2018. május 22., kedd

William Shakespeare – Lear király


Tartalom:
Egy zaklatott kora hajnalon Lear király úgy dönt, hogy a birodalmat felosztja három lánya között. Szokatlan döntését szokatlan órában hajtja végre, pillanatnyi szeszélyétől vezéreltetve összehívja a királyi udvart, majd leányaihoz a mesékből jól ismert, de a birodalom életében előzmény nélküli kérdést intézi: "Ki az közületek, ki legjobban szeret?" A legkisebb lány, Cordélia megtagadja a nyilvános vallomástételt, és ez olyan váratlanul éri a szeszélyes uralkodót, hogy legszeretettebb lányát kitagadja az örökségből, annak ellenére, hogy a hűséges Kent gróf figyelmezteti a királyt szörnyű esztelenségére. A legkisebb lánynak hozomány nélkül kell távoznia az udvarból, megalázottan és eltaszítottan, a francia király feleségeként. Goneril és Regan, a szeretetüket egymással versengve kifejező nővérek azonban hamar megtagadják apjukat, egyre terhesebbé válik számukra a királyságot átruházó, de a királyi címmel járó hódolathoz tovább is ragaszkodó Lear.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Számomra ez a színmű a szülő-gyermek viszonyról szólt. Hogy elsősorban nem az számít, hogy mit mond az ember, hanem az, hogy mit tesz a szülőjéért, amikor az segítségre szorul. Cordelia nem mondott nagy szavakat az apjának a szeretetéről, de amikor kellett, kiállt érte, még a saját élete kockáztatása árán is. Persze ez nem jelenti azt, hogy szavakban kifejezni a szeretetet szükségtelen, vagy automatikusan hazug dolog lenne, nyilván nem. Azért jól eshet a másiknak az is, ha szóban (is) kimutatjuk a szeretetünket. De figyelemmel kell lenni arra is, hogy ez nem mindenkinek megy könnyen. Aki nem a szavak embere, az is tud szeretni.
Lear karakterét nem igazán értettem, bevallom. Az, hogy a királysága felosztását attól teszi függővé, hogy melyik lánya szereti a legjobban, s ennek bizonyítékaként nem kíván mást, csak a szavukat, nekem nagyon fura volt. Az eljárására az egyik magyarázat az, hogy időskori elbutulásban szenvedett, ezért csinált ilyen hülyeséget. A másik magyarázat az, hogy eredetileg egyenlő arányban akarta felosztani az országot három lánya közt, mert biztos volt benne, hogy mindegyik gyermeke határtalan szeretetét fogja kinyilvánítani iránta. Csak vágyott egy kis hízelgésre, eszébe nem jutott, hogy erre Cordelia nem lesz hajlandó. Bármi is volt az ok, Lear viselkedése később sem vall mély bölcsességre. Ahogy kiszalad a viharba, miután sem Goneril, sem Regan nem hajlandó király voltához illő kíséretével együtt elszállásolni, az elég nevetséges.
A testvérek közti viszonyról is szólt ez a darab, hogy irigységet szülhet köztük az, ha egyikük megkap valamit, amit a másik nem. Bár az olyan extrém reakció, mint itt (a hanyagolt tesó el akarja veszejteni a bátyját és apját is, hogy a vágyott vagyonhoz jusson), a mindennapi életben valószínűleg nem túl gyakori.
Számomra zavaró volt, hogy voltak jelenetek, ahol a Bolond, a megbolondult Lear és a magát bolondnak tettető Edgar társalgott zagyva beszédeket intézve egymáshoz, melynek hol volt némi értelme, hol nem. (Ahogy a Hamletnél, Shakespeare itt is megjátszotta azt, hogy bolond beszédbe rejtett bölcs mondásokat. Én ezt kicsit szájbarágósnak találtam egy idő után.)
Összességében nem volt rossz ez a darab, de azért nem dobtam hátast a sok-sok bölcs gondolattól, ami felbukkant benne. A Hamletnél mindenképpen jobban tetszett, de azért nem lett a szívem csücske.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Kicsit szólt a házastársi hűségről (hűtlenségről) is ez a színmű. Regan a férje elhunyta utáni napon már másik férfi, Edmund után koslat. Goneril ugyanezen férfi után vágyódik, s meg is öletné vele saját férjét, hogy így Edmund felesége lehessen. Szóval ebben a darabban a nők nem túl hűségesek. Talán Cordelia kivétel ebben is, de az ő és a férje viszonyáról nem derül ki semmi a darabban.
A színmű végén tömegmészárlást rendezett Shakespeare, nem értettem, ez minek kellett. Meghalt Goneril és Regan. Elhunyt Cordelia (bár Lear úgy látja, még él, de valószínűleg téved, hiszen felakasztották a nőt), s a Bolond is. Kilehelte a lelkét Edmund és apja, Gloster is. Végül meghal Lear is. Így a darab végén a fontosabb szereplők közül egyedül Alban fejedelem (Goneril férje), Kent gróf és Edgar (Gloster törvényes fia) marad csak életben.
Úgy tűnik, csak a teljes mértékben bűntelenek maradtak életben, s így egyfajta isteni igazságszolgáltatást kaptunk. Alban nem támogatta Gonerilt az apja elüldözésében és a Cordelia elleni harcban sem. A darab végén visszaadja Edgarnak és Kentnek javaikat, jutalommal megtűzve. Alban az igazságos és bölcs uralkodó mintaképe. (Igaz, kicsit gyengekezű, Goneril azt csinált mellette, amit akart.) Kent végig kitartott királya mellett, ő a hűséges alattvaló mintapéldánya. Edgar pedig szerette apját, s még áskálódó öccsének, Edmundnak is vakon hitt. Ő a szerető gyermek és jó testvér mintapéldánya, hibája legfeljebb annyi, hogy naiv.
De m volt az elhunytak bűne? Goneril és Regan nem tisztelte atyját; Cordelia hibája, hogy nem tudta szóban kifejezni a szeretetét vagy talán az, hogy túl jó; Edmund testvére, apja és Cordelia életére tört; Gloster ostoba volt, mert vakon elhitte Edmundnak, hogy másik fia, Edgar el akarja veszejteni; Lear pedig szintén ostoba volt, mert készpénznek vette lányai szavait arról, mennyire szeretik. A Bolond kicsit kilóg a sorból, az ő bűne talán az lehetett, hogy túl okos volt… Látszik, többük vétke csekély, mégis meg kellett halniuk. Shakespeare igen szigorú ítész volt.
Egy másik lehetséges értelmezés, hogy egyedül Cordelia volt bűntelen és jó, ezért mindenkinek, akinek része volt a halálában, vesznie kellett.

Tetszési index:
66%

2018. május 21., hétfő

Nalini Singh – Feloldozás (Egy világ - két faj - állandó küzdelem 4.)


Tartalom:
Clay Bennett falka nélkül, emberek között nőtt fel. Megpróbálta elfojtani leopárd énjét, de az a felszínre tört és embert ölt. A vérengzés után a fiú elvesztette egyetlen barátját, Talint is. A DarkRiver falka otthont és hivatást adott neki, de a lelkének fájdalmát, a bűnhődését nem tudta enyhíteni. Talin McKade túlélte rettegéssel és szenvedéssel teli gyermekkorát. Régi rémálmaihoz azonban újabbak adódnak, amikor az utcagyerekek, akiket pártfogol, sorra tűnnek el. Talin szívének legfájóbb sebeit is hajlandó felszakítani, hogy megmentse őket: bár retteg a találkozástól, segítséget kér a legerősebb férfitól, akit valaha ismert. Clay segít Talinnak, de közben szembe kell nézniük a közös múltjuk gyötrő titkaival is. Ha nem teszik, mindketten elveszítik az egyetlen dolgot, ami eddig életben tartotta őket.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nem tudom, mi késztet mindig arra, hogy folytassam ezt a sorozatot, pedig tudom, hogy nagyon sok részes és csak az első öt jelent meg belőle magyarul, szóval sanszos, hogy soha nem fogom megtudni, mi lesz a vége. (Bár lehet, ezzel a sorozattal kivételt kéne tennem, szerintem eddig egyik résznek se volt annyira bonyolult a története, hogy akár szótárazás nélkül is ne értsem meg a lényegét angolul.) Továbbá a romantikától eltekintve annyira kevés történik egy-egy kötetben, hogy a végén eddig mindegyiknél kiakadtam, hogy alig tudtuk meg, ki a gyilkos, ki, mit és miért szervezkedett stb.
De azért csak elolvastam ezt a részt is, és nekem még mindig tetszik ez a sorozat, bár elég értetlenül állok e tény előtt. Tartottam ugyan egy laza egyéves szünetet az előző kötet és a mostani közt, de így is viszonylag jól fel tudtam venni a fonalat, a fontosabb dolgokra emlékeztem az előző kötetekből.
Itt végre egy ember lesz az egyik főszereplőnk, ő Tally (Talin), persze azért neki is kell, legyen valami különleges képessége: fotografikus memóriája van. Tally szemén át azt láthatjuk, ahogy az emberek éreznek az alakváltókkal kapcsolatban: félnek tőlük (vagy jobb esetben is tartanak tőlük). Tally konkrétan azért fél Claytől, mert gyerekként végig kellett néznie, ahogy Clay széttépi a nevelőapját, aki amúgy molesztálta és meg akarta ölni Tallyt, szóval annyira nem nagy kár érte. De a lányt sokkolta az eset.
Ez még rendben is lett volna nekem, de aztán annyiszor változott az ok, hogy miért menekült el Claytől (vagyis hagyta, hogy az alakváltó azt higgye, meghalt), hogy már nem tudtam komolyan venni az egészet. Később kiderül, hogy azért neheztelt Clayre, mert az magára hagyta (igaz, hogy azért, mert javítóintézetbe dugták a gyilkosság miatt, de Tallynek ez nem számított). Aztán meg még azért is, mert Clay nem mentette meg hamarabb a pszichopata nevelőapjától (igaz, Tally nem mesélte el neki, hogy a férfi erőszakoskodik vele, de mindegy). No de a könyv vége felé kiderül az igazi ok, amiért menekült Claytől: félt attól, hogy Clay megundorodik majd tőle (mert ő csak „egy elhasznált, kidobott szemétdarab”), és akkor végleg elhagyja. Ezért inkább ő hagyta el előbb az alakváltót. Logikus, mi? Persze értem én, hogy Tally sérült lelkileg és nincs tisztában a saját érzéseivel, de azért az, hogy olyan sokáig Clayt hibáztatja, aztán hirtelen átvált arra, hogy saját magát, elég fura volt nekem.
De ettől eltekintve Tally szerethető karakter volt és bírtam Clayt is, nem volt rossz a románcuk alakulása sem. De engem ebben a részben is jobban érdekelt volna, hogy mi folyik a Mentál Tanácsban és a mentálhálón, kik a mentál lázadók, s erről nagyon keveset tudhattunk meg ebben a kötetben. De pár érdekesség azért kiderült a mentálokról és kaptunk egy új tanácsost is, szóval néhány morzsát azért szórt nekünk az írónő.  Mindenképpen folytatom majd a sorozatot.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A Shine Alapítvány – ahol Tally dolgozik és gyerekként támogatta is őt az Alapítvány – tehetséges, de nehéz sorsú gyerekeknek segít. A könyv végére kiderül, hogy kizárólag mentálok leszármazottjainak. Mert amikor az Elcsendesedést bevezették, azok a mentálok, akik ezzel nem értettek egyet, leváltak a mentálhálóról és egy saját hálót hoztak létre. Aztán emberekkel és alakváltókkal nemzettek gyerekeket, így az utódaik képességei már gyengébbek vagy más jellegűek, mint a szüleiké, vagy nincs is mentál képességük.
Ez a felfedezés izgalmakat tartogathat, a lázadók a Shine Alapítvány védenceiben szövetségesre tehetnek szert, együtt erősebbek lehetnek a Mentál Tanáccsal szemben. Persze ezt egyelőre csak én képzeltem el, ebben a könyvben még csak annyi a szerepe a Shine Alapítványnak, hogy Ming tanácsosnak van náluk egy beépített embere, így jutnak el a gyerekekhez, akiket aztán elrabolnak. Az agyi implantátumok (amiket Ming minden mentálba be akar építeni, hogy irányíthassa őket) fejlesztéséhez használják őket kísérleti egérnek, lényegében kínozzák a gyerekeket, amiben azok végül meghalnak.
Jonquil Duchslayát, Tally védencét és egy kislányt, Noor Hassant sikerül megmenteni Tallynak és az alakváltóknak. Ebben Ashaya Aleine volt a segítségükre, aki az Implantátum protokoll vezető orvosa, de nem ért egyet magával a projekttel sem és a gyerekek kínzásával különösen nem. Csak azért működik együtt Minggel (de a gyerekeket nem ő kínozta meg), mert nála van a fia kvázi túszként. Egyértelmű, hogy ha a fiát sikerül kimenteni, Ashaya át fog állni a lázadókhoz és ő is kiugrik majd a mentálhálóról. Megnéztem és a sorozat következő része róla és Dorianról fog szólni, remélem, abban végre felpörög kicsit a cselekmény is, nem csak a romantikában dagonyázunk majd.
A Szellem ebben a könyvben csak egyszer bukkan fel, még pedig akkor, amikor a lázadók bombát robbantanak, ő New Yorkban egy előkelő étteremben üldögél egy alibi megbeszélésen. A bomba egyébként Marshall tanácsnokot ölte meg, akinek a helyére Anthony Kyriakust, Faith apját választják meg a Mentál Tanács tagjának Kaleb Krychek javaslatára. Nos, mivel a Szellemnek fedősztorira volt szüksége a robbantás idejére, ezért az a gyanúm, hogy magas rangú mentálnak kell lennie. Korábban arra gyanakodtam, hogy Kaleb asszisztense a Szellem, de most azt tippelném, hogy Kaleb az, esetleg Anthony. De inkább Kaleb, mert rá nem gyanakszik senki, így szabadon tud cselekedni, míg Anthonyt valószínűleg megfigyeli a Tanács, hiszen a lánya áruló.
És akkor szólnék pár szót a romantikus szálról is: nem túl meglepő módon Clay és Tally egymásra talál. Sokáig azt hiszik, Tallynek valamilyen halálos agyi betegsége van, de végül kiderül, hogy ő részben mentál, ezért az agyának szüksége van visszacsatolásra (bár sokkal kevesebbre, mint egy 100%-os mentálnak), és ezt meg is kapja, mikor Clayjel párosodnak, így rögtön rendbe is jön. Más mentál jellemzőt nem mutat Tally, de lehet, hogy később még felbukkan ilyesmi is. Én arra gyanakszom, hogy Clayjel közösen fogják nevelni Jonquilt és Noort, mivel annyira csüngnek a gyerekeken és azok is őrajtuk. Tán még örökbe is fogadják őket. Szóval szép happy endet kaptunk a romantikus vonalon ezúttal is. Komolyan mondom, örülnék, ha lenne már egyszer olyan is, amikor a főszereplők szerelme nem teljesül be (csak a változatosság kedvéért). Tudom, gonosz vagyok…

Tetszési index:
70%

2018. május 13., vasárnap

Fejős Éva – Nápolyi vakáció (Ladányi Niki 2.)


Tartalom:
Ladányi Niki, a fiatal oknyomozó újságírónő élete nagy sztoriját egy hidegvérű bűnözőnek köszönheti, akit sikeresen rács mögé juttatott. Verbovszky azonban nem felejt, és miután megszökik a zárkából, elindul, hogy bosszút álljon a lányon. Niki éppen forró nyomon van, Magyarországról kicsempészett kutyák után nyomoz Nápolyban, ahová kivételesen az édesanyját is magával viszi. A lány anyja találkozik ifjúkori szerelmével, Alessandróval, és a megkésett randevú az egykori szabóval – ma már sikeres olasz divatház-tulajdonossal – mindkettőjük számára többet jelent a múlt utáni vágyakozásnál. Alessandro fia, Giacomo pedig Niki iránt érez egyre erősebb vonzalmat, de a sarkukban lévő bűnöző, Niki lezáratlan szerelme Andrással, a pesti nyomozóval és a nagymama váratlan és veszélyes küldetése olyan fordulatot hoz a nápolyi vakációba, ami talán örökre megváltoztatja a két család életét…
Vajon újra lehet kezdeni egy kapcsolatot harminc év után? Öröklődik-e a szerelem anyáról lányára? Dönthet-e a fiú apja akarata ellenében, ha a cég és a család jövője a tét? Kitarthat-e a magyar nyomozó az igazság mellett, ha azzal a szeretteit és önmagát is veszélybe sodorja? Szerelem és karrier, bosszú és megbocsátás, hagyomány és újrakezdés; három generáció, két család, egy életre szóló döntés – ez Fejős Éva eddigi legjobb regénye, a Nápolyi vakáció.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Picit vicces, hogy bár a könyv címe és borítója is azt sugallja, ez a regény mégsem nyáron játszódik, hanem télen (januárban). Magyarországon még téli ruhában járnak a szereplőink, Nápolyban viszont már tavaszias időjárás fogadja őket, s az Olaszországban játszódó jeleneteknek ilyen tavaszias is a hangulata: üde, könnyed, vidám. A Magyarországon játszódó részek többnyire viszont nem ilyen vidámak: egy férj sok évnyi házasság után elhagyja a feleségét, egy másik férj bántalmazza a nejét. Ennek ellenére én mégsem éreztem nyomasztónak a könyvet.
Tetszett, hogy egy család három generációnyi nőtagjainak életébe betekintést kaptunk ebben a regényben. Ők a nagymama (Ilona), az anya (Lívia) és a lánya (Niki). A nagymama karaktere elég vicces volt, hóbortos, krimirajongó, örökmozgó nőszemély volt, bár talán nem egy lángész. Lívia fiatal korában szeleburdi, nagyon érzelmes, nagyon drámázós lányka volt, felnőttként viszont már racionális, okos nő. Az érzelmei még mindig el tudják ragadni (megviseli, hogy elhagyta a férje), de azért nem teljesen kiszámíthatatlan a viselkedése, mint tinédzser korában. Niki egy határozott, céltudatos fiatal nő volt, jól fejlett igazságérzettel. Úgyhogy én bírtam mind a három nőt, jó volt olvasni róluk, érdekes, egyedi személyiségek voltak.
A férfi szereplők viszont jóval kevésbé voltak árnyaltak, őket sokkal kevésbé értettem meg, de ezt majd a spoileres részben fejtem ki.
Amit nem értettem, hogy Niki miért emleget annyiszor egy bizonyos Carol Santost, akivel a karibi nyaralása idején találkozott. Nem volt világos nekem, hogy ez egy énekes-e vagy valami lelki vezető (esetleg szektaalapító?). Aztán utólag láttam, hogy Ladányi Niki már szerepelt Fejős Éva egy másik könyvében, s Carol Santos abban szerepelt. Én fölöslegesnek éreztem, hogy az írónő átmentette őt ebbe a regénybe is, mert aki nem olvasta a „Karibi nyár”-t, az azt gondolhatta, hogy Niki flúgos, amiért így a hatása alá került valami gurunak.
A cselekményben sok váratlan fordulat nem volt, számomra végig elég egyértelműnek tűnt, hogy ki kivel jön össze, s úgy is lett, legfeljebb egy, a történet szempontjából nem túl lényeges körülmény kiderülése lepett meg kicsit. De kiszámíthatósága ellenére végig szórakoztató volt számomra a könyv, a könnyed, vidám hangvétele, az egymást kerülgető szereplők évődése végig le tudott kötni. Néhány komorabb résztől eltekintve ez egy laza, humoros, romantikus könyv, ami kikapcsolódásra tökéletes.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Nem értettem, hogy András miért teper annyira Niki után, mikor a lány a közömböst adja elő neki. Mivel András látványosan szerelmes volt Nikibe, ezért számomra kezdettől egyértelmű volt, hogy Laura nem a szeretője, gyanítottam, hogy a testvére (mint kiderült, a féltestvére). Azt viszont nem értettem, hogy Niki miért nem kérdezett rá Andrásnál arra, hogy kije neki Laura, ahelyett, hogy rögtön elkönyveli a szeretőjének.
Laura férjének a személyisége nem állt nekem össze egy kerek egésszé. Nem értettem, ha éveken át bántalmazta a feleségét, akkor hogyhogy most egyszerre azt kezdi élvezni, ha a felesége bántalmazza őt. Hogy válhat valaki szadistából egyszerre csak mazochistává?
Alessandrót sem értettem, ha Lívia volt élete szerelme, akkor hogy hihette el a testvérének, Paolónak azt a hazugságát, hogy Lívia őbelé lett szerelmes? Úgy, hogy a lány már igent mondott Alessandro lánykérésére! Érthetetlen, hogy nem kérdezte meg Líviát, szívecském, ha már nem szeretsz, miért mondtad azt, hogy hozzám jössz feleségül? Ehelyett hagyta elmenni a lányt… Mivel tinédzser korukban ilyen könnyes-bús véget ért a szerelmük, ezért számomra magától értetődő volt, hogy „vén” fejjel Alessandro és Lívia egymásra fog találni, s így is lett.
Giacomóról tudtam, hogy csak azért kezdett ki Nikivel, mert Patriziára, a nagy szerelmére emlékeztette. Niki meg valójában csak kedvelte Giacomót, nem találta igazán vonzónak. Mondjuk, hogy miért feküdt le vele, azt nem tudom. De az egyértelmű volt nekem, hogy nem fognak együtt maradni. Már csak azért sem, mert Nikinek Andrással kell összejönnie, mert ő olyan tökéletes neki…
Az kicsit meglepett, hogy Verbovszky Laura féltestvére. Én azt gondoltam, zsarolja valamivel, esetleg egy távoli rokona. De az, hogy Laura Andrásnak is a féltestvére meg Verbovszkynak is, úgy, hogy a két férfi nem is ismeri egymást, sőt egyáltalán nem is tudnak a másikról, nekem kicsit meredek volt.
Bár voltak ezek a döccenők a cselekményben, azért nekem alapvetően rendben volt a sztori, romantikus regényhez képest nem volt rossz.

Tetszési index:
80%

On Sai – Apa, randizhatok egy lovaggal?


Tartalom:

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkes, hogy apjával Pestre kellett költöznie a munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös, mágikus világgal álmodik, ahol ő egy varázsló, és attól kezdve álmában mindig egy helyes, pimasz lovagot bosszant.
Vajon bele lehet zúgni valakinek az állába?
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen máguslány, és túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?
(Forrás: bookline.hu)


Vélemény:
Bírtam ezt a könyvet, aranyos volt, ahogy Mia Anne és Kósza kerülgette és húzta egymást, Amon rideg racionalitása pedig jól illet egy világhírű tudóshoz (bár az Asperger-szindrómát én kihagytam volna). És a többi szereplő is egyedi volt, jól kidolgozott.
Ami a történetet illeti, az dinamikus volt, fordulatos, alapvetően tetszett, ugyanakkor volt benne pár, hajánál fogva odacibált, logikátlan csavar, amiken kicsit bosszankodtam, de mivel a szereplőket szerettem, ezért hamar túltettem magam rajtuk.
Az alapötlet, hogy a Földet és a varázsvilágot egy mágikus Fal választja el, ami újabban valamilyen okból sok földi embert enged át álmukban (odaát a nem túl hízelgő „csillagfattyú” elnevezéssel illetik őket) nekem nagyon tetszett. De amivé ez az ötlet egy idő után fajult, újabb meg újabb fura mondák (amik persze igazak) és mágikus „törvényszerűségek” derültek ki, az egy idő után számomra már kicsit nevetséges volt. Tudom, hogy ez egy fantasy és mint ilyent az író tulajdonképpen olyannak alkothatja meg, amilyennek neki tetszik, de amikor úgy derül ki egy új – egyébként szerintem teljesen logikátlan – mágikus „szabály”, hogy csak amiatt nem hal meg egy fontos szereplő, az engem kicsit irritál.
Tetszett a könyv humora, majdnem mindegyik karakterbe tudott egy kis humort csempészni az írónő, még a rideg Amonba (nála a túl racionális gondolkodása volt olykor vicces, merthogy egy „normális” ember nem így gondolkozik) és az utálatos Bah mágusba is (pl. mikor igyekszik meggyőzni az embereket, hogy technika nem létezik, csak mágia). És tetszett az is, hogy Magyarország milyen központi szerepet kapott a varázsvilággal kapcsolatban. A regény befejezése viszont nem az én ízlésem szerint való volt.
Összességében ez a könyv egy szerethető főszereplőkkel és fordulatos cselekménnyel bíró, nagyon olvasmányos fantasy, kikapcsolódásra tökéletes.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A könyv világfelépítése nagyon tetszett nekem. Kiderült, hogy ez egy hármas világ, amiben van a Föld, van Örökhon (itt élnek a mágusok) és van az Ég (itt laknak az istenek). Örökhon vállalta magára, hogy megvédi a Földet az istenektől, s ezért húzták fel a világok közé a mágikus Falat.
Kiemelném a fontosabb, számomra furcsa és/vagy logikátlan fordulatokat a könyv cselekményéből.
Szóval eleinte a mágikus Falon csak emberek tudnak átlépni és csak álmukban. Ha Örökhonban meghalnak, akkor a Földön is meghalnak és életerejük (merthogy ők mágusok) a Földön tartózkodó isten hatalmát fogja táplálni.  Ez eddig rendben is van. De akkor – miután Kósza szíven szúrta magát – hogyan kerültek át annyian (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk, és Kósza lova) Örökhonból a Földre, és hogyan lehetséges, hogy ott Kósza élt, bár egy tőr állt ki a szívéből??? És ha Kósza amúgy is élt, akkor miért kellett utána még megcsókolnia Miának, hogy meggyógyuljon? (Merthogy a mágiatörők első csókja gyógyító erejű. Attól tekintsünk el, hogy korábban már kétszer is szájon puszilták egymást, mert hát az, ugye, nem csók…) Egyébként milyen kényelmes, hogy kiderült, a mágiatörők (nem ám általában a mágusoké, nem) első csókja gyógyító erejű, s Mia Anne pont mágiatörő, és pont nem csókolózott még (csak szájra puszilkodott, de az nem ugyanaz, ugyan már), úgyhogy Kószának nem kell meghalnia.
Azt én elfogadhatónak találtam, hogy az emberek hite és a mágusok életereje az isten erejét táplálja, de nem értettem, hogy az, hogy az emberek azt hitték, az isten meghalt, miért ölte meg őt ténylegesen is? Nekem az lett volna a logikus, hogy ha már nem hisznek benne, akkor csak legyengül, hiszen egy isten halhatatlan kéne, hogy legyen. Persze értem én, hogy meg kellett halnia, különben hogy lett volna happy end, de akkor is…
És a regény befejezése a happy end eltúlzott erőltetése miatt amúgy is bővelkedett a (szerintem) ostoba fordulatokban. Így például a könyv végén kiderült, hogy mindenki, aki a Földön a dólények támadásában meghalt, él, csak átkerült Örökhonba. Szerintem erre semmi szükség nem volt, hiszen a halottak közt csak huszadrangú mellékszereplők voltak, nem igazán számít, hogy élnek-e vagy sem, engem legalábbis nem érdekelt. És teljesen felborította a világok addigi működését is ez a fordulat, hiszen addig úgy tudtuk, aki az egyik világban meghal, az a másikban is.
Én furcsálltam azt is, hogy az Örökhonból a Földre átkerültek (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk) olyan marha jól beilleszkedtek, és egyikük szájából sem hangzott el az a mondat, hogy ő bizony haza szeretne menni.
A könyv végén Amon összejött Naomival, a helyes tudósnővel, sőt nem csak összejöttek, hanem kb. örök szerelmet is ígért a nőnek… (Idézném szó szerint is: „Vacsorázzunk együtt… és maradjon velem egy napra, egy hétre, egy életre.”) Ha már Amont Asperger-szindrómásnak írta meg a szerző, akkor szerintem nem kellett volna ráerőltetnie ezt a hősszerelmes mentalitást, mert ez egyszerűen nem ő. És még meg is tapsolják őket, jaj…
És a végére hagytam a legérthetetlenebb fordulatot: Mia Anne seperc alatt meggyógyította a saját gerincsérülését, amit Bah mágus korábban gyógyíthatatlannak minősített. És értem én, hogy a mágusok öngyógyítók, de korábban azt rágták a szánkba, hogy mivel a Föld mágiamentes hely, ezért ott a varázslók sokkal gyengébbek, mint Örökhonban. És Mia Anne sérülését pont a mágikus energia rossz áramlása okozta vagy mi, szóval elvileg sokkal nehezebben gyógyítható, mint egy szimpla sérülés. De Mia Anne-nek ez is megy, mivel elhiszi Kószának, hogy a ki tudja, hányadik első csókjuk meg tudja gyógyítani őt is…
Szóval szerintem az írónő a regény végére sok fölösleges dolgot beerőltetett, mert alighanem pályázni akart a „happiest end ever” címre. Alapvetően nincs kifogásom a boldog befejezések ellen, de itt egyszerűen belefulladtunk a nyálba.

Tetszési index:
78%

2018. május 12., szombat

Lionel Shriver – A Mandible család - 2029-2047


Tartalom:
A közeljövő Amerikájában játszódó, sugárzóan szellemes, éleslátó regény egy valamikori jómódú család négy generációját követi nyomon, amint keresztülbotorkálnak a – nagyon is ijesztően valóságosnak tűnő – országos méretű adósságválságtól romokban heverő amerikai gazdaságot megrázó utórengéseken.
Az Egyesült Államok 2029-ben vérontás nélküli világháborúba keveredik, amely idővel amerikai családok millióinak megtakarítását teszi semmivé. A nemzetközi devizatőzsdén a „mindenható dollár” értéke egyik napról a másikra óriásit zuhan, és helyét egy új globális fizetőeszköz, a bancor veszi át. Az elnök megtorlásul bejelenti, hogy Amerika nem tesz eleget hitel-visszatérítési kötelezettségeinek. Számlái fedezésére a kormány pénzt nyomtat. Ami kevés tényleges valuta a takarékoskodóknál megmarad, azt egykettőre elnyeli az elszabadult infláció.
A Mandible család kilencvenhét éves pátriárkájuk halála után jókora örökségre számított. Miután szülői jussuk semmivé porlad, a kezdeti szimpla csalódás a puszta túlélést jelentő kihívásba torkollik.
Avery ingerült, amiért nem vásárolhat olívaolajat, Florence nővére viszont földönfutóvá lett családtagokat kénytelen befogadni szűkös háztartásába. Nollie nénikéjük, a külföldön élő írónő hetvenhárom évesen egy olyan országba tér haza, amelyre rá sem ismer.
Nollie fivére, Carter azon füstölög, hogy megtébolyodott mostohaanyjukról neki kell gondoskodnia, mert idősek otthonára immár nem telik. Az egykor jobb napokat látott amerikai családot csupán Florence csodabogár tinédzser fia, Willing, a közgazdasági autodidakta menti meg az utcára kerüléstől.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ebben a regényben igen részletesen ismerhetjük meg egy gazdasági válság folyamatát és okait – egy olyan gazdasági válságét, ami (még) meg sem történt. Van egy közgazdász a Mandible famíliában, de nem csak ő, hanem mások is a családból igen nagy éleslátásról tesznek tanúbizonyságot. Ha nem is előre (mint a kis zseni Willing), de utólag már jól látják, hogy mi miért történt.
A Mandible család elég kiterjedt és mindenféle vagyoni helyzetű ember megtalálható benne, így viszonylag jól mutatja be azt is a könyv, hogy hogyan érintette a válság a lakosság különböző rétegeit. Ami nem igazán volt hihető nekem, hogy mennyire hiányzott az agresszió ebből a könyvből. Egy totális pénzügyi összeomlás esetén biztos, hogy igen hamar fosztogatni kezdenének az emberek és elszabadulna az anarchia. Van is utalás a regényben a rablásokra, házfoglalásokra, de a Mandible család maga annyira sokára lesz érintve ezekben, és ezeket is olyan rendezetten vészelik át, hogy egyszerűen nem éreztem benne semmi drámait.
Általában véve is furcsa volt nekem, hogy milyen sztoikus nyugalommal tűrte a Mandible család (és egyébként a teljes amerikai lakosság is) életkörülményeik folyamatos romlását. Ennek talán az volt az oka, hogy nem egyszerre szenvedtek el nagy visszalépést az életszínvonalukban, hanem fokozatosan. Ha azonnal az utcára kerültek volna, biztos, hogy tüntetések, sőt zavargások lettek volna, s az amerikai elnök rákényszerült volna, hogy a világtól való gazdasági elkülönülést célzó politikájával felhagyjon. Ez az egy, a gazdasági csődbe süppedő ország lakosainak passzív tűrése nem volt hihető nekem, de a fene tudja, lehet, hogy az írónőnek igaza volt és az elkényelmesedett amerikaiak tényleg ennyire birkák.
És a többségnek kezdetben alighanem tetszettek is az elnök intézkedései: a magánkézben lévő arany államosítása (hiszen csak a gazdagoknak vannak aranyrudaik otthon, aztán mikor a jegygyűrűket is be kellett szolgáltatni, sokan meglepődtek), illetve az államadósság fizetésének beszüntetése (a többség nem vásárolt állampapírt). Szóval eleinte a többség azt gondolhatta, hogy csak a gazdagokat, a kiváltságosakat érintik majd hátrányosan az elnök intézkedései, így bejött nekik az „unortodox” gazdaságpolitika.
Összességében ez a könyv egy hihető jövőképet tár el elénk, ugyanakkor egy helyütt elhangzik benne, hogy a sci-fi írók mindig rosszabb jövőt képzelnek el, mint ami végül megvalósul (ld. például Orwell 1984-ét). Remélhetőleg azzal, hogy Shriver megírta ezt a könyvet, elérte azt is, hogy ne történjen meg az, amit leír benne. De fikciós műként olvasva is elgondolkodtató ez a regény.
Még egy apróság: a könyvben a fiatalok szlengje elég sajátságos volt (csótányparány, nyuggerpuki, töpörc, zselé stb.), nem tudom, az angol eredeti is annyira mókás hangzású-e, mint a magyar fordítás, de nekem ez picit sok volt, kicsit mintha gúnyolódott volna a fiatalokon az írónő.
Végezetül rajzolnék ide egy családfát a Mandible famíliáról. Nekem a könyv elején nehezen állt össze, hogy ki kinek a kicsodája, nektek így hátha könnyebb dolgotok lesz olvasás közben.

Mandible család:
Douglas (Manna) Mimi (volt feleség), jelenlegi felesége: Luella (vele nincs közös gyerekük)
                            / \
      Enola (Nollie)  Carter –––––––––Jayne
                                        /   |                  \
        Esteban Florence  Avery ––– Lowell  Jarred
                   /            /  |   \
                   Willing     Savannah Goog  Bing

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A regénynek nagyjából az első háromnegyede szól az USA fokozatos gazdasági összeomlásáról és ennek a Mandible családra gyakorolt hatásáról. Az utolsó negyede arról szól, hogy milyen ára volt a gazdaság stabilizálásának.
Az USA elvesztette nagyhatalmi pozícióját, új pénznemet vezettek be (a dollár elinflálódott), s a dólar nuevót a bancorhoz rögzítették. A szövetségi kormány államosította a farmokat, ami népszerű intézkedés volt, az emberek nyerészkedőknek tartották a farmereket (akinek nincs semmije, annak, ugye muszáj gyűlölnie azt, akinek van). Totális kontrollt valósítottak meg az állampolgáraik felett azzal, hogy chipet ültettek beléjük, amin minden adatukat, vagyonukat nyilvántartják. A kereseteknek csak a megélhetéshez elengedhetetlenül szükséges részét nem vonják el adók formájában. Mivel a fiatalok előtt nincs perspektíva, így életuntak (Willing is kiégett, nem érzi szabadnak magát, a chipbeültetésére a megerőszakolásaként tekint vissza).
Halvány reménysugárként ott van Nevada, a Szabad Állam, ami elszakadt az USA-tól. Viszont aki egyszer elmegy Nevadába, az sosem tér vissza, nem tudni, mi történik velük. Ennek ellenére Willing és Nollie el akarnak jutni ide, sikerül is nekik, s csak annyi „bajuk” esik, hogy Willing chipje lenullázódik, eltűnik a megtakarított pénze.
Kiderül, hogy Nevadában nem működnek a chipek, egyetlen fajta, alacsony mértékű adó van, nagyon kicsi az állami szféra (minimális rendfenntartás van csak), nincsenek közszolgáltatások (pl. egészségügy), állami ellátások sem (pl. nyugdíj, munkanélküli segély).
Willing hátrahagyott családja (barátnője, unokatestvérei, nagynénje és nagybátyja) is áttelepülnek végül Nevadába, s Nollie sok éven át rejtegetett aranyrudainak köszönhetően jól is élnek ebben az országban.
Ezt a boldog lezárást én kicsit álszentnek éreztem, mivel Nollie vagyona nélkül ebben a csodás országban ők ugyanúgy nyomorogtak volna, mint az USA-ban, sőt valószínűleg még jobban is. Nollie sem élt volna 103 évig, előbb elviszi valamilyen betegség.
Számomra sem az USA totalitárius rendszere, sem Nevada liberális mentalitása nem tűnt optimális államberendezkedésnek. Az előbbi túl nagy felügyeletet és ellenőrzést valósít meg az állampolgárai felett, az utóbbi túl keveset.

Tetszési index:
90%

2018. május 9., szerda

Joanne Harris – Urak és játékosok


Tartalom:
Alig ​kezdődik meg az új tanév a tekintélyes, nagy hagyományokra visszatekintő St. Oswald Fiúgimnáziumban, a tanárok és a diákok máris az iskolai lét sűrűjében találják magukat. A versengések, szerelmek és féltékenykedések, kisstílű viszályok hátterében azonban valami sötét árny is megmozdul. Egy tizenöt éven át rejtegetett sérelem végül félelmetes alakot ölt. Kit rejt a „Tégla” álnév, ki az, akinek kegyetlen tréfái lassanként erőszakba, majd gyilkosságba torkollnak? És hogyan dönt romba iskolai rendszabályokat, barátságokat és szerelmeket, megállapodott életeket egy rég elfelejtett botrány?
„Az iskoláskor mély nyomokat hagy mindannyiunkon. Akkor kezdődnek a legnagyobb barátságaink. Akkor ejtik rajtunk a legmélyebb sebeket. És néha történik valami, ami örökre elkísér, aminek emlékétől nem szabadulunk, és ami évekkel később megbosszulja önmagát. Ez nem igaz történet. De az is lehetne” – írja a Szederbor, a Partvidékiek, a Szent bolondok világhírű szerzője.
Vélemény:
Eleinte azt hitten, hogy ez a könyv inkább csak azért lesz érdekes, mert bemutatja egy fiúgimnázium belső világát, hogy milyen rivalizálás folyik nem csak a diákok közt, hanem a tanároknál is. És azt is, hogy milyen az, amikor egy okos gyereket kizárnak ebből a világból, ahol pedig helye lehetne. Megtudhatjuk azt is, mivé teszi ezt a gyereket a kirekesztettség, a keserűség, a gyűlölet.
De nem csak ezek miatt volt érdekes, sőt lebilincselő ez a regény, hanem volt benne egy nagy csavar is. Ezt elsőre picit furának éreztem, kicsit talán erőltetettnek is, de mindenképp meglepő volt, s azt eredményezte, hogy új szemmel kellett néznem az egész történetre és a szereplőkre. Lehet, hogy nem ártana újraolvasnom is a könyvet, hogy már ezzel az új nézőponttal lássam végig a szereplőket, lehet, hogy nagyon máshogy éreznék az egész történettel kapcsolatban.
A regényben két elbeszélő szemszögéből kapunk betekintést a St. Oswald Fiúgimnázium életébe: egyikük az iskola tanára sok éve már, másikuk pedig valaki, aki valaha szeretett volna az iskolához tartozni, de most már csak tönkretenni akarja azt. Azt követhetjük nyomon, hogy ez sikerül-e neki. Mivel az intrika nem áll távol az iskola életétől amúgy sem, így van miből merítenie, a dolga lényegében annyi, hogy kicsit szítsa az iskolán belüli feszültségeket, s az ennek nyomán kitörő botrányokat nyilvánosságra hozza. És ha eközben gyilkosságot kell elkövetnie, hát megteszi azt is. De nemcsak a jelen eseményeit követhetjük végig, a gyilkos sokszor visszaemlékezik gyerekkorára, s így lassanként kiderül az is, hogy miként lett ő azzá, ami.
Engem végig lekötött ez a könyv, még úgy is, hogy biztos voltam benne, hogy tudom, ki az iskola rossz szelleme, a titkos bajkeverő. Egy dolog volt kicsit zavaró számomra, hogy a két elbeszélő beszédstílusa, előadásmódja nagyon hasonló volt, így volt, hogy csak jó pár mondat után jöttem rá, hogy megint narrátort váltottunk. (Aztán egy idő után megvilágosodtam, hogy a fejezetek elején lévő fehér, illetve fekete sakkfigura is egyértelműen mutatja a váltást.) De végül is az iskola rosszakarója a lelke mélyén olyan akart lenni, mint a tanárok, ezért nem meglepő, hogy a modorában is hasonulni tudott hozzájuk.
Összességében ez egy kiváló krimi, ugyanakkor ad egy hitelesnek tűnő betekintést is egy fiúgimnázium életébe. És volt benne egy – számomra biztosan – nagy és meglepő fordulat is, így még olyankor is tovább tudta fokozni az izgalmakat, amikor erre már nem is számítottam. Szóval ez nagyon jó volt!
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Ebben a könyvben több kérdés is sokáig nyitva marad a gyilkosságokkal kapcsolatban, egyrészt természetesen az, hogy ki a gyilkos, másrészt az is kicsit kiszámíthatatlan, hogy kik lesznek halottak a regény végén.
A legelső oldalon a gyilkos narrátorunk kijelenti, hogy az elmúlt tizenöt évben megtanulta, hogy a gyilkosság nem nagy ügy. Ebből lehet tudni, hogy 15 évvel korábban már elkövetett egy gyilkosságot. Aztán ahogy megjelenik Marlene és kiderül, hogy meghalt a gyereke, aki a St. Oswaldba járt, egyből gyanús lett, hogy ő lehet az. Aztán narrátorunk feleleveníti, hogy hogyan találkozott Leonnal, s bár rögtön kedvelték egymást, nekem valahogy az volt az érzésem, hogy Leon már nem élte meg a felnőttkort. Viszont ahogy egyre jobban összebarátkoztak, elbizonytalanodtam, hátha mégsem ő lesz az áldozat. Aztán kb. a regény harmadánál megtudjuk az elhalálozott fiú nevét: Mitchell. S Leon vezetékneve bizony ez, így innentől már csak az nem volt világos jó sokáig, hogy miért öli meg őt.
A regény legvégén kiderülnek ennek a 15 évvel korábbi gyilkosságnak a körülményei. Julia Snyde (ő az egyik narrátorunk) lökte le Leont az iskola tetejéről, mert a fiú kigúnyolta, s Julia ráébredt, hogy ők sosem lesznek egyenrangúak. Ezt még meg is értettem volna (mondjuk), ha Julia nem állítja azt, hogy szerelmes Leonba. Bár nem tartom kizártnak, hogy Julia agya itt borult el teljesen, s egy elmebeteg sok mindenre képes.
Szóval az áldozat kiléte számomra nem volt igazán rejtély, viszont a gyilkosé az volt. Illetve róla is azt gondoltam, hogy tudom, kicsoda. Az iskola új tanárai közül kellett lennie valakinek, s én teljesen biztos voltam benne, hogy Mr. Keane, az angol tanár az. Merthogy a gyilkos gyerekkorában egy fiúiskolába lógott be, szóval magától értetődő volt, hogy fiú kell legyen, s a férfi tanárok közül egyedül ő viselkedett gyanúsan, ráadásul ugyanabba a gimibe járt, mint a gyilkos.
Pedig voltak árulkodó jelek. A gyilkosnak képzettsége semmi, viszont az utóbbi években Párizsban élt, akkor miért angol tanárként szivárog be az iskolába, nem franciaként? Gondoltam én, biztos könyvtárban szerzett angol irodalmi műveltséget. De gyanakodhattam volna, hogy a francia nyelvi ismereteit hasznosítja. De ez fel sem merült bennem, így csak nagyon-nagyon sokára esett le, hogy Dianne Dare, az új francia tanárnő a tettes. (A Dianne Dare felvett, hamis név, az igazi neve, ugye Julia Snyde.)
De gyanús kellett volna, hogy legyen a noteszes eset is. Keane elhagyta a jegyzetfőzetét, amibe az iskola tanáraival és tanulóival kapcsolatos megfigyeléseit véste fel, olykor gúnyos rajzok kíséretében. Roy Straitley találja meg a noteszt, belenéz, aztán elteszi, majd eltűnik a jegyzetfüzet. Azt gondolja, Keane vette vissza, s ezért nem is említ neki az esetet. De amikor átváltunk a gyilkos nézőpontjára, akkor ő „terhelő bizonyítékokkal teli notesz”-ről beszél, nem pedig arról, hogy az ő notesza volt az. Merthogy nem is az övé volt. Aztán Keane később megkérdi Straitley-t, hogy nem látta-e a noteszt, én gondoltam, biztos csak azért érdeklődik nála, hogy kiderítse, belenézett-e. De nem, Keane tényleg nem tudta, mi lett a jegyzetfüzetével.
Különös volt, hogy Leon és Julia kapcsolatát újra kellett értelmeznem, merthogy rájuk sokáig mint két fiúra gondoltam. Julia Leon előtt a Julian Pinchbeck nevet használta, szóval a fiú sokáig nem tudta, hogy barátja lány. Kicsivel a tetőről való zuhanása előtt tudta meg az igazat. Különös volt, hogy sokáig Julia(n) tűnt melegnek, aztán mikor Leon rámászott volna (mert ő tényleg meleg, esetleg biszexuális), akkor kiderült, hogy Julia lány, s ettől Leon megutálta (meg mert kiderült az is, hogy a St. Oswald kapuőrének gyereke, vagyis proli).
Különös volt Julia és Roy Straitley viszonya is. A könyv legelején Julia gyakorlatilag beismeri, hogy 15 évvel korábban gyilkolt, mégis a regény végén meg akarja győzni arról Mr. Straitley-t, hogy az ő (Straitley) hibája volt Leon halála. Ez önbecsapás Julia részéről, vagy csak Straitley-t akarta kínozni? Nem tudom, valószínűleg az utóbbi.
És még egy megdöbbentő dolog kiderül a regény végén: Straitley látta az iskola ablakából, hogy Julian (a fiúnak öltözött Julia) lökte le Leont a tetőről, de mélyen hallgatott erről. Juliának elárulta, hogy csak a St. Oswald miatt, nem akarta, hogy az iskolát tönkretegye egy ilyen botrány. Durva, hogy erre képes volt, eltusolni egy gyilkosságot az iskola jó híre miatt. S a könyv végén úgy tűnik, a St. Oswald nem megy tönkre az újabb botrányokban sem, vagyis Straitley erőfeszítései nem voltak hiábavalóak.
Julia végül nem öli meg Straitley-t, bár az eredeti terve ez volt. Tanítómesterének érezhette az idős férfit, kicsit talán még szerelmes is volt belé. És Straitley-vel egy őszinte beszélgetést folytatnak a regény végén, ez is fontos lehetett Juliának, hogy Straitley emberszámba vette őt.
Tetszési index:
95%

2018. május 6., vasárnap

Virágot Algernonnak – színdarab a Raktárszínházban (SPOILER-es!)


A mai, május 6-ai előadást láttam és ez volt benne a szereposztás:
Charlie Gordon: Kerényi Miklós Máté
Alice: Szendy Szilvi
Dr. Strauss: Szabó P. Szilveszter
Mrs. Donner: Nádasi Veronika
Lita: Auksz Éva
Frank Reilly: Pálfalvy Attila
Anya, Rose Gordon: Kékkovács Mara
Apa, Matt Gordon: Németh Attila
Gyermek Charlie: Visnyei Máté

Aki nem ismeri a színdarabot és az annak alapjául szolgáló regényt sem, az a könyvről szóló bejegyzésemben el tudja olvasni a sztori lényegét, így erre itt most külön nem térnék ki.
Azzal kezdeném, hogy nálam némi zavart okozott az, hogy Nemur professzor és Dr. Strauss karakterét megcserélték, vagyis Dr. Strauss lett a mogorva, a kutatása sikeréért mindenkin átgázoló orvos, míg Nemur az empatikus, Charlie-val törődő, kedves doktor bácsi, míg, ugye, a könyvben fordítva volt. Nem tudom, miért kellett ezzel variálni, így eléggé megzavarták szerintem azokat, akik olvasták a regényt.
Az is kicsit fura volt, hogy Charlie főnöke Mr. Donnerból Mrs. Donner lett. Ennek se értettem az okát, de kevésbé zavart, mint a dokik felcserélése.
Ezektől eltekintve a darab története nagyjából egyezett a regényével, azzal, hogy nyilván egy csomó minden kimaradt belőle, meg volt pár apróbb változtatás, de a lényeg azért benne volt.
És akkor vegyük végig, hogy ki milyen alakítást nyújtott. Kerényi Miklós Máté buta Charlie Gordonja durván retardált volt, a viselkedése, a dadogása, a járása alapján is, nekem egyszerűen túl sok volt, nem tetszett. Azt sem értettem, hogy amikor már Charlie tudta kezelni a pékségben azt a gépet, amit a kollégái közül se sokan, akkor miért viselkedett még mindig úgy, mint egy agyalágyult? Legalább egy átlagos intelligencia szinttel már kellet rendelkeznie ekkor, mégis a régi, debil viselkedését nyújtotta.
Kerényi Miklós Máté az okos Charlie Gordont már jobban alakította, az ugri-bugri, infantilis korai időszakát leszámítva. De később epekedő szerelmes lett, majd boldog, végül boldogtalan szerelmes. És végül lett újra buta Charlie. Érdekes, őt itt már nem annyira nyeglén hozta, mint a darab elején, így itt már őt is szeretni tudtam. A darab legvégén elhangzott monológ pedig szívbemarkoló volt.
Nádasi Veronika Mrs. Donnerje kifejezetten tetszett, a pékségbeli kollégák is jól alakítottak, de a sok vidám, táncikálós jelenetük valahogy irritált. Talán mert tudtam, hogy valójában aljas, sunyi, kis görények, de valahogy nagyon nem találtam a darabba illőnek ezeket az idétlen jeleneteket.
Szendy Szilvi Alice-e nekem tetszett, jól alakította a tanár nénit, a boldog szerelmest és a boldogtalan szerelmest is.
Összességében ez egy jó darab volt, sokkal erősebb második felvonással és sajnos gyenge zenékkel. Egyszer szerintem érdemes megnézni. De ha valaki jobban szereti a prózai darabokat, akkor tudom ajánlani a Játékszín előadását, arról is írtam már korábban egy bejegyzést, nekem az is tetszett. (Hoppá, most látom, hogy jelenleg nem adják. De hátha később újra játszani fogják.)

2018. május 2., szerda

Három éves a Mini-könyvklub és elindult a 10. Mini-könyvklub

Három éves lett a Vegazus (a blogja itt található) által szervezett Mini-könyvklub, és most utánaszámoltam, én kerek két éve vagyok a tagja. Úgyhogy ez évforduló nekem is, nem csak a Mini-könyvklubnak. Vegazus a három éves évforduló alkalmából az olyan lelkes tagoknak, mint én :) készített egy helyes plecsnit, amit ezennel büszkén közzé is teszek. :)
Az elmúlt két évben minden hónapban elolvastam a közösen választott könyvünket, úgyhogy azt hiszem, büszke lehetek magamra, mert elég kitartó voltam. Harmadévente egyszer pedig szabadon választhattunk olvasmányt a közösen megszavazott műfaj keretein belül, ezt is mindig tudtam teljesíteni, bár a választásom nem volt mindig túl szerencsés, de hát sajnos nem minden könyv olyan, mint amilyennek a fülszövege alapján elképzeljük.
Még az olyan műfajokat is átvészeltem, mint a fantasy, pedig ilyet egyébként ritkán olvasok, és még ennél is ritkábban tetszik, amit olvasok.

Ha kíváncsiak vagytok, hogy a régebbi Mini-könyvklubok alatt miket olvastunk, azt Vegazus honlapján az Archívum fül alatt tudjátok megnézni. Ha pedig a most májusban elindult 10. Mini-könyvklubhoz csatlakoznátok, még azt is megtehetitek május végéig, a megszavazott havi olvasmányainkat pedig megnézhetitek itt.
Egyébként a mostani könyvklub új formában indult el, ezúttal nem szavaztunk a műfajról, Vegazus különböző műfajokból választott ki 12 könyvet, s azokból szavaztunk meg hármat májusi, júniusi és júliusi olvasmányainknak. És változás az is, hogy augusztusban nem teljesen szabadon választhatunk magunknak olvasnivalót, hanem a Vegazus által kiválogatott 12 könyvből abból a 9-ből kell választanunk, amit nem szavaztunk meg közös olvasásra.
Nekem tetszenek az új szabályok, korábban is picit egysíkúnak találtam, hogy négy hónapig ugyanabból a műfajból olvasunk, csak azért nem volt számomra nagyon zavaró, mert sok más könyvet is olvasok, így végül is megmaradt nálam a változatosság. Az egyetlen műfaj, ami nagyon nem vált be nálam, az a fantasy volt, ott még a szabadon választott könyvemmel is rendesen befürödtem. (Ami nyilván kizárólag az én saram.)
A 10. Mini-könyvklub megszavazott könyveiből egyébként én csak egyre voksoltam, de így is örülök nekik, mert azok is érdekesnek tűnnek, amit a többiek szavaztak meg. Ha már ennyit fecsegek róla, akár végig is vehetem, hogy melyik könyvekről van szó.

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?: Erre csak azért nem szavaztam, mert fantasy, és kicsit ellene szólt az is, hogy young adult könyv (ezekhez én általában picit öregnek szoktam érezni magam). Viszont valószínűleg van humor a könyvben, emiatt kikapcsolódásnak jó lehet és hátha a fantasy része se lesz rossz, úgyhogy mindenképpen el fogom olvasni.

Jodi Picoult: A nővérem húga: Erre a könyvre szavaztam, de erősen vacilláltam rajta. Filmen már láttam, így tudom a végét, illetve arra őszintén szólva nem emlékszem, hogy Kate meghal-e, de a fő csavarra emlékszem a filmből. Emiatt a könyv szerintem nem lesz nekem annyira izgalmas vagy megrendítő, de aztán persze lehet, hogy tévedek. Végül azért szavaztam rá, mert úgy voltam vele, hogy még mindig inkább ez legyen, mint jó pár másik könyv a választékból (igen, volt amiknek nagyon nem örültem volna, de ilyet szerencsére nem is szavaztunk meg végül).

Mary Ann Shaffer - Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság: Erre csak egyetlen, praktikus okból nem szavaztam, ami pedig az, hogy a könyv gyakorlatilag beszerezhetetlen, könyvtárban is kevés példánya van, a könyvesboltokban meg úgy kb. 0, de Vegazus szerint nemsokára újra kiadják, szóval valahogy csak megoldom majd a beszerzését. A címe elég jópofa szerintem, az alapján még akár szavaztam is volna rá, II. világháborús, történelmi regény a fülszövege szerint, ezt is kíváncsian várom, hogy milyen lehet.

Amikre én még szavaztam A nővérem húgán kívül:
Sara Gruen: Vizet az elefántnak
Nicolas Barreau: A nő mosolya
Maja Lunde: A méhek története
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Veres Attila: Odakint sötétebb
A legutóbbira őszintén szólva csak azért voksoltam, hogy magyar íróra is szavazzak, ez a könyv annyira nem csigázott fel, szóval valószínűleg a másik négyből fogom kiválasztani az augusztusi olvasmányomat.