2018. március 31., szombat

B. A. Paris - Összeomlás

Tartalom:
Ha önmagadban sem bízhatsz, kiben bízhatsz?
Azon az éjszakán kezdődött az erdőben.
Cass Anderson nem állt meg segíteni annak a nőnek az autóban, és az a nő immár halott.
Azóta néma telefonhívások teszik pokollá Cass életét, és biztos benne, hogy figyelik.
A bűntudat lassan felemészti, kezd mindent elfelejteni. Hogy bevette-e a gyógyszerét, hogy mi a háza biztonsági berendezésének a kódja , vagy hogy volt-e vér azon a késen a konyhában.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Nos, az az igazság, hogy elolvastam pár értékelést a könyvről, mielőtt nekikezdtem volna az olvasásának. És ez hiba volt, mert belefutottam pár olyan kisebb spoilerbe, amik együtt azt eredményezték, hogy kb. már a regény olvasása előtt tudtam, hogy mi/ki áll a könyv történéseinek hátterében. Ezért érdektelenség okán kb. az egyharmadánál abba is hagytam a regény olvasását (és elolvastam helyette egy jóval izgalmasabb, másik thrillert), végül aztán csak átrágtam magam rajta, hogy megtudjam, igazam volt-e mindenben. Mint kiderült, a gyilkos személyét illetően tévedtem, de én ennek különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam, mert az indítékokat, a háttéreseményeket jól tippeltem meg, s akár az is lehetett volna a tettes, akire én gyanakodtam. (Egyébként azt hiszem, akkor is hamar leesett volna, hogy mi miért történik ebben a könyvben, ha nem sikerül beleolvasnom pár spoileres értékelésbe, ugyanis szerintem elég nyilvánvaló volt.)
Azt hiszem, egy thrillernél nagyon rossz, ha már az elején tudsz mindent (vagy majdnem mindent) a szereplőkről, a történések hátteréről, mert nem tudsz izgulni semmin. Én kb. untam magam. Rontott a helyzeten, hogy a regény elbeszélőjét, Casst is nagyon antipatikusnak találtam. Egy össze-vissza hazudozó, hülye hisztérika volt, és ennek megfelelő stílusban adott is elő mindent. Az írónő valószínűleg azért választotta neki ezt az elbeszélői hangnemet, hogy nagyon izgalmas és idegborzoló legyen a könyve, engem sajnos csak irritált.
Összességében nekem ez a könyv nem jött be egyáltalán, de elismerem, ebben én is ludas vagyok, mert - akaratomon kívül - a legtöbb "poént" előre lelőttem magamnak.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Szóval olvastam egy olyan értékelést, amiben ezt a könyvet egy másik thrillerhez hasonlították, amiben a főszereplő exférje volt a gyilkos és egy másikat, amiben elhangzott, hogy Rachel kikezdett Cass férjével, illetve Cass pénzére fájt a foga. És ezekből már elég könnyű volt összerakni, hogy Matthew és Rachel próbálja az őrületbe kergetni Casst. Az is hamar gyanús lett nekem, hogy ők tehették el láb alól Jane-t, mert a nő tudott a viszonyukról. (Ez akkor derült ki egyértelműen, amikor Jane meglátta Cass férjét és ledöbbent, mert felismerte benne a pasit, akivel Rachelnek viszonya van.)
Bevallom, én arra tippeltem, hogy Matthew egyedül vagy ő és Rachel közösen ölhették meg Jane-t. Arra, hogy Rachel tette egyedül, nem gondoltam, még pedig azért, mert Matthew a gyilkosság éjszakáján migrénre hivatkozva külön szobában aludt Casstől, szóval elég gyanús volt nekem, hogy valójában nem is volt otthon akkor éjszaka. Meg amúgy is, mikor szokott férfinak migrénje lenni? Szerintem nem lehet túl gyakori, így ez a migrén nekem egyértelműen hazugságnak tűnt. A másik, hogy annyira próbálta Casst lebeszélni arról, hogy az erdőn átvágva menjen haza (ahol Jane parkolt az autójával), hogy nekem teljesen egyértelmű volt, hogy Matthew találkozott akkor éjjel Jane-nel az erdei úton, s nem akarta, hogy Cass meglássa őket.
Szóval a gyilkos személyében tévedtem, de az én tippem szerintem logikusabb volt, mint amit az írónő kihozott végül megoldásnak. Amiben még tévedtem, az az, hogy azt hittem, Cass még a regény vége előtt vigasztalódni fog John oldalán (annyira ragadtak egymásra, hogy biztosra vettem, egymás karjaiba omlanak valamikor), de ezt az ócska befejezést legalább mellőzte az írónő. Szóval ebben a két dologban nem volt igazam, de ettől még egyáltalán nem volt sem meglepő, sem izgalmas számomra a regény befejezése.
Nevetséges volt, ahogy Rachel lebukott: egy francia diák poénból kilopta azt a mobilt a táskájából, amin titokban sms-ezett Matthew-val, majd egy másik francia diák ezt vissza akarta adni neki, csak Rachel már elment, ezért helyette Cassnek adta. Kb. egy isteni beavatkozást is megírhatott volna ehelyett az írónő, az is ugyanennyire lett volna hihető. Mondjuk megértem, hogy ehhez folyamodott az írónő, nyilván ő is érezte, hogy Casst túl ostobának és szerencsétlennek írta meg ahhoz, hogy magától rájöjjön bármire.
Cassben az is nagyon furcsa volt, hogy amikor rájött, hogy a férje és a legjobb barátnője (akire a testvéreként tekintett) akarja az őrületbe kergetni, ahelyett, hogy a szokásos módján hisztériázott volna egyet vagy sikítozva rohant volna a rendőrségre, fogta magát és bosszúból gyanúba keverte őket Jane gyilkossági ügyében... Nagyon reális reakció egy labilis idegzetű libától, hogyne...
Matt karakterével kapcsolatban viszont pár dolog homályban maradt nekem. Oké, nem ő volt Jane gyilkosa. Viszont Cassnek azt hazudta, nem lehet gyereke (Rachellel való levelezéséből kiderül, hogy sterilizáltatta magát), tehát már a Rachellel való megismerkedése előtt sem volt őszinte Cass-szel. Vagyis akkor csak azért vette el őt feleségül, hogy megszerezze a pénzét? És aztán örült, amikor ebben cinkosra talált Rachelben. Szerintem még az is lehet, hogy ő csábította el Rachelt és uszította Cass ellen, nem pedig fordítva. Azért is gondolom ezt, mert mikor eltervezték, hogy túladagolják Cassnek a gyógyszerét, akkor Rachel aggódott, hogy megölik vele a nőt, Matthew viszont úgy gondolta, Cass halála megoldaná minden gondjukat. Szóval kettejük közül Matthew tűnt lelketlenebbnek, ezért sem értettem, hogy miért Rachel lett a gyilkos. No mindegy.

Tetszési index:
52%

2018. március 30., péntek

Riley Sager - Három lány

Tartalom:
Először hárman voltak. A sajtó elnevezte őket Túlélő Lányoknak. Quincy, Sam és Lisa - a három lány olyan csapatba tartozott, amelynek senki sem szeretett volna a tagja lenni. Ők voltak az egyetlen túlélői három, egymástól független tömegmészárlásnak.
Aztán ketten lesznek. Amikor Lisa rejtélyes körülmények között meghal, Sam pedig váratlanul felbukkan Quincy lakásán, fordul a kocka. Quincy hamar rájön: igazából semmit sem tud a másik két Túlélő Lányról. Miért kereshette őt Lisa a halála előtt? És mit akar tőle valójában Sam?
Csak egy marad? Quincy egyre biztosabb benne: ő lesz a következő áldozat.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Ennek a könyvnek a befejezése eléggé váratlan volt számomra. Ez részben jó, hiszen ha egy thriller semmi meglepetést nem tartogat a végén, akkor az nem egy túl jó thriller, másrészt viszont furcsa, erőltetett, hihetetlen volt ez a lezárás szerintem. No de erről részletesebben a spoileres véleményemben.
Quincy karaktere is furcsa volt nekem. Persze nem vártam el egy tömegmészárlás egyetlen túlélőjétől, hogy teljesen normális legyen, de még az abnormalitása is olyan következetlen volt szerintem. A felszínen normálisnak mutatja magát, gasztrobloggerként dolgozik, napközben magában sütöget otthon és erről posztol a blogján, ugyanakkor ha valami váratlan történik, seperc alatt hullik darabjaira, úgy eszi a Xanaxot, mint más a C-vitamint és lehetőleg még iszik is rá... Azt sem értettem, hogy egy tömegmészárlás túlélője miért pont egy ügyvédet választ párjául, aki a könyv cselekményének idején épp egy zsarugyilkost próbál kimosdatni... Félreértés ne essék, én bírtam Jeffet, ő volt az egyetlen ésszerűen viselkedő ember a regényben. Csak egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy ők ketten összejöttek.
Összességében a cselekmény pörgős volt, az újabb és újabb infók kiderülése miatt folyamatosan agyalnom kellett, hogy na akkor most itt ki kicsoda és mit akar és mit csinált, úgyhogy egy másodpercig nem unatkoztam. Ugyanakkor nekem a regény végén nem álltak össze a szereplők motivációi, nem értettem, hogy miért tették azt, amit, s ezért végül az egész sztori olyan hihetetlen lett. Szóval amíg olvastam, abszolút lekötött a könyv, de azt hiszem, semmi maradandót nem tudott adni nekem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Quincy karakterében az is megdöbbentő volt, hogy jó kislányból milyen hirtelen ment át Sam (aki valójában Tina) hatására agresszív vadbaromba. Először bolti lopásban vesz részt, aztán kis híján agyonver egy drogost a Central Parkban. (Ez is vicc egyébként, hogy egy nő puszta kézzel majdnem agyonver egy férfit, de mondjuk, hogy elhiszem, hogy tényleg annyira bepörgött a csaj, hogy képes volt erre.) De mivel Quincy gyógyszert szedett és ivott, az ő furcsaságai fölött sokáig szemet tudtam hunyni.
Nekem Coop és Quincy a kezdetektől gyanús volt, hogy vonzódnak egymáshoz. Azt gondoltam, Coop azért nem közelített a lányhoz, mert nem akarta kockára tenni a barátságukat és Quincy lelki stabilitását. Quincyt viszont nem értettem, hogy miért nem közelített Coophoz. Miért egy gyilkosokat védő ügyvéddel van, miért nem egy hős zsaruval? Aztán a regény vége megadta a magyarázatot: mert Quincy a lelke mélyén tudta, hogy Coop a gyilkos. Viszont ha ezt tudta, akkor miért fekszik le mégis Cooppal a könyv vége felé??? Egyáltalán az, hogy Quincy elfelejtette, hogy Coop mészárolta le a barátait (bár ez nem egyértelmű a regényből, lehet, hogy nem látta, ki tette) és a vérrel borított Coophoz menekül az erdőben (Quincy látta, hogy véres!), annyira nonszensz, hogy nem tudok rá mit mondani. És ezután folyamatosan tartja Cooppal mint a hős megmentőjével a kapcsolatot... Teljesen hihetetlen az egész.
Az tetszett, hogy volt egy olyan csavar, hogy Sam nem Sam volt, hanem egy másik lány, Tina, aki tisztára akarta mosni a barátja, Joe Hannen (róla hitte azt mindenki, hogy ő ölte meg Quincy barátait) nevét. Vele kapcsolatban csak azt nem értettem, hogy miért várt majdnem tíz évet ezzel az akcióval. Oké, sokára jutott eszébe, hogy kiadhatná magát Samnek, de korábban már más módon is megpróbálhatott volna Quincy közelébe férkőzni.
Coopra egyáltalán nem gyanakodtam, hogy ő mészárolta le Quincy barátait. Először Quincy volt gyanús, ahogy egyre agresszívabb lett a viselkedése, aztán amikor kiderült, hogy Sam valójában Tina, akkor ő. És egy darabig azt hittem, hogy Lisát is Tina ölte meg. Szóval Coopra egyik gyilkosság kapcsán sem gyanakodtam. Ez, azt hiszem, érthető, hiszen Quincy a hős megmentőjeként tekintett a férfira. Meg aztán miért is hagyta volna életben Coop Quincyt, akiről nem tudhatta, hogy olyan fura amnéziája lesz, hogy nem emlékszik rá, hogy ő a gyilkos? Semmi értelme ennek. Coop azt mondja, azért, mert szerette Quincyt, mégis a regény végén meg akarja ölni a lányt, szóval annyira mégsem szerethette... Túlságosan jól terelte el Coopról a figyelmet az író, így végül teljesen hihetetlen csavar lett az, hogy ő a tettes.
Én az egész könyvből Jeffet bírtam egyedül, Quincy és Tina szociopataként viselkedtek egy idő után, Coop pszichopata volt, Lisáról és az igazi Samről pedig annyira keveset tudtunk meg a regényből, hogy nem lehetett őket kedvelni ennyi alapján, meg amúgy is, ők már halottak voltak, bár Samről ez csak a könyv legvégén derül ki. Szóval Jeff volt az egyetlen normálisan viselkedő ember, s én helyeseltem, hogy a regény végén elhagyta Quincyt (aki megcsalta őt egy sorozatgyilkossal...). Remélem, talál magának egy normális lányt.

Tetszési index:
68%

2018. március 26., hétfő

Amanda Quick - A lány, aki túl sokat tudott


Tartalom:
Amikor Hollywood hírességei egy kis nyugalomra vágynak, meg sem állnak az idilli tengerparti kisvárosig, ahol a pompás Burning Cove Hotel teljeskörű szolgáltatást kínál diszkrécióra és pihenésre vágyó vendégeinek.
Irene Glasson, egy hollywoody pletykaújság kezdő munkatársa itt beszél meg találkozót egy gyönyörű színésznővel, aki szenzációs híreket ígért neki egy körülrajongott filmcsillag múltjával kapcsolatban. Irene nem is tud ellenállni a csábításnak, azonnal autóba ül és Los Angelesből Burning Cove-ba száguld, ám a megbeszélt időpontban a színésznő helyett annak holttestére bukkan az elegáns hotel úszómedencéjében.
Amikor Irene nyomozni kezd a haláleset körülményei után, olyan titkokra lel, amelyek, ha nyilvánosságra kerülnek, szertefoszlathatják az ifjú sztár köré font illúziók hálóját. És mivel egy kezdő fiatal színészecskéből közönség bálványát faragni óriási anyagi áldozatokat követel, bizony nem kevesen vannak Hollywoodban, akik befektetésük védelmében bármilyen aljasságra képesek.
Így Irene hamarosan megtapasztalja, hogy Burning Cove káprázatos paradicsoma sötét és veszélyes titkokat rejt, és egyszer mindenkit utolér a múltja…
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a harmadik könyvem Amanda Quicktől, és ez tetszett közülük a legjobban. Tetszett, hogy itt is egy erős, önálló női főszereplőt kaptunk. A férfi főszereplő, Oliver Ward is erős karakter volt, azonban a sérült lába miatt lelkileg sérülékeny volt és bizonytalan abban, hogy tetszhet-e egy olyan nőnek, mint Irene. Közös volt bennük, hogy múltbeli tapasztalataik miatt nem bíztak senkiben, s ez megnehezítette, hogy egymásra találjanak.
Tetszett az is, hogy itt a krimi szálak (mert több is volt) voltak hangsúlyosabbak, nem a romantika. Irene korábbi életében Anna Harrisként Helen Spencer, egy vonzó, tehetős nő titkárnője volt. Munkaadóját azonban egy titokzatos notesz miatt megölték, s végül Anna menekülni kényszerült a notesszal. Irene-ként kezdett új életet. Helen gyilkosa azonban mindenáron meg akarja szerezni a noteszt és ezért Anna nyomában ered.
Itt a gyilkos személye majdnem végig ismert volt az olvasó előtt, csak az volt a kérdés, hogy ő kapja el előbb Irene-t, vagy pedig fordítva. De szerencsére ez is izgalmas tudott lenni.
A második krimi szál pedig az úszómedencés gyilkosság volt, ahol idővel további gyilkosságok is napvilágra kerültek… Bizony itt engem sikerült meglepnie az írónőnek a regény végén a tettes személyével, bár bevallom, kicsit erőltetettnek éreztem, hogy ő lett a gyilkos, korábban egyszerűen semmi nem utalt arra, hogy ő lenne az.
És a regény legvégén váratlanul egy harmadik gyilkos is bemutatkozik. Ezt is picit erőltetett fordulatnak éreztem, bár kétségtelen, hogy itt az elkövetőnek jó oka volt a gyilkosságra, hogy úgy mondjam, nem volt más lehetősége.
Az írónő stílusát itt is szerettem, Irene és Oliver mindig szellemesen társalgott, és a többi szereplő is egyedi és hihető volt. Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott a regény és még valamennyi izgalmat és váratlan fordulatot is tartogatott számomra. Aki nagyon jól kidolgozott, nagyon csavaros krimit akar olvasni, annak nem ezt ajánlanám, de ettől még szerettem ezt a könyvet.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Nagyon bírtam, hogy a három gyilkosból kettő nő volt! Helen Spencer gyilkosa Julian Enright volt, az úszómedencés gyilkosság és még további három emberölés elkövetője viszont Claudia Picton volt, Nick Tremayne filmsztár titkárnője. Itt egyébként a leggyanúsabb végig Nick egy őrült rajongója volt, s mivel az írónőtől eddigi tapasztalataim alapján nem számítottam semmi váratlanra, így sikerült meglepnie azzal, hogy Claudia volt a tettes. Tetszett Claudia karakterében, hogy ő is karakán volt (kicsit őrült is persze), nem hagyta, hogy Nick büntetlenül kihasználja őt, részesedést akart a férfi sztárságából, mivel ő volt az egyetlen, aki már akkor is Nick mellett állt, amikor az még egy senki volt.
Teljesen meglepett, hogy Julian Enright apjának titkárnője, Raina Kirk megöli a munkaadóját a regény végén. Nyilván azért tette ezt, mert rájött, hogy különben a főnöke fogja őt eltenni láb alól, mivel már túl sokat tud az Enrightok „üzleti” ügyeiről. Kár, hogy Raináról nem sok mindent tudtunk meg a könyvből. Így nem volt igazán érthető a számomra, hogy miért nem csak simán elmenekült, mikor már úgy érezte, veszélyben van az élete. A gyilkosság kicsit extrém megoldás, bár kétségkívül hatásos, hiszen így senki sem fog Raina nyomába eredni, hogy megölje (Julian már korábban elhunyt).
Furcsállottam, hogy itt is egy „csodafegyver” (Helen noteszében a radar műszaki leírása található meg) miatt történt az egyik gyilkosság, vagyis Helen Spencer megölése. Úgy látszik, az írónő azt az ötletet számtalanszor újrahasznosította a regényeiben, hogy valamilyen jelentős technikai vívmányért öljék egymást a szereplői, ugyanis az általam eddig olvasott másik két regényében is volt ilyesmi. Remélem, néha azért van más ötlete is.

Tetszési index:
73%

2018. március 23., péntek

Mary Doria Russell - Verebecske (Verebecske 1.)


Tartalom:
2019 - A Jézus Társasága missziót indít az Énekesek bolygójára. Néhány év elteltével a csapat jelenti, hogy sikerült kapcsolatba lépniük a Rakhat lakóival, ám a híradások egy idő után váratlanul megszakadnak.
2060 - Egyedül az eredeti misszió értelmi szerzője, Emilio Sandoz atya tér vissza a Földre, ahol a felkutatásukra kiküldött mentőexpedíció jelentései alapján „gyermekgyilkos és hímringyó”-ként híresült el. Az alig néhány (földi) évet öregedett, de testileg-lelkileg meggyötört jezsuita pap hosszas lábadozása alatt az ügyben vizsgálódó rendtársainak bőven van idejük elgondolkozni azon, mi történt, mi történhetett. Ki akarta, hogy így legyen?
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Nem kizárólagosan, de azért főként az Istenben való hit szépségeit és gyötrelmeit járja körül ez a könyv. Úgyhogy el kell áruljam, én nem hiszek Istenben. Illetve egészen pontosan nem hiszek egy ősz szakállú öregben, aki számon tartja, hogy melyik ember rossz és jó és ennek megfelelő helyre teszi az illetőt a halála után. Abban hiszek, hogy van egy csomó dolog, amit az ember jelenleg nem ért a világ működésével kapcsolatban, és ezt nehéz elfogadnunk. Valószínű, hogy – bár a tudomány folyamatosan fejlődik – mindig is lesznek olyan dolgok, amiket nem fogunk tudni megmagyarázni. De én el tudom fogadni ezt a tényt, nekem nem kell Isten, csak azért, hogy ő legyen az ok és magyarázat mindenre. Pusztán azért tartottam fontosnak ezt leszögezni, hogy egyértelmű legyen, számomra ez a könyv nem azért volt érdekes, mert tudott nekem újat mondani Istennel kapcsolatban, vagy hogy elgondolkodtatott volna, hogy mi van, ha mégis létezik Isten. Nem volt rám ilyen hatással. De ettől még tetszett ez a regény.
Tetszettek benne a karakterek. Mindegyiküknek jól kidolgozott jelleme, egyéni hangja volt. Tetszett, hogy hihető volt a cselekmény, hogy a szereplők hatottak egymásra, változtak a regény során. Tetszett, hogy sokat gondolkodtak Istenről, érdekes volt, hogy amikor jól alakultak a dolgaik, milyen plusz erőt merítettek abból a hitükből, hogy biztosan azért alakult jól minden, mert Isten szereti őket. Tetszett, hogy amikor rosszul alakultak a dolgok, akkor ki-ki habitusa szerint reagált rá: volt, aki Istent hibáztatta, volt, aki egy embert és volt, aki elfogadta, ami történt, mondván Isten akarta így. (A „Deus vult.” mondat egyébként annyiszor szerepelt a könyvben, hogy egy idő után komolyan irritált.)
Tetszett, hogy a Rakhat és lakói egy jól felépített, koherens egységet alkottak, hogy a társadalmuk okkal volt olyan, amilyen, és bár az ember találhat benne kifogásolnivalót, a hatékonysága, célszerűsége nehezen vitatható. Azért egy dolgot mulatságosnak találtam, még pedig azt, hogy az űrutazással kapcsolatos technikai részleteket miként képzelte el az írónő: egy aszteroidával utaznak el az idegen bolygóig, és az aszteroidából magából nyerik ki az utazáshoz szükséges üzemanyagot. És nagyon fontos volt, hogy megfelelő alakja legyen az aszteroidájuknak… No de sebaj, viszonylag hamar túltettem magam azon, hogy az írónő nem egy Andy Weir.
Tetszett az írónő stílusa is. Elég puritán a fogalmazásmódja, nem voltak bonyolult körmondatok a regényben, mindent egyszerűen és pontosan írt le. Nem volt sok érzelgős rész a könyvben, ahol mégis, ott hihető volt, hogy az adott szereplő épp komoly érzelmi felindulásban van, ezeknek a jeleneteknek súlya volt. Át lehetett érezni a felindultságát. Szóval Mary Doria Russell szerintem jól ír, ez a regénye szépirodalomként is megállja a helyét.
A könyv végén megemlítik, hogy ennek a történetnek még lesz folytatása, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Egyrészt ez a regény nekem így volt kerek, nincs igazán igényem a folytatására. Viszont ki tudja, lehet, hogy a második rész is van olyan jó, mint ez a könyv. Mivel azonban az még nem jelent meg magyarul, így biztos, hogy nem fogom mostanában elolvasni, még akkor sem, ha szeretném. (Sajnos én túl lusta vagyok ahhoz, hogy angolul olvassak regényeket.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Tetszett, hogy Emilio és Sofia is milyen önuralommal bírtak. Bár vonzódtak egymáshoz (talán még szerelmesek is voltak egymásba) és egy idegen bolygón aztán tényleg csinálhattak volna, amit akarnak, mégsem gabalyodtak egymásba. Emilio inkább kitartott a papi hivatása mellett (különösen, mert úgy érezte, megtalálta Istent), Sofia pedig tiszteletben tartotta ezt. S végül – ha csak rövid időre is – de megtalálta a boldogságát Jimmy mellett.
Sofia halálán kicsit nehezen tértem napirendre. Egy állapotos nőt megölni merész írói húzás szerintem, mert ez sokkoló. De túltettem volna magam rajta, ha Sofia nem maga kereste volna a halált gyakorlatilag, hanem csak úgy balesetileg veszik oda. Nem hittem el, hogy egy várandós nőnek fontosabb a cuki űrlény gyerekek élete, mint a saját hasában növekvőé. Sofia nem volt hülye, számítania kellett rá, hogy ha ellenállnak, akkor a dzsana’aták rájuk támadnak, tudnia kellett, hogy a runák lázításával a saját és a gyereke halálát okozhatja. És teljesen értelmetlenül, mert nem fogják tudni megmenteni a runa gyerekeket. És mégis megtette. Érthetetlen, különösen mert Sofiát általában eléggé racionális nőnek ábrázolta az írónő.
A többi szereplő elhalálozásával kapcsolatban is voltak problémáim. Az első halott az egyik pap, Alan lett, és valami beazonosíthatatlan betegségtől halt meg, amit már valószínűleg az idegen bolygón kapott el. Azt nem értem, hogy ha ott kapta el, akkor hogyhogy csak ő, és a többi ember nem? És a runák hogyhogy nem kaptak el semmilyen betegséget az emberektől? (Vagy elkaptak, csak az ő haláluk nem volt fontos?) D. W. is összeszedett egy másik kórságot, amitől lassanként leépült, de azt is csak ő kapta el, a többiek nem. Ezt sem értem, hogy hogyan lehet.
Végül D. W. és Anne is úgy hal meg, hogy lemészárolja őket egy portyázó bandita jellegű csapat, akikre korábban senki nem figyelmeztette az embereket. Se a dzsana'ata Supári, se a runák, pedig mind igen barátságosak az emberekkel.
Aztán a dzsana'ata katonák megölik Sofiát, Jimmy-t és George-ot. Itt a katonák reakciója tulajdonképpen érthető volt számomra, itt csak Sofiát nem értettem, illetve azt, hogy a többi ember miért nem állította meg őt.
Marc (ő is pap) abba hal bele, hogy műtétileg szétvagdossák a kezét (elvérzik). Persze a dzsana'aták nem rossz szándékból teszik ezt, hanem csak azért, mert Emilio hozzájárult ehhez - valójában nem értette, mihez - Marc nevében is. Szóval ez a szokás, hogy a dzsana'aták olyan alávetetteket "készítenek" maguknak a kezük megnyomorításával, akik teljesen kiszolgáltatottak nekik, elég fura nekem. Mint kiderült a dzsana'aták ragadozók. Egy ragadozó biztos arra vágyik, hogy kiszolgáljon egy magatehetetlen lényt, hogyne... Másrészt Emilio - a csúcsszuper nyelvész! - miért nem magyaráztatta el magának jobban azt, hogy mi az pontosan, amihez hozzájárul. Azt se vették észre, hogy elviszik őket a műtőbe, leszíjazzák őket, begyógyszerezik, ilyesmiket. Ezek mind csak úgy megtörténtek íziben. Bár igazándiból az teljes homályban maradt a könyvben, hogy mit csináltak velük a műtét előtt, de elvileg Supári a vendégeként tekintett rájuk, szóval nem valószínű, hogy bunkósbottal ütötték le a papokat hátulról, ezért azok nem tudtak egyáltalán ellenállni.
Aszkáma halála volt a legabszurdabb a regényben. Szóval a megcsonkított, kétségbeesett, számtalanszor megerőszakolt Emilio nekiront a runa kislánynak, ellöki, ráesik és ettől az meghal. Az kiderült korábban, hogy az emberek magassága általában azonos a runa gyerekekével (csak a nagyon magas Jimmy van akkora, mint a felnőtt runák), szóval Emilio kb. akkora lehetett, mint Aszkáma. Nem tudom, de szerintem ha én nekirontanék egy velem azonos méretű embernek, nem hiszem, hogy összeroppanna tőle az összes csontja és szörnyethalna. Ezek szerint a runák csontjai papírvastagságúak? Akkor hogyhogy nem halnak meg már attól, ha csak simán elesnek? Ezt nagyon ostoba húzásnak tartottam, hogy így ölte meg az írónő Aszkámát és csak azért tette ezt, hogy Emilio gyilkossá váljon, de azért mégse legyen már igazán vétkes benne (merthogy Emiliót a regény folytatásában alighanem szentté fogják avatni - és ez nem vicc a részemről!).
Szóval majdnem az összes haláleset nagyon fura volt a könyvben. Viszont az idegen bolygó társadalmi rendszere jól kitalált volt szerintem. A ragadozó dzsana'aták a runákat tulajdonképpen tenyésztik és megeszik őket (vagy esetleg szeretőként vagy másként használják őket). A dzsana'aták szigorúan szabályozzák saját szaporulatukat és a runákét is, s így tulajdonképpen egy működőképes társadalmat alkotnak, amiben senki sem éhezik vagy nyomorog, minden egyednek megvan a maga helye a társadalomban, ugyanakkor sokan halnak meg rettenetes módon. Erkölcsileg persze lehet érvelni az ilyen rendszer ellen, de az életképessége és az őszintesége nem vitatható. De komolyan, szerintem sokkal őszintébb egy ilyen társadalom, mint az embereké. Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak, kihasználják egymást, megölik egymást, aztán - ha lehet - letagadják. Ezzel szemben a dzsana'aták és a runák tudják, hogyan állnak egymással.
Egyébként pedig nyilván a bolygó ökoszisztémájának is jót tesz, hogy korlátozva van e két faj szaporulata, így egyikük sem tud úgy elszaporodni, mint az emberek a Földön. Lehet, hogy ez fricska is volt az írónő részéről: tessék, egy ragadozó (tulajdonképpen gyilkos) faj meg tudta oldani, hogy korlátozza saját szaporodását, bezzeg az emberek valószínűleg soha nem fognak eljutni ide és záros időn belül lakhatatlanná fogjuk tenni a Földet.

Tetszési index:
88%

2018. március 17., szombat

John Fowles - A lepkegyűjtő

Tartalom:
Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totófőnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy akár a lepkékben gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja.
"Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük" - mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: "Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan."
Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története az első, ma már klasszikusnak számító modern pszichothriller a filmvásznon is világsikert aratott.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A könyv először Ferdinand (bár az igazi neve Frederick, ha jól értettem) szemszögéből meséli el Miranda elrablásának és fogságának történetét, utána pedig a lány nézőpontjából olvashatjuk el, hogy miként élte meg a rabságot. A két előadásmód markánsan eltért, két teljesen különböző személyiséget ismerhettünk meg a könyvből.
Kezdjük Ferdinanddal. Hátborzongató volt a rideg tényszerűség, ahogy többnyire tálalta a történéseket. Ahogy soha nem tűnt gyűlölködőnek, látszólag nem indulatból cselekedett. De mégis érezni lehetett, hogy a higgadt szavai mögött frusztráltság, kisebbrendűségi érzés bújt meg. Kevésnek érezte magát Mirandához, ezért nem mert normálisan megismerkedni a lánnyal, inkább elrabolta. Különös, hogy bár látja a lány hibáit is, hogy fennhéjázó és képmutató, mégis szereti. Vagy azt hiszi, hogy szereti. Valójában persze leginkább a lány szépségét szereti és azt a ködös reményét, hogy Mirandával boldog lehetne.
Én egy darabig azt hittem, hogy Ferdinand azt akarja elérni, hogy Miranda szeresse őt. De amikor a lány közeledik felé, akkor sosem bízik meg benne (többnyire joggal), így egyértelmű, hogy Ferdinand soha nem kaphatja meg, amire vágyik. S valójában nem is a lány kell neki, hanem az ábrándkép, ami az ő fejében él a lányról. Miranda ahhoz soha nem tudna felérni, ahhoz túl emberi.
Bár világos, hogy Ferdinand nem normális, én sokáig mégis inkább csak nagyon magányosnak láttam őt, nem pszichopatának. Ez elég furcsa volt.
Miranda naplójából pedig megismerhetjük a lány valódi énjét. Szépnek, okosnak, különlegesnek tartja magát, ugyanakkor igyekszik nem mások orra alá dörgölni ezt. Ferdinandot lenézi (egyszerűnek és műveletlennek tartja) és egy kicsit sajnálja is. Alapvetően őszinte a fiúval, csak szökési kísérletei során próbálja félrevezetni, illetve olyankor hazudik neki, ha azt hiszi, azzal elérheti, hogy elengedje őt. Valahogy mégsem volt nekem szimpatikus Miranda. Talán, mert én is olyan pórias vagyok, mint Ferdinand, az elszállt művészlelkekkel nem tudok azonosulni.
Ez persze nem azt jelenti, hogy úgy gondolnám, Miranda megérdemelte, ami történt vele. Nyilván nem. Átérezhető volt a szenvedése, sajnáltam is őt. Alapvetően jólelkű lánynak tűnt ő nekem, de ettől még nem tudtam igazán kedvelni.
Ferdinand és Miranda karaktere is igen kidolgozott, egyedi és hihető volt. Remekül megírt könyv ez. Ugyanakkor nyomasztó is, különösen a legvége, csak olyankor olvassátok, amikor épp lehangolódni van kedvetek.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Ferdinand nem változik semmit a regény során, minden amit Miranda mond vagy tesz, lepereg róla. Vicces ezt mondani, de ő egy szilárd jellem - szilárdan pszichopata.
Ezzel szemben Miranda lelkében komoly változások mennek végbe a fogsága alatt. Eleinte észérvekkel próbálja meggyőzni Ferdinandot, hogy engedje el, utána szökni próbál többször is. Aztán - feladva pacifista elveit és istenhitét - a fiúra támad, de így sem sikerül szabadulnia. Végül - feladva azt, hogy igaz szerelmének tartogatja szüzességét - felkínálkozik neki, de ezzel csak azt éri el, hogy a fiú megundorodik tőle.
Különös, hogy Ferdinandra sokáig együttérzéssel tekintettem, egészen addig, amíg végig nem nézte Miranda haldoklását és nem vitte orvoshoz. Ugyan azt hazudja magának (és nekünk), hogy ő nem tudta, hogy Miranda annyira beteg, de valójában tudta. Csak nem számított neki annyit a lány, hogy börtönbe menjen miatta. Saját magát jobban szerette, mint Mirandát.
Miranda hosszan tartó haldoklását nagyon rossz volt végigolvasni, ráadásul kétszer is, egyszer a lány és egyszer Ferdinand nézőpontjából is. Ettől végül sikerült megutálnom Ferdinandot. Az pedig, hogy Miranda halála után egy másik lányra kezd vadászni, egyértelműen mutatja, hogy valójában nem szerette Mirandát, hiszen nemsokára mással fogja helyettesíteni a lányt... Ferdinand pszichopata és potenciális sorozatgyilkos, aki ügyesen játssza a sérült lelkű, magányos kisfiút. Annyira, hogy sokáig sikerült megvezetnie engem, de olykor még Mirandát is.

Tetszési index:
93%

2018. március 16., péntek

Anne L. Green - A remény hajnala - Létezik igaz szerelem, csak rá kell lelni

Tartalom:
Vágyaink által vezérelve átlépjük a saját határainkat?
Amy Avens makacs farmerlányként nevelkedett Tennessee egyik csendes kis tanyáján. A megszokott, nyugodt életéből azonban egészen San Francisco zajos forgatagáig menekül erőszakos zaklatója elől.
Jelentkezik álmai cégéhez, de már az állásinterjún szembesül leendő főnöke, Matthew Johnson arrogáns és kiállhatatlan stílusával. Amy úgy dönt, felveszi a kesztyűt, így már az első napon elkezdődik a harc kettejük között. A folyamatos csipkelődések közben vonzalom ébred bennük egymás iránt, amelyet reménytelenül igyekeznek elnyomni.
A sors azonban újra és újra próbák elé állítja őket. Mélyen rejtőző érzelmek, hétköznapi, hibás döntések, fájdalmak, erő és félelem kíséri az útjukat.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy mi tetszett ebben a könyvben: szerintem hitelesnek, átérezhetőnek ábrázolta Matt ás Amy érzelmi hullámvasutát. Ehhez a mellékszereplők szépen asszisztáltak. Viszont mivel ennél az érzelmességnél több nem volt a regényben, engem egy idő után már kevéssé kötött le, volt, hogy arra se tudtam visszaemlékezni, mit olvastam pár oldallal korábban, annyira felejthető lett egy idő után a sztori.
És akkor jöjjön az, hogy mivel voltak komoly problémáim. A történet egy rakás sablonos "ötletből" lett felépítve: van itt főnök-beosztott közti románc, erőszakos zaklató, egy csomó rossz társaságba keveredett jó kislány, akciófilmbe illő jelenetek. Nem zavart volna egy-két közhelyes dolog, de abban a mennyiségben, amiben ebben a könyvben jelen vannak, együtt már sajnos elég nevetségessé teszik a sztorit. Egyszerűen nem lehetett komolyan venni a cselekményt, bár ez talán egy romantikus regény esetében nem akkora gond, az ilyen könyvekben a történések sokszor eltúlzottak, csak hogy a szereplők minél érzelmesebben reagálhassanak mindenre. Hát itt azt teszik!
És akkor csak röviden felsorolnám, hogy hol volt zavaróan kidolgozatlan a cselekmény. (Értem én, hogy az írónő a nagy érzelmekre koncentrált, de ez elvileg mégis csak egy regény, kellett volna, hogy legyen valami épkézláb története is.)
Amy miért nem jelentette fel Tonyt nemi erőszak kísérletéért? Vagy feljelentette, csak Tony apja eltusolta az ügyet? Ott van egy összevert lány, akit kb. egy hónapig kórházban ápolnak, ott van tanúnak a bátyja, és ez nem elég, hogy elítélje a bíróság Tonyt??? Hol élnek ezek, valami diktatúrában? Ja nem, bocs, Tennessee-ben.
Azért robbantják fel Párizsban Matt cégének irodáját, mert valakinek nem tetszik, hogy egy amerikai cég Franciaországban terjeszkedik. Mi van??? Ja, mert más amerikai cégek biztos nincsenek ott... Kiderülhetett volna, hogy pontosan mégis mi bajuk volt a robbantóknak a céggel.
Egyáltalán az egész könyvből nem derült ki, hogy mi a franc a profilja Matt cégének. De tényleg, mit csinálnak ezek ebben a csoda multicégben??? Dobálózik az írónő olyan szavakkal, mint tender, meg pályázat, meg, hogy Amy mennyi mindent tanult Matt-től, de hogy miről tanult ennyi mindent, meg hogy mire pályáznak olyan nagyon, az nem derül ki.
Amy és Matt vérre menő "szakmai" vitái arról szólnak, hogy Amy hajlandó-e friss kávét vinni a főnökének, vagy hogy egy levélen elrontotta-e a címzett beosztását. Ezek valóban nagyon érdekes "szakmai" viták. Legalább egyetlen, kicsit érdemlegesebb konfliktust kitalálhatott volna az írónő, mert így a főszereplői kicsit szánalmas alakoknak tűntek.
Egyébként mivel Amy személyi asszisztens, az előbbi tartalmú beszélgetések a munkaköréhez pont passzoltak is. De hogy kerültek olyan jelenetek a könyvbe, amiben Amy fontos prezentációkat tart, meg egyedül visz tendereket? Egy személyi asszisztens! Ugyan már!
Furcsálltam, hogy Martin betegségének neve egyszer sem hangzik el a könyvben. Elég fura kórság lehet, ha lehet genetikai oka is, de az is okozhatja, ha az anya a terhesség alatt drogozik... (Gyanítom, nincs is ilyen betegség.)
Bevallom, jómagam nem nagyon vagyok oda a hosszas tájleírásokért, de azért valamennyi igényem van arra, hogy a könyvből, amit olvasok, kiderüljön, hogy az hol játszódik, milyen környezetben, milyen kultúrában. Ebben a regényben viszont semmi jelentősége nem volt annak, hogy San Franciscóban játszódik, mert semmit nem tudunk meg erről a városról. Illetve Amy egy helyen ledarálja, hogy miket szeretne megnézni a városban, de sajnos nincs rá ideje, és Matt-tel egyszer elmennek villamosozni, de ennyi. Villamosozni Budapesten is lehet, akkor miért nem itt játszódik a regény? Az még talán jót is tett volna a könyvnek, mert az írónő egy magyar városba hitelesebben tudta volna elhelyezni a karaktereit, mint egy amerikaiba, amiről nyilvánvalóan nem tudott semmit és utánanézni sem volt kedve.
És vannak zavaró butaságok is a regényben, amik minimális odafigyeléssel kigyomlálhatóak lettek volna. Az angolban nincs olyan, hogy tegeződés vagy magázódás, így arról sem tudnak beszélgetni, hogy ők most éppen tegeződnek vagy magázódnak. Maximum arról, hogy kereszt- vagy vezetéknéven szólítsák-e a másikat. Oké, az írónő, gondolom, nem beszél angolul, de a kiadójánál sem volt senki, aki szólt volna neki? Vagy olvasatlanul adják ki a könyveket ennél a kiadónál? Aztán mintha az írónő elfelejtette volna, hogy bizonyos jeleneteket már az eredeti kiadásba is beleírt, s ezért a bővítettbe beleírta még egyszer, ilyen például Martin haldoklása. Van ahol azt írja, Martint lekapcsolták a gépekről és már ettől meghalt. Máshol meg halálos injekciót kapott. Volt ahol az orvos az injekció beadása után szó nélkül távozott, máshol meg felszólította őket, hogy búcsúzzanak el. Értem én, hogy könnyfakasztó mivoltára tekintettel többször is fel kellett emlegetni Martin haldoklását, de akkor legalább nagyjából ugyanúgy kellett volna leírnia ezeket a részeket.
Először a regény első kiadását kezdtem el olvasni, több, mint a feléig el is jutottam vele, de olyan komoly hiányosságokat éreztem a történettel kapcsolatban, hogy végül úgy döntöttem, beszerzem a bővített kiadást, hátha abban már egy kidolgozottabb cselekményszövéshez lesz szerencsém. Nos, ebben tévedtem.
Amennyire megfigyeltem, Amy és Matt lelkizős jelenetei bővültek ki, illetve kaptak rövidebb jeleneteket a mellékszereplők is, így bekerült Amy és Cat megismerkedésének részletesebb története, Matt és Alex közti baráti beszélgetés, Amy és Paul (Matt testőre) közti diskurzus. Valamennyit hozzátettek a karakterek jelleméhez ezek a plusz jelenetek, de a cselekményhez kb. semmit. Nem értem, ez hogy lehetséges. Az írónő vette a fáradtságot, hogy átdolgozza a regényt, mert ő is látta a hiányosságait (vagy mások felhívták rá a figyelmét), de semmi szükségét nem érezte, hogy a történetet kicsit jobban kidolgozza.
Összességében azt gondolom, hogy az írónő alapvetően jól ír, átérezhető a szereplők lelkivilága, szerethetőek. Mivel azonban a nagy lelkizésen kívül más nem volt ebben a könyvben, engem egy idő után fárasztottak a szereplők. Ha kicsit hangsúlyosabb és hihetőbb lett volna a cselekmény, az sokat dobott volna a regényen. Így ez nálam egyszer olvasós (illetve nem is, másfélszer olvasós, mert elolvastam az eredeti kiadásnak is a felét) és könnyen felejthető lesz. (Egyébként lehet, hogy azért untam rá annyira a szereplők lelki gyötrődésére, mert amilyen hülye voltam, képes voltam kétszer elolvasni a regény első felét, hátha a bővített kiadás érdekesebb lesz.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Egy ideig az írónő azt a látszatot keltette a regény végén, hogy Matt meghalt. Én el is hittem, és nekem tetszett ez a bevállalós lezárás. Csak aztán Matt hirtelen megjelent... Így aztán teljes happy end lett a könyv vége, tocsogtunk a nyálban. Nekem egy kevésbé boldog vég jobban tetszett volna, hatásosabb lett volna.
Az, hogy Amy végül megölette Tonyt, valahogy annyira furcsa volt nekem. Mintha Amyből maffiafőnök lett volna a regény végére vagy nem is tudom. Már várom, hogy a könyvnek legyen folytatása, amiben Amy lesz a mindenható keresztanya... (Na jó, ez csak vicc.)

Tetszési index:
65%

2018. március 10., szombat

Lucy Maud Montgomery - Anne otthonra talál (Anne 1.)

Tartalom:
Marilla és Matthew, az Idős testvérpár elhatározzák, hogy örökbe fogadnak egy árvát, hogy segítsen nekik a ház körüli teendők ellátásában. A vonattal azonban a kért jókötésű fiú helyett legnagyobb megrökönyödésükre egy vézna, répavörös hajú kislány érkezik, akinek ráadásul be nem áll a szája. Első gondolatuk, hogy másnap visszaküldik a gyermeket az árvaházba, ám Anne úgy határoz, hogy maradni akar, hiszen a szigeten „oly tág tere nyílik a képzeletnek".
Kezdeti vonakodásuk dacára Marilla és bátyja hamarosan már el sem tudják képzelni az életüket a bátor, életteli, fantáziadús és zavarba ejtően őszinte kislány nélkül. Anne érkezése olyan gyökeres változásokat hoz életükben, amilyenekről még csak nem Is álmodtak.
A vörös hajú árva könnyes-vidám története világszerte rabul ejtette az olvasókat. Lucy Maud Montgomery életműsorozatának feledhetetlen darabja.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Gyerekkoromban láttam a könyvből készült filmsorozatot és nagyon szerettem (aztán nagyobb koromban is újranéztem egy "párszor"). Anne életvidám, cserfes, szeretetreméltó kislány volt benne. És az volt ebben a regényben is, csak nekem néha ő sok volt. A locsogása, meg hogy mennyit foglalkozott a külsejével meg a természet szépségeivel, olykor már unalmas volt számomra. A filmsorozatban is sokat fecseg és foglalkozik ezekkel a dolgokkal, de talán mégsem annyit, mint itt.
A könyvben rengetegszer ejt el Anne olyan mondatokat, hogy "Gil, akarom mondani a többiek", amivel nyilván azt akarta érzékeltetni az írónő, hogy nem volt közömbös neki Gil, csak úgy csinált, de nekem akkor is fura volt, hogy Anne ennyiszer elszólja magát "véletlenül".
Anne és Gil kibékülése nekem filmen hitelesebb volt, mint a regényben. A filmsorozatban jóval több jelenetük van, amiben "közelítenek" egymáshoz. A könyvben Anne egyszer csak megbocsát Gilnek, amit viszont nem közöl a fiúval nem is tudom, meddig, de legalább még két évig. Anne nekem elég ostobának tűnt a regényben amiatt, hogy egy gyerekkori csúfolódásért évekig haragszik valakire, utána meg évekig nem mondja meg neki, hogy megbocsátott neki... Tudom, hogy a filmsorozatban is hasonlóan viselkedett, de ott hamarabb kezdett megenyhülni Gil irányában - már ha jól emlékszem. Szóval a filmsorozatban Anne nekem sokkal szimpatikusabb volt.
Marilla ugyanolyan volt itt, mint a filmsorozatban, ő volt a kicsit szőrös szívű, de szerető "szülő" Anne számára, Matthew pedig a mindent elnéző "apa". Viszont nekem Matthew a könyvben sokkal félénkebbnek, már-már butának tűnt, a filmsorozatban nekem ő volt a szótlan, bölcs öreg, aki mindig ott van támasznak Anne számára. Bár a regényben is támogatta Anne-t mindenben, csak nekem nem úgy tűnt, hogy bölcsességből teszi, inkább csak engedékenységből. Szóval a filmsorozatban Matthew okosabb volt szerintem, nekem jobban tetszett az a karakter.
A filmsorozatra jellemző életvidám hangulat ugyanakkor a könyvnek is sajátja, úgyhogy tudom ajánlani a regényt is. De nekem azért a filmsorozat jobban tetszett.

Tetszési index:
80%

2018. március 5., hétfő

Melissa Landers - Elidegenítve (Elidegenítve 1.)

Tartalom:
Cara, a 17 éves diáklány az egyik legkiválóbb tanulója a Midtowni középiskolának, amikor egy nap Ferguson igazgató behívja az irodájába. Nem mindennapi hírt közöl a lánnyal: Carat választották ki a Leihrek arra, hogy egyik cserediákjukat fogadja otthonába egy teljes évre.
Két évvel ezelőtt derült fény egy másik bolygó létezésére, melyen az emberekhez hasonló lények élnek, a Leihrek. Bár kinézetükben szinte azonosak az emberi fajjal, de technológiájukban, felfogásukban, és az élethez való hozzáállásukban teljesen különböznek. Egy jóval fejlettebb fajt képviselnek, és céljuk a Földön élő emberekkel való barátságos kapcsolat kiépítése.
Caranak egy éve van rá, hogy megismerje Aelyxt, és vendégül lássa, majd ő maga is egy évet fog tölteni Aelyx otthonában. De nem egyszerű a helyzet, mivel az emberek kétkedve fogadják a más bolygóról érkező idegeneket. Carara nagy nyomás nehezedik, mert barátai is egyre bizalmatlanabbak Aelyxszel szemben. És ahogy az emberek és a L'eihrek kapcsolata egyre inkább kezd meginogni, úgy fűzik egyre szorosabb szálak a lányt Aelyxhez. Úgy tűnik, a két nép közötti összecsapás elkerülhetetlen. Az egyre baljósabb eseményeket felgyorsítja, mikor az emberek egy radikális csoportja megöl egy l'eihrit.
Vajon milyen szerep jut Caranak és Aelyxnek ebben a kiélezett helyzetben? Elég erős a szerelmük, hogy átvészeljék a megpróbáltatásokat, vagy örökre el kell engedniük egymást?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Két könyvbe is belekezdtem mostanában, az egyik "A kőszívű ember fiai", a másik "A lepkegyűjtő" volt. előbbit untam, utóbbi pedig nem tett túl jót a jelenleg nem annyira kisimult idegeimnek, szóval gondoltam, akkor keressünk egy harmadikat. Valami könnyed, olvasmányos, szórakoztató műre vágytam, így esett a választásom erre a könyvre. És szerencsére azt adta a regény, amit vártam.
Ez egy laza kis intergalaktikus tinirománc, ahol a románc két alanya kezdetben távolságtartó egymással, aztán egyre közelebb kerülnek egymáshoz, aztán már aranyosan évődnek egymással, persze kicsit bizonytalanok magukban, de azért kétségünk sem lehet, hogy mi lesz a dolog vége.
Igazából ez a könyv ennyi, és engem ez most igen jól elszórakoztatott. Ha más hangulatban olvasom, valószínűleg zavart volna, hogy az összes szereplő - azaz a felnőttek is - úgy viselkedik, mintha tini lenne (vagyis nagyon érzelmesen és olykor nagyon meggondolatlanul ).
Ha komolyabban akarjuk venni a könyvet, akkor pedig kaphatunk egy kis betekintést az idegengyűlölet pszichológiájába (kik uszítják az embereket és hogyan, ki az, aki könnyen uszítható). Vicces, mert itt az embereknek van is okuk tartani az idegenektől. Csak ők nem azért félnek tőlük, mert tudják, hogy van okuk félni, hanem csak úgy. S tulajdonképpen mindenféle gyűlölet mögött megbújik a félsz. Az, hogy ez ésszerű félelem vagy sem, valahol mindegy is, mert ha valaki fél, nem érdekli, hogy mennyire ésszerű a félelme.
No, és a másik érdekesség, hogy itt nem csak az emberek gyűlölik az idegeneket, hanem a földönkívüliek közt is van olyan, aki gyűlöli az embereket. Szóval az idegenek közt is vannak idegengyűlölők, ilyen ám, mikor a fagyi visszanyal. SPOILER: Ha az idegenek nem segítenek rajtunk, akkor a Föld pár éven belül elpusztul, így itt bizony tétje is van, hogy gyűlölnek minket vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy a legvehemensebb idegengyűlölők követelnék a leghangosabban, hogy a földönkívülieknek segíteniük kell rajtunk. De idáig ebben a kötetben még nem jutunk el, mivel az emberiség jelentős része még nem tudja, hogy mekkora bajban van. Különös, hogy bár a l'eihrek sem bíznak az emberekben, mégis az a tervük, hogy "egyesítik" velük a társadalmukat (magyarán közös utódokat nemzenek), igaz ezt csak kényszerből teszik, mert a klónozás miatt a saját fajuk kezdett elkorcsosulni, betegeskednek, depressziósak, érzelmileg üresek.
Megtudjuk a regényből azt is, hogy az emberiség mennyire nem vigyáz a bolygójára és hogy mennyire túlszaporodott faj vagyunk. Aki kicsit is tájékozott, az ezekkel persze tisztában van, de szerintem hasznos, hogy egy alapvetően az ifjúságnak íródott könyvben felhoznak ilyen komolyabb témákat is. Így remélhetőleg egyre kevesebb ember lesz a világban, aki tagadja a globális felmelegedést...
No, de ettől ez még alapvetően egy könnyed, humoros kis könyv, ajánlom mindenkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik.

Tetszési index:
72%