem, hogyhogy nem gyógyult ki annak őrült démon-elméletéből is. Kicsit furcsa volt nekem a Szilvia-szál lezárása, én azt vártam, hogy vagy teljesen megbomlik a nő elméje, beleroppan Flórián halálába, s a démonok a rögeszméjévé válnak, vagy pedig kigyógyul a férfiból és a démonokból, s ha sérült is marad lelkileg, de alapvetően visszanyeri a józan eszét. Azonban a könyvben e két állapot keveréke jellemzi a nőt szerintem.

Két pszichopata is felbukkan a könyvben, az egyik Flórián, a másik Dr. Lengyel Dávid, utóbbi saját maga szerint is pszichopata. Kettejük közül a hitelesebb pszichopata számomra egyértelműen Flórián volt. Ahogy átgázol mindenkin – megtöri Szilviát, majd a végén még azt is hajlandó beadni neki, hogy szereti, azért hogy a nő teljesen alárendelje magát neki, segédkezzen neki a démonűzésben – nagyon durva volt, de el tudtam hinni, hogy ilyen ember tényleg létezhet. Dáviddal az volt a problémám, hogy túl sokat nyafizott azon, hogy ő pszichopata, meg azon, hogy majdnem tett valami csúnya dolgot Dórával. Igaz, nem vagyok pszichológus, de végignéztem a teljes Dexter c. sorozatot, és most kicsit utánaolvastam a pszichopata személyiség jellemzőinek, ezek alapján én azt gondolom, hogy egy igazi pszichopata nem nyafog azon, hogy ő pszichopata, és nem tépelődik azon, hogy majdnem tett valami rosszat (sőt még olyasmiért sem marcangolja magát, ha történetesen megölt pár tucat embert), legfeljebb csak meg tudja játszani az önmarcangolást, azért, hogy szimpátiát keltsen vele. De a könyv Dávid szemszögéből írja le a tépelődéseit, tehát ennek elvileg őszintének kell lennie. Látszik, vele ugyanaz volt a problémám, mint Szilviával, nem tűnik teljesen koherens személyiségnek. A másik lehetőség Dáviddal kapcsolatban ugyanaz, mint Szilviánál, vagyis, hogy hazudik önmagának is, csak megjátssza az őrlődést. A harmadik pedig az, hogy valójában nem pszichopata – bár ez esetben is van valami komoly lelki nyavalyája, az biztos. De mivel Dávid kriminálpszichológus (ráadásul híres-neves), fogadjuk el az öndiagnózisát, hogy pszichopata, s ezek szerint akkor a vívódásaiban hazudik önmagának is (illetve maga a vívódása a hazugság). Ugyancsak furcsálltam, hogy Dávid depressziósnak, kiégettnek tartja magát. Depressziós pszichopata? Nekem nem volt túl hihető ez sem.

Kisebb következetlenségeket véltem felfedezni más szereplők viselkedésében is. Dóra például annyira ki akarja adni Szilvia „Florian Bibliája” c. könyvét, hogy képes megzsarolni ennek érdekében Dávidot, akiről pedig tudja, hogy elmebeteg. Mégis a regény végén lemond a könyv kiadásáról, azzal az indokolással, hogy ha Szilvia ki akarta volna adatni a könyvét, akkor megküldte volna neki a könyv második felét is. Ez elég logikátlan logika, hiszen ha Szilvia nem akarta volna mindenáron kiadatni a könyvét, akkor meg sem kellett volna írnia a második felét. De még rettegve menekülve is megírta. Valószínűbb, hogy Dóra itt is hazudik, és valójában azért nem akarja már kiadni a könyvet, mert hullagyalázásnak érezné (hiszen Szilvia ekkorra már halott).

Delila viselkedését is furcsának találtam egy ponton. Persze mivel a nő őrült, ezért nem kell mindig logikusan viselkednie, de mivel egyébként a Flóriánnal közösen kreált őrült világuk logikájának megfelelően cselekedett, így szemet szúrt, hogy egy cselekedete nem illett ebbe a képbe sem. Ez pedig az, hogy visszamegy a lakásába, ahol korábban ott találta Dórát. Egyrészt miért gondolja, hogy Dóra még ott lesz, amikor ő visszamegy érte, hogy túszul ejtse? Másrészt hülyeség, amit Delila Dóra túszul ejtésétől remél, vagyis, hogy a rendőrök majd elengedik őt és nem is fogják keresni. Delila elmebeteg és gyilkos, egy ilyen embert soha nem hagynának futni, s ezt még egy elmebeteg gyilkosnak is tudnia kell. Ha mondjuk Dórát démonnak gondolta volna, s vele akar alkudozni, az logikus lett volna Delila szemszögéből, azonban ezt a lehetőséget (vagyis hogy Dóra démon) Dávid veti fel Delilának, aki sokáig nem is akarja ezt elhinni. Szóval Dóra túszul ejtése számomra inkább csak egy írói fogásként volt értelmezhető, ami azt célozta, hogy szimpatikussá tegye Dávidot, aki megmenti a lányt.

Már csak egyetlen fontosabb karakterről nem írtam semmit, még pedig Fényes Lauráról. Talán az ő karaktere volt az, akivel a legkevésbé tudtam azonosulni, ami elég furcsa, mert a könyv szereplőgárdájából még ő tekinthető a legnormálisabbnak… De én nagyon nem értettem, hogy egy intelligens, magabiztosnak tűnő nő miért választ magának olyan társat, aki semmibe veszi, sőt lenézi őt. Aztán tőle megszabadulva a könyv végén átpártol Dávidhoz, annak ellenére, hogy az gyakorlatilag bevallja neki, hogy elmebeteg. Ilyen nehéz normális pasast összeszedni, hogy már bármivel be kell érnie a nőknek? Nem tudom, hogy ez egy happy end akart-e lenni az író részéről, hogy kettejüket összehozta a könyv végén, én mindenesetre nem éreztem annak.

És ami a Flórián és Delila által kitalált démonvilágot illeti, olyan hihetően van tálalva a dolog, hogy végig gyanakodtam, hogy nyitva hagyja az író a könyv végén azt a lehetőséget is, hogy igaz a démonosdi. S így is történt, bár bevallom, én valami misztikusabb lezárásra számítottam, pl. valamelyik démon (mondjuk Leona) nekitámad Flóriánnak vagy Szilviának, vagy hogy Flórián gyilkosa is a démonok közül kerül ki, esetleg Flórián gyilkosának személye ki se derül, de sejtetik, hogy egy démon lehetett a tettes. Vagy csak szimplán megnyílnak a Pokol kapui és elárasztanak minket a démonok… A legutóbbi ötlet csak vicc volt, de a többi simán belefért volna a sztoriba szerintem, nem mondom, hogy ezektől jobb lett volna a könyv, csak hogy lehetett volna másként is, mint ahogy lett, vagyis hogy az egyik vélt démon, Leona férje cégének tulajdonában lévő teherautó taszítja Szilviát a halálba. S ezzel megakadályozza, hogy Szilvia könyve, amely felfedné a démonok jelenlétét, megjelenésre kerüljön. Nem rossz végszó ez sem, de csak minimálisan misztikus.

Tetszési index:

80%

Patrick Modiano – Éjfű

Előzmények: Azért kezdtem neki ennek a könyvnek, mert az írója Nobel-díjas. Korábban nem olvastam tőle semmit, s ennek a könyvének se néztem utána, találomra kölcsönöztem ki.

Tartalom: Jean visszaemlékszik ifjúkorára, mikor sűrűn járt össze egy fiatal nővel, Dannie-vel és annak baráti társaságával. Dannie titokzatos volt, barátai pedig gyanús alakok. Jean sok év távlatából igyekszik visszaidézni az akkor történteket, s megfejteni, hogy ki lehetett Dannie, ebben a régi noteszában lejegyzett információk, s egy nyomozás iratai vannak segítségére.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.) Nehéz tartalmi összefoglalót írni erről a könyvről, mert a töredékes visszaemlékezések nem adnak ki egy kerek történetet. Úgyhogy akkor csak a lényegre szorítkoznék. Dannie gyakorlatilag bujdosik, nincs állandó lakcíme, s úgy tűnik, fura barátai közt is van olyan, akitől tart. Jean-nak folyamatosan hazudik magáról, gyakran kis idő elteltével már más magyarázatot talál ki furcsa dolgaira, ami persze igen valószínű, hogy szintén hazugság. A könyv végén (ami egy húsz évvel korábbi történést elevenít fel) Jean véletlenül összefut egy volt nyomozóval, Langlais-vel, aki korábban kihallgatta őt. A nyomozó már nyugdíjba ment, azonban eltette magának néhány korábbi ügye iratait, az egyik éppen az, amivel kapcsolatban korábban kihallgatta Jean-t. Szeretné ezeket az iratokat Jean-nak adni. Az elfogadja, s a nyomozati iratokból az derül ki, hogy Dannie-nek számtalan álneve volt, s hogy tolvaj és gyilkos volt (bár valószínű, hogy a gyilkosság baleset volt).

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy mi tetszett a könyvben, mert ezzel gyorsan tudok végezni: a visszaemlékezéseknek volt egy hangulata, nosztalgikus, merengő, mélázó, töredékes volt ez a regény, ami egy ideig érdekes volt számomra. És akkor át is térnék arra, hogy mi nem tetszett a könyvben: az, hogy az egész pusztán ennyi volt, egy hangulatos kis visszaemlékezés.

Tulajdonképpen nem tudunk meg semmi biztosat sem Dannie-ről, sem furcsa barátairól, s azt sem tudjuk, hogy a regény elbeszélőjét (Jean-t) milyen viszony fűzte hozzájuk. Igen, még arról sem tudunk meg semmi konkrétumot, hogy Dannie-hez mi fűzte. A szerelme kellett, hogy legyen, mert különben minek foglalkozna azzal Jean, hogy évtizedekkel később rajta merengjen, de a regényből nem tűnik ki egyáltalán, hogy gyengéd érzelmek fűzték a lányhoz.

Zavaró volt az idősíkok közti ugrabugrálás, sokszor nem tudtam, hogy most éppen hol (illetve mikor) járunk. Nagy nehezen ezt bogoztam ki: A Dannie-vel való találkozgatásai 1964-ben történtek, s ekkortájt hallgathatta ki Langlais nyomozó is. E történések harminc vagy negyven évvel a mű megírása előtt történtek, húsz évvel a könyv írása előtt találkozik újra Langlais-vel, s Jean ekkor kapja meg a nyomozati iratokat tőle. Tehát három idősík van a könyvben, az első 1964, a második egy kb. húsz évvel későbbi szál, tehát kb. 1984 körül (de ez nincs pontosan megjelölve a könyvben), s a harmadik egy kb. húsz évvel ezutáni időpont (tehát kb. 2004 körüli, de ez sincs dátummal megadva a könyvben), amikor a könyv íródik.

Szintén zavaró volt a regényben felbukkanó rengeteg utca-, település- és egyéb név, aki jól kiismeri magát Párizsban vagy Franciaországban, azoknak ez érdekes lehet, engem inkább bosszantott.

Amikor a könyv végén kiderül a „nagy csattanó” Dannie múltjáról, rám az sem volt semmilyen hatással, ahogy egyébként a regény egésze sem, mert nagyon távolinak éreztem magamtól. Nem tudtam beleképzelni magam Jean helyébe, mert nem értettem, mi történik vele, mit miért csinál (jelzem, ő se nagyon tudta!), egyszerűen idegen és érthetetlen volt számomra ez az egész könyv.

Bevallom, rosszul érint, hogy pont egy Nobel-díjas író művéről kell ilyen rossz kritikát írnom. Pedig felkészültem rá, hogy nem valamennyi Nobel-díjas író könyve fog tetszeni, de azt gondoltam, ha nem tetszik valamelyik, az azért lesz, mert olyasmiről fog szólni, ami nem érdekel, vagy mert olyan karakterek lesznek benne, vagy olyan gondolatiságot fog képviselni, akikkel vagy amivel nem tudok és/vagy nem akarok azonosulni, mert annyira különböznek tőlem. Ez a regény viszont azért nem tetszett, mert gyakorlatilag nem volt története, a karakterekről pedig annyira nem tudunk meg semmit, hogy nem lehet azonosulni velük (s éppen utálni vagy szeretni sem lehet őket). Kivétel ez alól valamennyire Jean, mert ő meg olyasvalakinek tűnik, aki lélekben távol él az emberektől és a jelentől, magyarán kicsit elvont fazon. De mint mondtam, vele se tudtam azonosulni.

Mindenképpen el fogom olvasni még az írótól az „Augusztusi vasárnapok”-at, hátha az jobban tetszik, bár nem sok jót ígér, hogy a molyon ennél a könyvnél az egyik kritikában azt írták, hogy ez az író ugyanazt a könyvet írja meg újra és újra. Remélem, azért ez nem teljesen van így, s tud valami többet adni nekem a másik műve, mint amennyit ez tudott.

És végül a regény címe se világos nekem, hogy mit akar jelenteni – bár elismerem, igen izgalmasnak hangzik, engem is megfogott.

Ha szeretnétek olyan kritikát olvasni, ami szerint jó ez a könyv, akkor én ezt ajánlom, a kritika maga tetszett, de azt a sok mindent, amit ott belelátnak ebbe a regénybe, én sajnos nem látom benne most sem: http://librarius.hu/2013/02/17/feltetelek-nelkuel-patrick-modiano-ejf-cim-regenyerl/

Tetszési index:

45%