2018. június 30., szombat

Szabó Magda: Álarcosbál


Előzmények:
Én ezt a könyvet már olvastam tinédzser koromban, s bár mély nyomokat nem hagyott bennem, azért most egy molyos kihívás kapcsán eszembe jutott, s végül újra is olvastam a kihívás teljesítése érdekében.

Tartalom:
A kamaszkornak éppúgy megvannak a titkai, külön problémái, mint a felnőttek világának, és szerencsés az, akinek van kivel megosztania, ha valami - mosolyra vagy könnyre fakasztó éri. Legtermészetesebb társunk, akivel valóban minden megosztható, az édesanyánk, de mit tegyen az a kislány, aki élete e legfontosabb szereplőjét csak fényképről, és apja, nagyanyja emlékei alapján ismerheti, aki a mindent megosztás lehetőségét a második világháború véres eseményei között születése órájában elvesztette. Álarcot visel, idegenül kóvályog napjai apróbb buktatói között, egy hangra vár, mely sose szólhat hozzá már, amelyre pedig akkor is ráismerne, ha valóságban sose hallotta. Vagy mégis lehet, lesz megoldás, mert az igazi édesanyák megváltozott formában visszatérnek elhagyott kincsükhöz, s az álarcosbál forgatagában ott kering az a fiatal nő, aki Boros Krisztina sorsának megoldását sokáig úgy szorítja a kezében, hogy maga se tud róla, de minden álcát lesodor egyszer a jóvátételt diktáló élet?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Aranyos volt ez a történet, igazándiból nem volt benne semmi váratlan fordulat, de mégis le tudott kötni. Pedig a szereplők időnként nagyon szájbarágósan mondják meg egymásnak a tutit, hogy hogyan is kellene a másiknak helyesen élnie. Illetve egészen pontosan Éva néni gondolta azt, hogy megmondhatja mindenkinek, hogy mit tegyen. Engem ez irritálni kezdett elég hamar. Úgy általában véve az is zavart, hogy mennyire tökéletesnek alkotta meg ezt a nőalakot az írónő: elhivatott, a gyerekekkel törődő tanár és mellette nagy életbölcsességgel is rendelkezik, mindenkinél okosabb… Sajnálom, de nekem valahogy mégsem volt szimpatikus ez a karakter, valahogy túl magabiztos és túl erőszakos volt és úgy általában túl sok volt. Kíváncsi lennék, Szabó Magda magáról mintázta-e?
A magának való, mindig morc Lujza nénit viszont egészen eredetinek találtam. Kár, hogy ő csak mellékszereplő volt. A tragikus múltját – hogy édesapja milyen szeretetlenül nevelte, s ez az oka annak, hogy most egyedül él és magányos – viszont kicsit túltolta az írónő szerintem. Mindenki maga felelős a saját életéért. Lujza fiatal felnőttként már olyan életet választhatott volna magának, amilyet akart, szabadon barátkozhatott volna. De nem tette.
Bár a happy end nem lehetett kétséges ebben a történetben, a vége azért elég meghatóra sikerült. Lehet, hogy már majdnem nyálas is volt, de azért szerintem még éppen nem.
Azt hiszem, én ehhez a könyvhöz már kicsit öreg vagyok, mert semmi nagyon mélyenszántót nem tudott mondani nekem az életről, de a fiatalabbak számára érdekes lehet szerintem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Amin tényleg meghatódtam, az Krisztina édesanyjának levele volt. Bár nagyon nem valószerű, hogy valaki vajúdás közben ilyen szép levelet fogalmazzon, de mindegy, ettől még hatásos volt.
Azt viszont nagyon furának találtam, hogy Krisztina kéri meg Éva néni kezét az apjának, s nem elég, hogy ezt így egymás közt elintézik, utána még az apával is közlik ezt a tényt. Kvázi kiherélik a szerencsétlent, nem dönthet saját maga arról, hogy kit vegyen el feleségül. Nekem ez túl emancipált volt így.
Azt is furának tartottam, hogy Krisztina a lánykérése után rögtön Mamaként kezdi emlegetni Éva nénit. Tudom, hogy az igazi anyjáról nem volt semmi emléke és Zsuzsának hívta magában, de akkor is, ezt túlzásnak tartottam. Vagy ha az anyja emléke ennyire nem jelentett neki semmit, akkor miért is volt olyan boldogtalan ez a kislány attól, hogy árva? Csak azért, mert belenevelték, hogy annak kell lennie? Bár egyébként valószínűleg ez volt a helyzet.

Tetszési index:
65%

Jodi Picoult – A nővérem húga


Tartalom:
Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon" jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára.
Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Valamikor sok éve láttam a regény alapján készült filmet, s bár elég sok filmre nem emlékszem utólag, ennek a cselekményére elég részletesen emlékszem. (A címére egyébként pont nem, de amikor elolvastam a könyv fülszövegét, rögtön beugrott, hogy filmen én ezt már láttam.) És azért nem felejtettem el, mert elég elgondolkodtató és elég szomorú is volt a film.
És ilyen volt a regény is.  De azért nem volt teljesen ugyanolyan, mint a film, hiszen itt beleláttunk minden fontosabb szereplő fejébe (mindegyikük elbeszélő is volt), s így jobban meg tudtam érteni őket, mint a filmen. Azt hiszem, ott nem igazán találtam szimpatikusnak az édesanyát, itt jobban megértettem őt. Nagyon rossz érzés volt olvasni ezt a könyvet, mert együttéreztem az édesanyával, Sarával, aki bármit megtett volna érte, hogy életben tartsa Kate-et, ugyanakkor láttam azt is, hogy Kate betegsége mivé tette a családja életét, s bizony megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha Kate meghalna. Mert így mind nyomorultan, fél életet élnek (Kate maximum negyedet), nélküle pedig – az idő ezt a sebet is begyógyítaná – tudnának újra teljes életet élni. Jó, ha esetleg nem is teljeset, mert Kate elvesztése halálukig nyomasztaná őket, akkor is többet, mint egy fél.
Úgy néz ki, mintha fentebb nagyon kimatekoztam volna, hogy kinek mennyit ér az élete, nyilván nem erről van szó, ez nem pontosan kiszámítható és egyébként is csak az én véleményem azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud a többi családtag teljes életet élni egy haldokló árnyékában.
Én a halállal még mindig nem tudok mit kezdeni, pedig lehet, hogy 34 évesen már illene tudnom elfogadni azt, hogy egyszer mind meghalunk és nem olyan nagy drámaként kezelni ezt. Nekem ez nem megy, és így vannak ezzel a regény szereplői is. Pedig ők tizenpár éve asszisztálnak Kate haldoklásához. Ami azért furcsa, mert nekem ez alapján a könyv alapján is, meg a – szintén rákos gyerekekről szóló – „Csillagainkban a hiba” alapján is az volt a benyomásom, hogy a haldoklók maguk egy idő után már nem félnek. A környezetük, a családjuk viszont nem tudja elfogadni, hogy meg fognak halni. Ezek szerint meghalni könnyebb, mint nézni azt, ahogy egy szerettünk szenved és hal meg? Nem tudom, lehet. Biztosat csak az mondhatna ez ügyben, aki mind a kettőt kipróbálta, s ezt egyrészt nem kívánom senkinek, másrészt ugye, elmondani már nem tudná nekünk a véleményét (bocs, ez morbid humor, tudom).
Ide betoldanék utólag egy kis kiegészítést: az egyes családtagok az el nem fogadás különböző szintjein vannak. Sara nem hajlandó beszélni sem Kate haláláról, úgy csinál, mintha a lánya örökké élne, viszont Anna, Brian és Jesse azt már kvázi tényként kezeli, hogy Kate hamarosan meg fog halni, de mégis mind nyomorultul érzik magukat a bőrükben ettől, és egymással sem képesek beszélni erről. Szóval igazából ők sem tudják elfogadni, hogy Kate meg fog halni, inkább csak beletörődtek a ténybe.
Az egyetlen, ami nem tetszett a könyvben, az Campbell (az ügyvéd) és Julia szerelmi nyűglődése volt. Látjuk azt, hogy min megy át a Fitzgerald család, mennyit szenvednek és milyen boldogtalanok, és akkor itt van ez a hülye párocska, akik ha tudnának egymással őszintén beszélni, rögtön megoldódna minden gondjuk… Lehet, ha egy másik könyvben olvasok róluk, akkor nem találtam volna őket ennyire nevetségesnek, de itt annak tűntek nekem.
Illetve Jesse (Kate és Anna bátyja) karakterével volt még az a problémám, hogy őt nem tudtam teljesen megérteni, hogy mit miért tesz, mit akar azzal elérni, amit tesz. Vagy lehet, hogy semmit, csak így adja ki magából, hogy ő is szenved? Csak ő nem attól, hogy haldoklik vagy hogy donorként kell leélnie az életét, hanem a láthatatlanságtól, hogy a szüleinek már nincs energiájuk arra, hogy vele is törődjenek.
És akkor a regény végéről is pár szót. Szerintem itt nagy eltérés van a filmhez képest, s bevallom ezt a csavart a könyv legvégén én a könnyebb megoldásnak tartottam az írónő részéről, és mint ilyen nem tetszett. Ha már ír erről a témáról egy ilyen komoly és jó könyvet, akkor ne válassza a könnyebb utat a lezárásnál se. Ez elég gyáva dolog volt tőle szerintem. De ezt leszámítva tetszett a könyv, nem volt vidám olvasmány, de átérezhető és elgondolkodtató volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Nekem olyan érzésem volt, hogy Jesse mintha kicsit az írónő számára is láthatatlan lett volna, nem igazán törődött vele, hogy az ő sorsa is kapjon valamilyen rendes lezárást a regényben. Ugye, lebukott az apja előtt a gyújtogatásaival és az apja megfogadta, hogy törődni fog vele, és a regény legvégén Kate egyetlen odavetett mondatából kiderül, hogy Jesse-ből rendőr lett, tehát sínre került az élete. Nekem csak az nem volt világos, hogy ez hogyan történt. Hiszen Anna, akivel véd- és dacszövetséget alkottak, meghalt. Persze lehetett volna egy története ennek is, meg lehetett volna magyarázni Jesse jellemfejlődését, de az írónő ezt megspórolta magának. A deviáns kis Jesse-ből kiváló állampolgár lett és kész.
A regény végén Anna autóbalesetben meghal, Kate megkapja a veséjét és onnantól kezdve, úgy tűnik, makkegészséges lesz. A filmen szerintem viszont Kate vagy meghal, vagy a család beletörődik a halálába és elbúcsúznak tőle (van egy megható tengerparti jelenet is benne, azt hiszem).
Nos, én a könyv verzióját azért tartom gyáva megoldásnak, mert Anna itt is kivívta magának a jogot a bíróságon, hogy ő döntsön arról, Kate-nak adja-e a veséjét, és az írónőnek igenis be kellett volna vállalnia, hogy akkor Anna dönt valamit. Nekem egyébként kb. rohadt mindegy lett volna, hogy mit, hiszen arról szólt az egész regény, hogy ebben a helyzetben nincs jó döntés, de a döntés lehetőségét meg kellett volna adnia Annának. De nem, helyette ezt a hű, de könnyfakasztó, a gordiuszi csomót egy suhintással átvágó lezárást választotta.
Azért sem tetszett ez a befejezés, mert ez kvázi Sarát igazolta, aki a végsőkig kitartott amellett, hogy Annának Kate-nek kell adnia a veséjét. Így Anna és minden szereplő, aki kiállt mellette a perben, utólag önzőnek és kishitűnek tűnik. Kicsit ugyan tompítja ennek az élét, hogy Kate biztatta Annát a perre, de akkor is. Így kvázi az lett a könyv tanulsága, hogy minden haldoklóba foggal-körömmel kell kapaszkodnia a hozzátartozóinak, csak mert tízezerből egy esetben csoda történik. Szerintem pedig van, hogy tudni kell elengedni őket, ez nekik is könnyebbség lehet adott esetben.

Tetszési index:
88%

2018. június 23., szombat

Matthew Quick – Napos oldal


Előzmények:
A könyvből készült filmet láttam anno moziban, az annyira nem hatott meg, de valamennyire azért kíváncsivá tett a regényre. No, azért nem nagyon, mert csak most jutottam el oda, hogy elolvassam és most is csak azért, mert kezembe akadt a könyvtárban.

Tartalom:
Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nagyon elcsúsztam az értékelések írásával, ezt a könyvet is már kb. három hete befejeztem, úgyhogy lehet, hogy kicsit elnagyolt lesz ez az értékelés, nem fogok mindenre pontosan emlékezni a könyvvel kapcsolatban. Arra az egyre viszont biztos jól emlékszem, hogy négy másik regényt is elspoilerez: A nagy Gatsbyt, a Búcsú a fegyverektől-t, A skarlát betűt és Az üvegburát. Én ezek közül csak A nagy Gatsbyt olvastam, szóval kicsit morcos lettem, amiért a másik háromnak a végét elárulta a könyv, illetve egészen pontosan Pat.
Láttam anno a filmet és az alapján nekem az volt a benyomásom, hogy ez a történet inkább Tiffanyról szól, de nem, elvileg Pat a főszereplő, ő a regény elbeszélője is. Patet elmegyógyintézetben kezelték sokáig, s kiestek neki dolgok (például azzal sincs képben, hogy mennyi időt töltött ott), nem tudja azt sem, hogy miért került oda, ahogy arra sem emlékszik, miért hagyta el a felesége. Sőt azt sem tudja elfogadni, hogy elhagyták, ragaszkodik ahhoz, hogy most csak egy kis „különidő”-t töltenek Nikkivel.
Pat teljes viselkedését az határozza meg, hogy megfeleljen vele a feleségének, ezért gyúrja hülyére magát (illetve nyilván feszültség-levezetésnek se rossz), ezért kezd olvasni (Nikki irodalomtanár), ezért akar mindenkivel kedves és megértő lenni (Nikki sokszor mondta neki, hogy nem az).
Nem tudom, milyen az, ha valakinek pszichés problémái vannak, de itt Pat sokszor nagyon durván beszűkült tudatállapotban volt, a nyilvánvalóról sem volt hajlandó tudomást venni, és szerintem kb. egy ötéves gyerek szellemi színvonalán nyilvánult meg. Ahogy a napos oldalt hajszolta (vagyis, hogy előbb-utóbb boldognak kell lennie Nikkivel), ahogy méregbe jött, ha az olvasott könyvnek nem happy end volt a vége (és a négy közül egyiknek sem volt az), ahogy dührohamok törtek rá, ha valaki szembesíteni próbálta a valósággal, engem egészen komolyan egy hisztis ötévesre emlékeztetett. Elhiszem, hogy ezzé tesz egy történelemtanárt az, ha elmebeteg (vagy esetleg csak az elmegyógyintézetben alkalmazott kezelés hatása lett ez?), de engem egy idő után irritált a stílusa.
Bevallom, én Tiffanyt se tudtam megérteni, vajon miért akaszkodik rá egy másik „dilinyósra”, Patre, mit akar tőle? Igaz, mindkettejük múltja csak a könyv végén derül ki pontosan (addig hadd agyaljon rajta a kedves olvasó, ugyebár), de számomra attól sem váltak szimpatikusabbá, hogy megtudtam, mitől „borult el az agyuk”.
Nekem az is érthetetlen volt, hogy a férfi szereplők egymással értelmesen kb. csak a fociról tudtak beszélgetni, s ez volt a barátságok, de a Pat és apja közti viszony fő meghatározója is. Hát ööö… az amerikai fociról éppen fogalmam sincs, de én más sportra sem vagyok így rákattanva, szóval ezt se tudtam hova tenni.
Szóval úgy általában véve ez a könyv idegen volt nekem, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, nem értettem a viselkedésüket, és hogy egészen őszinte legyek, én a regény befejezését se tudtam hova tenni. Valamennyire azért érdekes volt egy pszichés beteg gondolataiba, gondolkodásmódjába belelátni, de annyira azért nem voltam odáig ettől a könyvtől.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A könyv végén kiderül, hogy Pat azét került elmegyógyintézetbe, mert mikor Nikkit rajtakapta a szeretőjével, majdnem megölte a férfit. Nikki ezután természetesen elvált tőle, és a szeretőjével alakított új családot, született két gyerekük is. És ezeket az információkat Pat kitörölte az agyából, de miért? Hogy rajonghasson egy olyan nőért, aki megcsalta és elhagyta? Érthetetlen volt ez nekem. Egyébkén már nem emlékeztem a filmből arra, hogy mi a helyzet Nikkivel, szóval egy ideig azt hittem, hogy Pat esetleg megölte őt.
Nem vagyok pszichiáter, de azt se értettem, hogy Pat miért dilizett be ettől az esettől évekre. Oké, nyilván nem volt boldog tőle, hogy megcsalta a felesége, még azt is el tudtam fogadni, hogy úgy elborult az agya, hogy majdnem megölte a szeretőt, de ez legfeljebb egy átmeneti beszámíthatatlanságot okozhatott szerintem. Annyi kiderült azért a könyvből, hogy a Nikkivel való kapcsolata korábban sem volt tökéletes, közel nem volt annyira oda a feleségéért (mint mondjuk a bedilizése után), akkor Pat miért nem tudott továbblépni? Miért menekült tagadásba és abba, hogy imádja Nikkit, amikor ezt korábban nem érezte iránta?
Tiffany története kicsit szimpatikusabb volt: a rendőr férjét úgy csapta el egy részeg sofőr, hogy mikor utoljára beszélt vele, azt mondta neki, hogy kicsit kevesebbet kéne szeretkezniük, és ezen a férje megsértődött. Ezért aztán Tiffanyt bűntudat gyötörte és bárkivel lefeküdt csak, hogy közben a férjére gondolhasson. Tiffanyval jobban együtt tudtam érezni, mint Pattel, de nekem ez is nagyon fura volt, hogy valaki a gyásztól szexmániás lesz. Értettem volna, ha depressziós vagy meg akarja ölni magát, de hogy nimfománná váljon tőle… És azt se értettem, hogy mitől szeret bele Patba? Csak mert ő nem akarja megdugni, mint a többi férfi?
És akkor a regény legvége az, hogy Pat közli Tiffanyval, neki is szüksége van rá. Legalább nem hazudja azt, hogy szereti. Merthogy nem, előtte levág egy olyan dumát, amiből kb. az derül ki, hogy ha Niki nem lehet a párja, akkor jó lesz Tiffany is, hiszen Tiffany legalább törődik vele, Niki meg nem… Nem tudom, ezt happy endnek szánta-e az író, én nem éreztem annak. Szerintem Tiffany jobbat érdemelne Patnél.

Tetszési index:
67%

2018. június 13., szerda

A lepkegyűjtő - színdarab a Centrál Színházban (SPOILER-es)

Aki nem ismeri a darabot vagy az annak alapjául szolgáló regényt, az a könyvről írt értékelésemben a történet lényegét megtalálja, úgyhogy erre itt külön nem térek ki.




A lepkegyűjtő mai előadását láttam a Centrál Színházban, amiben Ágoston Katalin játszotta Miranda Greyt és Bereczki Zoltán Ferdinand Clegget. Zseniális előadás volt, mindkét színész beleadott mindent a szerepébe. Bereczki jól adta a manipulatív, látszólag szerény és ártalmatlan kis alakot, akiben rengeteg agresszió, düh és kisebbrendűségi érzés van elfojtva (és szexuális kielégületlenség is, amit nem hajlandó beismerni), amiket végül Mirandán él ki. Ágoston Katalin pedig kiválóan játszotta kezdetben a rettegő lányt, majd azt a lányt, aki már beszól Ferdinandnak, szökni próbál, végül rá is támad a férfire, mert azt gondolja, az úgysem fogja őt bántani, hatalma van felette.
A jelenetekbe a színészek beleadtak mindent, például amikor Miranda Ferdinandra támad, mikor szökni próbál, vagy amikor a férfi dühöng, mert a lány egy olyan levelet próbál feladatni vele, amiben őrültnek nevezi őt, vagy amikor Miranda el akarja csábítani Ferdinandot, mindegyik abszolút hihető volt, feszültség és energia volt a jeleneteikben.
Amiben nagy eltérés volt a regényhez képest, az a vége. Itt ugyanis Ferdinand megöli Mirandát, mikor az megpróbálja elcsábítani őt. Nekem furcsa érzésem volt ettől, úgy éreztem, hogy kurtán-furcsán lett vége a darabnak, de lehet, hogy csak azért, mert arra számítottam, hogy - ahogy a könyvben - Miranda itt is hosszan fog haldokolni tüdőgyulladásban.
Gondolkodtam azon, hogy melyik a jobb befejezés. A regényben Miranda kvázi természetes úton hal meg, igaz, Ferdinand megmenthetné, ha orvoshoz vinné, ennyiben mégis csak vétkes a halálában, de azért mégsem ugyanaz, mintha leszúrná (mint a színdarabban). A könyvben csak nem szereti Mirandát annyira, hogy megmentse és aztán börtönbe menjen miatta, a darabban viszont saját kezűleg szúrja le. Lényegében kivégzi a lányt, amikor az úgy viselkedik, ami nem tetszik neki (megpróbálja elcsábítani). Egy pszichopatától ez nem teljesen váratlan húzás, de ha azt vesszük, hogy korábban mennyi mindent elnézett Mirandának, akkor nem tűnik túl következetesnek, hogy itt viszont rögtön megöli. Bár a könyvben is van rá utalás - ha jól emlékszem - hogy Ferdinand kiábrándult Mirandából, miután az megpróbálta elcsábítani őt. Sőt a regényben van egy durva rész, amikor a már beteg lányról készít meztelen felvételeket. Szóval a csábítási kísérlet után törés érezhető a könyvben is Ferdinand viselkedésén, viszonyulásán Mirandához, de azért nem akarja szándékosan megölni a lányt. Csak már nem adja elő, hogy tiszteli őt, hanem nyíltan szórakozik vele. A darabban viszont, azzal, hogy megöli a lányt, Ferdinand kiadja magából az addig elfojtott indulatait, a frusztráltságát. A csalódottságát, amiért a lány a valóságban nem olyan, amilyennek ő képzelte. Mégis én a könyv befejezését jobbnak tartom, valahogy jobban illik Ferdinand jelleméhez. Merthogy a regényben (és a színdarab nagy részében is) Ferdinand elfojtja az indulatait, nem viselkedik nyíltan agresszívan vagy erőszakosan.
Összességében ez egy nagyon jó színdarab, mindenkinek tudom ajánlani, akit nem taszítanak a pszichothrillerek.