J. Goldenlane - Pokoli balhé (Isteni balhé 2.)

Tartalom:

Majd miután győztesen visszatértek az isteni küldetésből, összeházasodtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ez a történet itt kezdődik.
Mert kihez is tartozik az a lovas, páncélos, baromira nagy pallost forgató kísértet, aki rettegésben tartja a környéket? Nyilvánvalóan Q al Aquim az, Wareen várának ura, akit féltestvére orvul meggyilkolt. E tényt mindössze felesége, Thani vitatja, aki miután botrányt csap a saját temetésén, nekilát, hogy megfejtse a titkot, és mellesleg közben várat foglal, házasodik, titokzatos aranymedálokat gyűjt, kísértetet idéz, párszor még meghal, és végül persze megoldja a rejtélyt.

Az Isteni balhé hősei, a rettenthetetlen lovag Q al Aquim, és immár a várúrnő korántsem egyszerű szerepében szélhámoskodó Thani ismét kitesznek magukért, hát reszkessen, aki szembe mer szállni velük!

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Tavaly áprilisban már nekifutottam egyszer ennek a könyvnek, de akkor csak kb. a harmadáig jutottam. Amennyire emlékszem, az volt a félbehagyás oka, hogy Thani nyegle stílusából elegem lett, meg - a könyvtől független okokból - akkor éppen nem annyira volt hangulatom egy humoros, kalandregény jellegű fantasyhez. Most viszont kedvet kaptam hozzá, ezért nekikezdtem újfent és három nap alatt végig is pörgettem a könyvet.

Kezdeném azzal, hogy mi okozott nagy csalódást: az, hogy - bár a szereplők sokszor felemlegetik szegényt - nem tudjuk meg, mi lett a sorsa az előző részben majdnem megölt sárkánynak, Daalnak. De azért próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a hiányérzetemet olvasás közben, és így végül is elég jól szórakoztam. A leosztás ugyanaz volt, mint az Isteni balhéban: Q tökéletes és hősies volt, Thani meg hebehurgya és bajkeverő, s ez a dinamika itt is olyan jól működött, mint az első részben. Nem tagadom, Thani még mindig irritált egy kicsit, például nem értettem, hogyan lehet benne olyan marhára biztos, hogy se neki, se Q-nak nem eshet baja soha, akármekkora pácba is keverednek. De itt legalább már előfordult vele néha, hogy mással is törődött, nem csak saját magával, ezért kicsit szimpatikusabb volt, mint az első részben. Viszont a hülye libás beszédstílusa és hogy folyton hazudozott, ha kellett, ha nem, olykor sok volt nekem.

A happy end nem volt váratlan, de azért egy kis "meglepit" így is kapunk a regény utolsó oldalalain, aminek fényében kicsit értetlenül állok azelőtt, hogy a sorozatnak nincs folytatása. Összességében egy vicces, pörgős, kalandos és szórakoztató könyv volt, kikapcsolódásra tökéletes. (De azért még mindig a Farkastestvér a kedvencem az írónőtől.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Ebben a könyvben majdnem az első oldalon kiderül, hogy ki Thani istene, mivel Misthez fohászkodik. Nem értem, hogy ha itt ez ilyen gyorsan kiderül, akkor miért volt olyan nagy titok az Isteni balhéban? És ráadásul az, hogy Mist Thani istene, nem jelentette azt, hogy a lány fekete boszorkány lenne (holott az első rész végig azt sejtette, hogy ha Mist az istene, akkor tuti fekete boszorkány). Merthogy Thani nem tudott varázsolni... Jó, a könyv végén idétlenkedett kicsit, próbálta megidézni Q ősapját, de nem sikerült neki. Szóval nem értettem, hogy miért kerítettek az első részben akkora feneket annak, hogy ki Thani istene. Mist az, de ennek semmi jelentősége nem volt a könyvben...

A könyv vége elég meglepő volt, kiderült ugyanis, hogy Thani állapotos. Bár ezt Q-val csak virágnyelven közölte, így neki ez még nem esett le a regény végéig, de Q-n kívül alighanem mindenkinek egyértelmű volt a szitu. Kíváncsi lennék, hogy Thani milyen anya lesz. Valahogy nem hiszem, hogy benőne tőle a feje lágya, de ki tudja... Érdekelne, az írónő hogyan tudná folytatni ezt a történetet, szerintem nem lenne egyszerű dolga vele.

Így utólag nem értem a könyv címét sem. Ugyanis bár istenek vannak a regényben, de pokol vagy mennyország nincs. Viszont ott volt Q ősapja, aki kísértet volt elvileg. Ugyanakkor az ősapa holtteste eltűnt a sírjából, amikor kísérteni kezdett. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogy ha a kísértet testetlen, akkor hova tűnt a hulla... Egyébként az sem volt világos nekem, hogy honnan szerzett magának az ősapa egy kísértetlovat... No mindegy. A lényeg az, hogy pokol vagy a pokol létére utaló bármilyen jel nem volt a könyvben. Így a címet max. az indokolja, hogy jól hangzik, jól passzol az Isteni balhéhoz.

Tetszési index:

78%

Rhys Bowen - Holttest a fürdőkádban

Tartalom:

1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik.

A fővárosban meglepő kalandok várnak rá:

életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba,

belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe,

inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla,

a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után.

De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit. Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt.

Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet - ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a könyv kriminek hihetetlenül rossz szerintem - viszont ha másként tekintünk rá, akkor elég szórakoztató tud lenni.

Georgie igen mulatságosan mutatta be, hogy milyen elszegényedett nemesi család tagjaként élni a mindennapokat. Fiatal, szingli nőként a fő problémája az, hogy elérje, ne adják hozzá egy halszájú román herceghez feleségül, illetve ne kelljen udvarhölgyként élnie valahol a világ végén. No meg persze az, hogy önálló életéhez biztosítsa a pénzügyi fedezetet - saját keze munkájával.

A gyilkosság majdnem a könyv felénél történt csak meg, de engem ez egyáltalán nem zavart, annyira lekötött Georgie szokványosnak nem mondható életmódjának megismerése, és pláne a stílus, ahogy Georgie ezt előadta. Bár azt nem tudom, mennyire hiteles ábrázolása volt ez a brit arisztokráciának, de nekem ettől még tetszett.

Viszont a krimi szál teljesen kiszámítható volt: egyetlen embernek volt csak indítéka a könyvben a gyilkosságra (már persze Georgie-t és a féltestvérét leszámítva, de ők nem lehettek) és ő is volt a tettes. Bevallom, kicsit értetlenül állok így utólag azelőtt, hogy még csak kísérletet se tett az írónő arra, hogy mást is komolyan gyanúba keverjen. Azért egy darabig én azt hittem, hogy végül más lesz a gyilkos, mert nem akartam elhinni, hogy ez a sztori ennyire bugyuta. (Nem tudom, mit vártam, hiszen ez nem egy Agatha Christie...) Így végül csak a könyv vége felé - kicsivel a gyilkos lelepleződése előtt - ismertem be magamnak, hogy de, ez mégis ennyire egyszerű. És addig végül is valamennyire izgultam, hogy ki a tettes (igen, ez az önmegtévesztés csodája...)

Azt tudom mondani összességében, hogy aki jó krimire vágyik, az ne ezt olvassa, de aki egy laza, szórakoztató, humoros könyvet olvasna, az megpróbálkozhat vele. Ugyan nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek bejön ez a fajta humor, de azért szerintem egy próbát megér.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Georgie két udvarlója Tristram és Darcy volt, s bár én bevallom, olykor kevertem őket - mindkettő annyira jól nevelt és udvarias volt, és más jellemzőjük nem is nagyon volt -, viszont potenciális gyilkosként csak egyikük esett számításba: az aki ugyanabban a végrendeletben szerepelt örökösként, mint az áldozat és Georgie - vagyis Tristram. Egy jó darabig azt gondoltam az indítékának, hogy Georgie-t akarta gyilkossági gyanúba keverni, mert mondjuk van olyan angol törvény, ami szerint az, akit gyilkosságért elítéltek, nem örökölhet vagy ilyesmi. De aztán a könyv végén kiderült, hogy az áldozat is örökölt volna, szóval a fő indítéka ez lehetett, Georgie-t meg a testvérét pedig talán csak poénból keverte gyanúba (ez nem derült ki igazán). Ráadásként még többször megpróbálta Georgie-t is eltenni láb alól, hogy az olvasó teljesen biztos lehessen benne, hogy ő a tettes és az indítéka az, hogy mindent ő akar örökölni egyedül.

Ami viszont már fájt, hogy a regény végén az volt a "csattanó", hogy mindenki jelmezt öltött és Georgie azt hitte, Darcynak meséli el, hogy rájött, Tristram a gyilkos, holott Tristram volt a jelmezbe bújva, s ekkor még egyszer és utoljára megpróbálta megölni Georgie-t. Ez annyira sablonos volt, hogy már nem tudtam elnézni az írónőnek, remélem, a többi könyve ennél legalább kicsivel ötletesebb.

Az viszont tetszett, hogy a potenciális örökhagyó a könyv végén csodával határos módon felgyógyult, így végül senki sem örökölt semmit. Egy olyan befejezés, amiben Georgie nyakába szakad egy vagyon, engem nagyon lehangolt volna, Georgie ugyanis gazdag lányként biztos nem lenne már annyira szórakoztató, mint szegényként.

Tetszési index:

75%

Carrie Fisher - A hercegnő naplója - Találkozás önmagammal

Tartalom:

A hercegnő naplója szellemes, provokatív, őszinte, intelligens és szókimondó. Épp olyan, mint szerzője volt, a napló megszületésekor mindössze 19 éves Carrie Fisher. A színésznő emlékei rendezgetése közben, régi újsághalmok között bukkant rá saját, kézzel írott naplójára, és szembesült egykori tinédzser önmagával, azzal, hogy milyen is volt megélnie a Csillagok háborújának forgatását vagy éppen hosszúra nyúlt egyéjszakás kalandját színésztársával, Harrison Forddal. A hercegnő naplója ezekről az intimitásokról is beszámol, igazán egyedivé azonban az időutazás teszi: az idősebb Carrie Fisher találkozása a 19 évessel. A könyvben a hatvanéves színésznő emlékei a stábról, a forgatásról, a szerelemről, a sikerről vagy éppen a függőségekről izgalmasan keverednek, vetülnek a kézzel írott napló szövegeire. Utóbbiakból egy sokkal naivabb, sebezhetőbb nő képe rajzolódik ki, akiben azonban csírájában ott van már az excentrikus, vicces, intelligens, nagydumás Carrie Fisher is. Utolsó kötete ékes bizonyíték rá, hogy nem csupán egy hollywoodi szupersztárt, generációk ikonját, de egy kiváló írót is elveszítettünk a személyében.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Messziről kezdeném ezt az értékelést, mert először azt mondanám el, hogy miért olvastam el ezt a könyvet és mit vártam tőle. Nem azért olvastam el, mert akkora Star wars rajongó lennék (szórakoztató filmeknek tartom őket, de ennél nem többnek), vagy mert Carrie Fisher rajongója lennék (bár bírtam Leia hercegnőt, mert céltudatos, önálló nő volt a sok férfi közt). Azért kezdtem neki, mert Carrie Fisher halála után a róla megemlékező cikkekben azt olvastam, hogy script doctorként olyan forgatókönyvek írásában vett részt, mint a Halálos fegyver 3. vagy az Apáca show, amiket én elég vicces filmeknek tartok, így kíváncsi lettem, hogy Carrie Fishernek van-e humorérzéke. Másrészt érdekelt az is, hogy hogyan nézhet ki egy olyan önéletrajz, melyben a szerző 19 éves korában írt saját naplóbejegyzéseire reflektál. Azt hittem, Carrie Fisher majd szépen összeszedetten végigveszi, hogy mit lát idős fejjel másként, mint akkor.

Nos, amit kaptam, az elég más volt, mint amit vártam. Carrie Fisher cseppet sem volt összeszedett, csapongva sztorizgatott, nem az élete bemutatása volt a célja szerintem, hanem csak annyi, hogy kiírjon magából pár dolgot. Főként a Harrison Forddal folytatott viszonyát. A kisördög azért ott volt bennem, hogy nem csak az új Star wars film miatt volt-e erre szükség, vagy Carrie Fisher önmaga által is elismert nem túl rózsás anyagi helyzete miatt. De ha esetleg ezek is motiválták Carrie Fishert az önéletrajza megírásában, ettől ez még őszinte és eléggé kitárulkozó írás lett szerintem.

Kiderült, hogy Carrie Fishernek van humora, nem az a hahotázva röhögsz rajta típusú humor, hanem a saját életére öniróniával, önkritikával visszatekintő nő humora. Carrie szokatlan humora olvasmányossá tette a könyvet, ugyanakkor kiviláglott belőle az is, hogy egy zaklatott lélek van mögötte. Egy mindenkinek megfelelni akaró, szeretetre vágyó, de önállóságot tettető, magányos lélek. Vicces és szomorú is volt ez az önéletrajz.

Nekem nem tetszett az, hogy a Carrie Fisher régi naplójából vett részleteket csak úgy bevágták a könyv közepére, és azokhoz semmi kommentet nem fűzött az írónő. Bár azt egyértelművé tették ezek a naplótöredékek, hogy Carrie Fisher szerelmes volt Harrison Fordba, vagy azt hitte (akkor és az önéletrajza megírásakor is), hogy az volt, ami majdnem ugyanaz. Sőt mintha az remélte volna, hogy lehet még köztük valami. Ha ez sem reklámfogás volt csak, hanem őszinte, akkor szerintem nagyon szomorú, hogy valaki negyven évvel egy kaland után még mindig itt tart.

Egy nem teljesen ép lelkű, de intelligens nő csapongó vallomása ez a könyv az első Star wars film forgatásán átélt élményeiről, a Star wars-szal, a hírnévvel, a "Leiasággal" kapcsolatos érzéseiről, de főleg a Harrison Forddal kapcsolatos érzelmeiről. Nem ad képet Carrie Fisher egész életéről, sőt még a Star warsos részéről sem teljesen, de azért érdekes volt olvasni.

Tetszési index:

75%

Vavyan Fable – Vis major (Vis major 1.)

Előzmények:

Csatlakoztam molyon egy kihíváshoz, ahol a molyok által legjobbnak tartott száz krimiből kell elolvasni 12-t egy év alatt. És ezen a százas listán láttam elég sok könyvét Vavyan Fable-nek. Meglepett, hogy nem is hallottam az írónő nevéről korábban, aztán az is – miután kicsit utánanéztem – hogy magyar. Arra jutottam, hogy feltétlen el kell tőle olvasnom valamit, s szerencsére kölcsön is tudtam kérni az egyik könyvét nagynénémtől.

Tartalom:

A boldog-boldogtalan őslakók által csak Fertő Cityként emlegetett nagyváros éjszakájában tort ül a bűn. És mintha ez nem volna épp elég: jut belőle a nappalokra is. A helyi rendfenntartókat nem véletlenül emlegetik egy napon a középkor szent őrültjeivel. Ehhez a küzdelemhez gyomor kell, idegek.

Meg stukker.

Meg könyökütés.

Mindezen földi jókkal felfegyverkezve, oldalán a hirtelen, szőke Kyra Emettel járja a nagyváros dzsungelét a modern szamuráj, Vis Major. A bűnüldözés leghatékonyabb fegyvere ő a húszas kaliberű smasszerpuska óta. Egy - jobb napjain - két lépéssel mindig a rosszfiúk előtt jár.

Rendszerint győz.

Utcahosszal...

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Azzal kell kezdenem, hogy ez szerintem nem egy krimi, hanem akcióregény. És nem érdekel, hogy ilyen műfaj nincs is, mert nálam mostantól van: ez a könyv az.

A sztori annyi, hogy két főszereplőnk, Kyra és Vis Major róják az utcákat és ha riasztják őket valahová, ahol rosszfiúk épp rossz dolgokat követnek el, ők rögtön ott teremnek és rendet tesznek. Közben hihetetlenül vicces párbeszédeket folytatnak le, folyamatosan szívatják egymást. Bár olykor jókat röhögtem a beszélgetéseiken, az sajnos szúrta a szememet, hogy nem tűntek hihetőnek ezek a dialógusok. Folyamatosan frappánsan replikázni egymásnak, akkor is, ha éppen lőnek rájuk, ez a valóságban kimerítőbb lenne, mint maga a bűnüldöző tevékenység. De tagadhatatlanul szórakoztató volt, s az írónő tényleg kiaknázott minden lehetőséget a viccelődésre, a szójátékoktól kezdve a helyzetkomikumokig minden volt itt.

Ugyanakkor voltak komolyabb oldalai is ennek a könyvnek. Amikor Kyra magában elmélkedett, vagy úgy is mondhatnám, filozofálgatott erről-arról (szerelemről, apjához, anyjához fűződő viszonyáról), az komoly volt, mint egy vakbélgyuszi. És ezt nem poénból írom, tényleg hihetőek voltak ezek a lelkizős részek, csak furán hatottak a rengeteg vicces jelenet közt.

Feltűnt nekem az is, hogy elég nagy számban voltak jelen a történetben nők ellen elkövetett szexuális bűncselekmények: kiskorúak prostitúcióra kényszerítése, csoportos megerőszakolás, apa megerőszakolja a lányát. Mindegyiknél a férfi (Vis Major) nyilatkozott elítélően a tettesekről, sőt igen agresszíven lépett fel az elkövetőkkel szemben. Fel sem merült az áldozathibáztatás, ami pedig állítólag nem ritka a valóságban a magyar rendőrök részéről ilyen esetekben. SPOILER: Egyetlen helyzetben nem áll ki Vis Major ilyen határozottan a bántalmazóval szemben: mikor a főnökük kikezd Kyrával. Bár végül elbeszélget vele négyszemközt, szóval lehet, hogy mégis helyre tette a fickót.

Kriminek azért nem nevezném ezt a könyvet, mert a bűnügyeket szinte kivétel nélkül rögtön az elkövetésük után megoldják Kyráék, ugyanis rögtön el is kapják a tetteseket. Így nyomozósdi szinte egyáltalán nincs a könyvben, egyetlen kivétel ez alól valamennyire Ballerini lányának eltűnése, ám itt is viszonylag hamar tudható, hogy ki a tettes. (SPOILER: Kyra elég hamar bedobja megérzéses alapon, hogy apuci a gyilkos, így igazi nyomozás ebben az ügyben sem történik.)

Nagyon zavaros összképet adott a könyvnek az, hogy a magánéletükben Kyra és Vis Major is egy rakás szerencsétlenség, zsaruként viszont olyan hatékonyak, mint a Terminátor.

Szóval ez a könyv valahogy egyszerre volt nagyon komolytalan és komoly is, és így nem nagyon tudtam hova tenni. Továbbá én egy krimitől azt várnám, hogy nyomozzanak benne a tettes után, és itt nem történt ilyesmi. Ezek miatt annyira nem nyerte el a tetszésemet ez a könyv. Láttam, hogy vannak folytatásai is, de szerintem nem maradt annyi nyitott kérdés ennek a regénynek a végén, ami indokolná a folytatást. (SPOILER: Kyra múltjában volt valami dráma, ami nem derült ki, és az is kérdéses, hogy Vis Major visszatér-e majd Kyrához, de én a végére már nagyon untam a szerelmi nyűglődésüket, úgyhogy nem nagyon tud érdekelni a folytatás.)

Tetszési index:

60%

Jeff Lindsay – Dermedt, dacos Dexter (Dexter 3.)

Előzmények:

Az Agave Kiadó egy nyári akció keretében igen olcsón árulta a Dexter sorozat részeit (kivéve az első kötetet), úgyhogy úgy voltam vele, megveszem a 2. és 3. részt, aztán ha tetszenek, könyvtárból vagy máshogy beszerzem a többit is. Nem ítéltem fontosnak az 1. rész elolvasását, mivel a sorozatot végignéztem, úgy voltam vele, a lényegével tisztában kell lennem.

A 2. részről már olvasható ajánló a blogon.

Tartalom:

Dexter Morgan hozzászokott a borzalmak látványához, annál is inkább, mert szereti maga elkövetni őket. A külvilág felé példaszerű életét egyetlen szabály szerint éli: csak a nagyon rossz embereket szabad megölni. Dexter szorgosan dolgozik a miami rendőrségnél vérnyom elemzőként, segíti menyasszonyát két csodálatos (és némiképp egyedi) gyermekének felnevelésében, és tervezgeti a telihold fényében tett kis kirándulásait. Aztán minden megváltozik.

Helyszínelni hívják egy hátborzongató kettős gyilkossághoz és Dexter Sötét Utasa valami egészen dermesztőt érzékel, és mindent hátrahagyva megfutamodik. Belső Hangja nélkül Dexter egyedül kényszerül megbirkózni a helyzettel - követelőző testvéréről, Deborah-ról, kissé túlpörgött menyasszonyáról, Ritáról és minden idők legijesztőbb esküvőtervezőjéről nem is szólva. Ennél is nyugtalanítóbb azonban, hogy Dexter lassan rájön, hogy valami nagyon sötét és nagyon hatalmas vetett szemet rá. Tudásának minden morzsájára szüksége van ahhoz, hogy megtalálja ellenségét, illetve meglelje és megértse a Sötét Utast. Hogy megtalálja, fel kell tennie a kérdést, amit sosem mert: kicsoda a Sötét Utas, és honnan jön?

(Forrás:bookline.hu)

Vélemény:

Dexter morbid humora, elbeszélésmódja ugyanaz volt itt is, mint a sorozat előző kötetében, ezeket most is szerettem. Ugyanígy igaz erre a kötetre is, hogy Dex szenvtelen stílusa érzelemmentessé teszi az egész könyvet, olyan, mintha a többi szereplőnek se lennének érzései és ez picit zavaró.

Nem tetszett, hogy Dexter környezetében most már feltűnően magas az abnormális egyéniségek száma. És nem a Dex által üldözött sorozatgyilkosokra értem ezt, hanem a magukat normálisnak mutató szereplőkre (Masuoka, Doakes őrmester, Cody és Astor). Hát hogy van ez, aggódnom kéne, hogy engem is biztos ennyi degenerált vesz körül, csak nem tudok róla? Vagy esetleg Dexter kifejezetten vonzza őket és ezért hemzsegnek körülötte? Akkor is kicsit sok volt már ez nekem.

Még ennél is kevésbé tetszett nekem, hogy a Sötét Utast mitikus lényként, démonként ábrázolta a könyv. Holott eddig Dexter a saját személyisége részének tekintette a sötét oldalát, s épp ezért tartotta szörnyetegnek magát. Ehhez képest most kitalálta az író, hogy egy Dextertől független entitás szállta meg őt, az hordozza magában a gyilkolás vágyát és képességét is (távollétében Dex képtelen ölni). Ez nekem nagyon nem jött be, mert ez megadja Dexternek a felmentést, hogy nem is a saját akaratából gyilkol, hanem egy másik lény kényszeríti erre. Eddig pont azt bírtam Dexterben, hogy ő tudja magáról, hogy szörnyeteg, de próbál jó lenni, főleg az elhunyt nevelőapja iránti hűségből. Az író ezzel a démonos magyarázattal elvette Dexter jellemének a felét, s kijelentette, az nem is ő. De akkor ki ő? Valami széplélek? Nem, egyszerűen ezt nem vette be a gyomrom.

Összességében azért még ez a könyv se volt rossz, de sokkal kevésbé tetszett, mint az előző kötet. A mitikus-misztikus blabla nélkül sokkal jobb is lehetett volna.

Tetszési index:

60%

Jeff Lindsay – Drága, dolgos Dexter (Dexter 2.)

Előzmények:

Az Agave Kiadó egy nyári akció keretében igen olcsón árulta a Dexter sorozat részeit (kivéve az első kötetet), úgyhogy úgy voltam vele, megveszem a 2. és 3. részt, aztán ha tetszenek, könyvtárból vagy máshogy beszerzem a többit is. Nem ítéltem fontosnak az 1. rész elolvasását, mivel a sorozatot végignéztem, úgy voltam vele, a lényegével tisztában kell lennem.

Tartalom:

Amikor éppen nem a miami rendőrség kötelékében dolgozik, Dexter minden rendelkezésre álló szabadidejét barátnőjével, Ritával és annak két tüneményes gyermekével tölti. Sörözik, tévét néz, bújócskázik, és a legjobb úton halad afelé, hogy sorozatgyilkosból ideális családapává váljon. De mennyi időnek kell eltelnie, amíg a benne lakozó Sötét Utas nem kényszeríti Dextert arra, hogy engedje újra szabadon dühödt démonait?
Aztán egy különösen brutális és perverz sorozatgyilkos kezdi szedni az áldozatait Miamiban, akinek a módszerei még magát Dextert is megrémisztik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezt a szörnyeteget csak egy másik szörnyeteg kaphatja el.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ami tetszett a könyvben, az Dexter gyilkos humora, s ugyanez volt az oka annak is, hogy annak idején végignéztem a filmsorozat összes epizódját. Hitelesnek találtam, hogy Dexter mindent szenvtelenül ír le, a többi emberről, pláne azok érzéseiről elég felszínesen tud csak nyilatkozni. Ugyanakkor ettől meglehetősen sivár lett a könyv, azt a látszatot keltette, mintha a többi szereplőnek sem lennének érzelmei, nem csak Dexternek. Így nem tudtam megérteni, hogy Deborah miért szeretett bele Chutskyba, vagy Rita miért Dexterbe.

Voltak utalások a könyvben az első részben történtekre, de csak röviden és azoknak az eseményeknek nem volt különösebb jelentőségük az ebben a kötetben történtek szempontjából. Úgyhogy szerintem ez a könyv az első rész olvasásának mellőzésével is jól követhető (igaz, én láttam korábban a filmsorozatot, úgyhogy nekem nem ez a könyv „mutatta be” Dextert).

Érdekes volt, hogy a szereplők közül Dexter volt a legjobb nyomozó, pedig jó pár rendőr karakter volt a könyvben (többek közt Dex húga, Deborah), ami azt eredményezte, hogy ők elég ostobának tűntek. De hát lehet, hogy azok is...

Összességében az a véleményem, hogy ez a könyv jól ábrázolja, hogy milyen lehet egy sorozatgyilkos lelkivilága (bár gyanítom, a valóságban közel sincs annyira jó humora az átlag sorozatgyilkosnak, mint Dexternek). Ugyanakkor a szenvtelen elbeszélésmód azt eredményezte, hogy nem izgultam igazán semmiért és senkiért. Nem érdekelt kinek és hány végtagját vagdossa le a könyv főgonosza (aki nem Dexter) vagy hogy ki hal meg a könyv végéig (mivel azt tudtam, hogy Dexter és Deborah tuti életben maradnak). Szóval jó volt, jó volt, de különösebben mély nyomot bennem biztos, hogy nem fog hagyni ez a mű.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)

Furcsa volt, hogy bár Dexter agymunkával könnyen megtalálja a végtagtalanító sorozatgyilkost a könyv végén, az mégis túljár az eszén és elkapja őt. És a végén Deborahnak kell megmentenie Dexet! Ez nagyon furcsa leosztás volt nekem.

Tetszési index:

70%

Gaura Ágnes – Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Előzmények:

A Mini-könyvklub mostani fordulójában fantasy könyveket fogunk olvasni, s ezt a könyvet szavazták meg a többiek e havi olvasmányunknak.

Tartalom:

Borbíró Borbála a magyarországi Vámpírkutató Intézet alkalmazottja, bakancsos tudós és magánéleti szerencsétlenség, akinek a munkája a mindene - ám amikor hatalomra kerül az Emberfeletti Összefogás Pártja, az intézet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően bezárja kapuit. Mit tehet egy állástalan vámpírkutató egy olyan Magyarországon, ahol a vámpírok lassan teljes jogú állampolgárokká válnak, és ahol a háttérben köttetett szerződések különleges kiváltságokat is megadnak nekik?

Az állás, amely végül az ölébe hull, jóval több és veszélyesebb, mint amiről valaha is álmodott, és rejtélyes, új főnöke hamarosan hajmeresztő feladat elé állítja: be kell épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, hogy kiderítse, mit titkolnak emberi szövetségeseik elől. Bori nem tudja, képes lesz-e átverni Magyarország legokosabb vámpírjait úgy, hogy csupán eszére és alaposan felvágott nyelvére támaszkodhat, de a vérét, életét és emberségét megőrizze.

Magyar nyakba magyar szemfog!

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, azzal kezdeném, hogy mi az, ami tetszett benne.

Tetszett a kitalált világ, amiben játszódott. Magyarország a helyszín, ahol immáron nyílt titok, hogy vámpírok élnek köztünk (vagyis mindenki tudja, de a többség nem beszél róla). A kormány tanácsadói is szinte mind vámpírok. És van egy intézet, ami a vámpírok kutatásával foglalkozik. Ez egy nagyon ötletesen összerakott alternatív világ szerintem. Kevés társadalomkritika is volt benne a magyar viszonyokkal kapcsolatban, pl. a jól működő intézményeket bezárjuk (Bori intézete), vagy elitegyetem diplomájának is lehet nulla az értéke a munkaerőpiacon (Bori diplomái).

Tetszett, hogy nő volt a főszereplő benne. Tulajdonképpen – ha úgy vesszük – a könyv kizárólag az ő pasiügyeiről és munkahelyi gondjairól szólt, és mivel a nőket ezek a témák foglalkoztatják a legtöbbet, így könnyű együttérezni vele.

Általában tetszett a könyv humora, bár néha azért kicsit sok volt. Például a bölcsészdiploma értéktelenségével kapcsolatos poénkodás mennyiségileg is sok volt, meg átvitt ételemben is, engem nagyon fárasztott egy idő után. Ha Bori ennyire haszontalannak tartja a diplomáit, akkor miért ezeket tanulta?

Tetszett a könyv csattanója, hogy mit csinálnak a múzsák, s milyen fontos szerepük van a világban. Bevallom, én a könyv elején azt hittem, hogy majd Bori lesz a vámpírok múzsája, de hát én túl romantikus alkat vagyok a jelek szerint, mert „az igazság” a múzsákról rémisztő.

És akkor rátérnék azokra a dolgokra, amik szerintem nem voltak jók, nem értettem, hogy ez most mi, meg hogy, meg miért, meg ilyenek.

Hogy belecsapjak a lecsóba: kb. Bori egész karaktere hihetetlen volt számomra. Egyrészt általában intelligens, öntudatos nőnek tűnik a beszédmódja és gondolatai alapján, másrészt viszont sokszor becsmérlőn nyilatkozik önmagáról (ld. az értéktelen diplomái, tesóval lakik, fizikai állóképessége vámpírszérum híján nulla), s az sem derül ki a könyvből, hogy mitől akkora ász ez a lány a szakmájában. Utóbbiak meg a zavaros pasiügyei miatt sokszor inkább tűnik aranyos balféknek, mint profi vámpírológusnak (bármit is takarjon ez utóbbi, merthogy az sem igazán derül ki a könyvből, hogy mit is csinálnak a vámpírológusok).

Nekem a könyvből összességében az jött le, hogy Bori azért lett akkora szaktekintély, mert mer dartsozni a vámpírokkal úgy, hogy a saját vérét teszi fel vámpírvérrel szemben, s ezzel rengeteg vámpírvérhez jut. Őszintén szólva ezt valahogy nem tudtam elhinni, hogy senkinek korábban eszébe se jutott, hogy trükközéssel jusson egy kis vámpírvérhez. Ennél többet vártam volna Boritól, különösen, hogy a könyvben mindenki annyira hasra van esve tőle, mikor munkanélküli lesz, rögtön kap egy rakás állásajánlatot, és még a vámpírok is tisztelik.

Az is fura volt, hogy kb. a könyvben található összes fontosabb férfikarakter törte magát (olykor egymást is) Bori kegyeiért, mégis a lány szerelmi élete kb. a nullával volt egyenlő. Nem értettem, hogy ha Bori akkora végzet asszonya, hogy minden pasinak ő kell, akkor hogy nem tud felszedni legalább egyet… Hm, talán mert ő emancipált nő, neki nem is kell férfi, legalábbis tartós kapcsolatra nem?

Nem tetszett az sem, hogy sok fölösleges párbeszéd volt a könyvben – különösen Attila és Bori közt –, amik tartalmukkal semmit nem adtak hozzá a sztorihoz vagy a szereplők viszonyához, csupán azt reprezentálták, hogy milyen frappánsan tudnak replikázni egymásnak, s az ilyen öncélú diskurzusok engem egy idő után untattak.

A párbeszédek egy másik része csupán azt a célt szolgálta, hogy egyébként érdekes, de a könyv története szempontjából tökéletesen lényegtelen információkat osszon meg az olvasókkal. Ilyen például Bori agymenése a hieroglifákról, meg a darts eredetéről, vagy hogy azon vetélkednek Roccóval, hogy ki tud több híres, bejáratok fölé vésett feliratot bemondani, lehetőleg eredeti nyelven. Talán az lehetett ezekkel a célja az írónőnek, hogy mutassa, Bori milyen okos, nálam inkább azt érte el, hogy okoskodónak tartsam.

Bár elég sok kritikával illettem a könyvet, ez nem változtat a tényen, hogy alapvetően tetszett nekem, jól szórakoztam rajta, könnyed, laza, olvasmányos volt az egész.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Azt még muszáj kiírnom magamból, hogy Attila és Bori viszonya nagyon furcsa volt nekem. Úgy értem, elvileg mégis csak főnök-beosztott viszony van köztük. Ehhez képest Bori az állásinterjún lazán lehányja leendő főnökét, aztán másnap már arról folytatnak nevetséges vitát, hogy miért nem csókolóznának egymással. Lehet, velem van a gond, de én még sosem tárgyaltam meg ezt egyik főnökömmel se… Értem én, hogy érzékeltetni kellett, hogy van köztük valami, de sokszor erőltetett volt ez nekem, nem azt éreztem, hogy ilyenkor izzik köztük a levegő, hanem azt, hogy mennyire nevetségesek már.

Persze tudom, ez egy fantasy, ne akarjam már olyan marha komolyan venni. De kitalált világban létező, kitalált személyektől is elvárható szerintem az, hogy reális, hihető legyen a viselkedésük az egyes szituációkban. Bori és Attila nekem sokszor nem volt hihető, bár egyébként bírtam őket, tényleg.

Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni a kapcsolatukból, mert bár elég sok pasi feltűnt még a könyvben (Antonius, Bowman, Koppány, Kristóf), aki szintén lehetne Bori kedvese a jövőben, egyikükkel sem foglalkozott annyit a könyv, mint Attilával. Bár mivel Attila nős, valószínűnek tartom, hogy mégsem ő lesz a befutó, az én tippem inkább Antonius (azaz Géza), róla alig tudtunk meg valamit ebben a kötetben, csak annyit, hogy informatikus. Az ő karakterén még van mit kibontani, talán a sorozat későbbi kötetei meg is teszik ezt, s közben kiderül az is, hogy ő passzol Borihoz a leginkább.

Tetszési index:

75%

Homonnay Gergely – Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel

Előzmények:

Egyik barátnőmtől kaptam ajándékba ezt a könyvet, aki – meglepő módon – szintén nagy macskabarát. Bevallom, korábban én még csak nem is hallottam Erzsébetről, ami nem tudom, miként lehetséges, talán nem is a Föld nevű bolygón éltem eddig. Mindenesetre köszönöm Dórinak, hogy megismertette velem Erzsit, így legalább nem halok meg hülyén, mert már tudom, hogy ki lesz az ország (esetleg az ENSZ) következő elnöke…

Tartalom:
A könyv fülszövegére hagyatkoznék, ami ez:

Erzsébet Fenevadova minden idők legnagyobb celebritása. Egy igazi bundás királynő, szőrös fülű, bajszos díva, szupermodell, politikai szakkommentátor asszony… Sokoldalúsága szinte felsorolhatatlan, bölcsessége káprázatos – többek között ezért is teljesen jogos várományosa az elnök asszonyi posztnak.

Hívei tudják, hogy életük Erzsébet útmutatásai nélkül mit sem érne. Nagyságát gyakorta versben is megéneklik, az írástudatlanok pedig Erzsébet kifinomult ízlésének eleget téve tonhalban fejezik ki mélységes tiszteletüket.

Erzsébet jelenleg Budán, a Hotel Wardrobe Wellness Superior***** Elnöki Lakosztályában él. Sajnos szingli. Pillanatnyilag csak egyetlen, hozzá méltatlan udvari szolgálója, Gergely, próbálja megteremteni a kivételes nagyságához illő körülményeket.

A szépség nem az arcodon van, nem is a mosolyodban, de még csak nem is a szívedben. A szépség a bundádban van, a tappancsod párnácskáiban és a bajszod végében, ahogy pöndörödik, és ami csiklandozza a másikat – akár egy életen át.

Erzsébet Fenevadova 

Vélemény:

Nos, azt hiszem, tényként szögezhetem le, hogy Erzsébet a legönérzetesebb, legelviselhetetlenebb, legönzőbb, egyben legokosabb macska a világon – talán a mi cicánkat leszámítva. De hogy neki van a legjobb dumája, az biztos! Olyan frappáns megfigyeléseket ejtett el a kétlábúakról, hogy csak ámultam. Hát igen, az embereknek legalább néha meg kéne hallgatniuk a macskájuk véleményét is!

Erzsébetnek olyan szövegei vannak, hogy azokat olvasva többször hangosan felröhögtem, pedig ilyet könyv ritkán vált ki belőlem. Sőt, volt olyan is, hogy könnyeztem a nevetéstől.

Nem tudom, kiknek kéne ajánlanom ezt a könyvet, illetve pontosabban, hogy van-e olyan, akinek nem ajánlanám. Macskásoknak kötelező, de szerintem az is jót mulathat rajta, akinek nincs cicája, ad absurdum nem is kedveli a kis dögöket.

A boldog macskatulajdonosok sok mindenben saját cicájukra ismerhetnek Erzsiben, s ha már saját macskájukon nem mindig tudnak nevetni, mikor megejti ugyanazokat a csínytevéseket, mint Erzsi, de legalább a könyvet olvasva jót röhöghetnek Erzsin, aki utánozhatatlan stílusban magyarázza meg a megmagyarázhatatlant – vagyis a macskalogikát: hogy miért szökik el a cicus otthonról, miért rágja a kábeleket stb.

És azt hiszem, az is tisztán kiolvasható a könyv lapjaiból, hogy Gergely szolga mennyire szereti az ő Erzsébetét. Még akkor is, ha néha olyanokat kíván neki, hogy dögöljön meg, vagy hogy mikor legközelebb megrág egy kábelt, bassza meg az áram… Mert a szolgák az ilyeneket csak mondják, mert bosszantja őket macskájuk kétségbevonhatatlan felsőbbrendűsége, de valójában nem gondolják komolyan – tudom, mert én is így vagyok ezzel.

Tetszési index:

85%

Kylie Scott – Lick – Taktus (Stage Dive 1.)

Előzmények:

Csatlakoztam a molyon a „Csökkentsd a várólistád – másokkal!” kihíváshoz, s ez a könyv azon a várólistán szerepelt, amit kisorsoltak nekem a magamé mellé (ha kíváncsi vagy a listákra, van bejegyzés róluk a blogon). Mivel kedvem szottyant valami könnyedebb olvasmányra, ezért végül el is olvastam, bár egyébként ilyen típusú könyveket viszonylag ritkán olvasok.

Tartalom:
Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide! (Forrás: bookline.hu)

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Nem túl bonyolult a sztori, inkább csak azért írom le nagy vonalakban, hátha valaki a sorozat későbbi darabjaival kezdi az olvasást és kíváncsi az előzményekre.

Szóval a férj, David Ferris, aki a sikeres Stage Dive zenekar szólógitárosa, felajánlja a válást, miután rájön, hogy Ev semmire nem emlékszik abból, ami köztük történt. Ebben meg is egyeznek és mindketten elmennek szépen haza. Azonban a házasságuk híre kiszivárgott, a sajtó zaklatni kezdi Evet, így Ev szülei is tudomást szereznek házasságáról. Ev építésznek tanul a főiskolán, s az apja által kijárt gyakornoki állást is bukja, mikor bekerül a bulvársajtóba. A szülei csalódottak.

Ekkor felhívja David és elhívja magához, hogy a lány ott várja ki, míg elül a felhajtás, illetve hogy lebonyolítsák a válást is. Ev megismerkedik Jimmyvel, aki David bátyja és a banda énekese, egyébként drogos és lekezelően viselkedik a lánnyal. Malcolm (Mal), a banda dobosa viszont kedveli Evet. Ev megsértődik, mikor David a válásért és a hallgatásáért cserébe rengeteg pénzt ajánl neki, aztán persze kibékülnek és úgy döntenek, adnak egy esélyt a kapcsolatuknak. Ami jól alakul, amíg Ev rajta nem kapja Davidet, amint Marthával, korábbi barátnőjével csókolózik. Martha egyébként a banda negyedik tagjának, Bennek a testvére. Persze kiderül, hogy csak Martha akarta visszaszerezni Davidet, és nem fordítva, így aztán Ev és David kibékül. Jimmy elvonóra ment és ezután már ő is rendesen viselkedik Evvel.

Ev közli a szüleivel, hogy nem akar építész lenni, mert ez nem az ő álma volt, hanem a szüleié. Ott akarja hagyni a főiskolát. Egy kávézóban dolgozik, ahol eddig is tette, és úgy gondolja, még ráér kitalálni, mit akar kezdeni az életével. David addig is megkéri, hogy legyen az asszisztense, és ő belemegy. A könyv végén David elénekel egy dalt Evnek, amit róluk írt, ez nagyon meghatja a lányt.

Vélemény:

A könyv indítása elég vicces volt, ahogy Evelyn másnaposan felébredt és semmire nem emlékezett az előző estéből, aztán ahogy egyre jobban kiborult a bili. És igazándiból a folytatás is mókás tudott maradni, s amennyire egy ilyen romantikus lányregény kategóriájú könyv hihető lehet, annyira ez hihető volt.

Persze azért nem kell túl komolyan venni. Az, hogy egy gazdag, sikeres rockzenész (jelen esetben David Ferris nevű) beleszeressen egy átlagos, nem túl vonzó (saját bevallása szerint is telt idomú), nem gazdag lánykába, csak az ilyen könyvekben képzelhető el. Az, hogy az agyontetovált rockzenész valójában érzékeny lelkivilágú, romantikus hősszerelmes legyen, szintén csak az ilyen könyvekben fordulhat elő.

És itt van Evelyn, aki nyilván nem a pénzéért ment hozzá Davidhez tök részegen. Aztán mikor kijózanodva gondolkodik el eme tényen, akkor sem jut még véletlenül sem az eszébe, hogy most gazdag nő lett, nem, hanem az építész karrierje miatt aggódik. Ev itt a kedves, naiv, jólelkű, őszinte nő mintapéldánya. Egy valamit nem tudtam eldönteni vele kapcsolatban, hogy okos-e vagy sem, de őszintén szólva ez nem is volt fontos kérdés ebben a könyvben.

Szóval ez a könyv egy néhány, nem túl bonyolult fordulattal megspékelt habkönnyű, romantikus, erotikus (bizony ám, mert van benne szex is dögivel) könyvecske, ami jól szórakoztat, míg olvasod, de másnapra nagyjából el is felejted. Az viszont nálam dob a könyv értékén (mivel jelenleg sok könyv ajánlójának a megírásával el vagyok maradva), hogy legalább kritikát nem nehéz írni róla, mert nem kell törni a buksimat, hogy vajon mi lehetett a könyv mondanivalója. Merthogy nem volt neki olyanja.

Tetszési index:

65%

J. Goldenlane – Isteni balhé

Előzmények:

Olyan 10-15 éve olvashattam az írónőtől a Farkastestvér című könyvet, az tetszett, kifejezetten vicces volt és szórakoztató, aztán tavaly olvastam a Napnak fényét, az kicsit kevésbé tetszett, ennek pontos okait elolvashatjátok itt a blogon, mivel írtam értékelést arról a könyvről.

Azért gondoltam, hogy teszek még próbát az írónő könyveivel, mert jó humora van, és tetszett, hogy a könyveiben fontosak a női karakterek, észbeli és talpraesettségi készségeik vetekednek a férfiakéval, de ha kell, hülyeségben is köröket vernek rájuk. És az Isteni balhénak annyi jó értékelése van a molyon, hogy muszáj volt beszereznem.

Tartalom:
„Hősi küldetés? Jöhet!

Nagyszerű küzdelmek? Pipa!

Dicsőséges győzelem? Az meg egyenesen tuti!

A tökéletes lovag egy tökéletesen kaotikus lányt kap társnak isteni küldetéséhez, aki ugyan váltig állítja, hogy az egész csak tévedés, amihez neki semmi köze sincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy minden szembejövőt meglopjon, átejtsen, vagy legalább egy kicsit tönkretegye az életét.

J. Goldenlane a tőle megszokott fordulatokkal és pazar humorral szövi a történetét, de a két főhős külön nézőpontja még tőle is különleges élménnyel kecsegtet: a háború hőseként ünnepelt lovag és a nyughatatlan, utcán nevelkedett csavargó lány narrációjában valahogy egészen másként hangzik ugyanaz az isteni balhé.”

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt az értékelést kicsit messziről fogom indítani: mivel ez az első fantasy könyv, amiről ajánlót írok a blogon, először ismertetem viszonyulásomat úgy általában a fantasy műfajhoz, és csak utána ehhez a konkrét könyvhöz. Úgyhogy lesz egy „A fantasy és én”, illetve egy „Ez a könyv és én” rész, akit az előbbi nem érdekel, nyugodtan ugorjon az utóbbihoz.

A fantasy és én:

Nem véletlen, hogy ez az első fantasy könyv, amiről értékelést írok a blogon, ugyanis én elég ritkán olvasok ilyen könyvet. Majdnem egy éve blogolok könyvekről, és ezen idő alatt nem olvastam olyan könyvet, ami kifejezetten ebbe a műfajba tartozna (bár talán akad egy-két olyan könyvem, amire rá lehetne fogni, hogy ez fantasy is). Ennek pedig az a prózai oka van, hogy a fantasyk engem alapvetően nem kötnek le.

Pedig olvastam többek közt A Gyűrűk Urát, a teljes Harry Potter sorozatot, a Trónok harcából két vagy három kötetet. Legutóbbinál egy idő után már csak azokat a részeit olvastam a könyveknek, amik olyan szereplőkről szóltak, akik érdekeltek, a többi részt átugrottam, de már így sem kötött le egy idő után a sztori. Az egyik Harry Pottert képes voltam újraolvasni, annyira bosszantott, hogy nem emlékszem már belőle semmire, de újraolvasás után két héttel kb. pont ugyanúgy semmire nem emlékeztem belőle, mint korábban. Szóval engem még ezek a nagyon népszerű, és a maguk műfajában bizonyosan kiváló művek sem tudtak érdekelni igazán. A legtöbb, amire futotta tőlük, hogy amíg olvastam őket, szórakoztatóak voltak, de mivel nem gondolkodtattak el semmin, nem tudtam belebújni a szereplők bőrébe, amint leraktam a könyveket, kb. el is felejtkeztem róluk.

Ez nyilván nem a könyvek hibája, hanem az enyém. Nem tudom komolyan venni olyan emberek (egyéb lények) problémáit, akik egyértelműen nem léteznek, nem léteztek, és megkockáztatom, nem is fognak létezni soha. A másik ok, amiért nem tudom komolyan venni ezeket a könyveket, hogy az íróik nem igazán a szereplők lelkivilágára fókuszálnak, hanem hogy legyen bennük mindenféle különös lény, különféle varázsizék és hogy jó pörgős legyen a sztori.

Szóval a fantasy nem az én műfajom. Amennyire emlékszem, az egyetlen fantasy, ami tényleg magával tudott ragadni, az Michael Ende „A Végtelen Történet”-e volt. De azt hiszem, ebben sem annyira a fantasy rész tetszett, hanem az, hogy egy kisfiú, Bux Barnabás Boldizsár fejébe adott betekintést. (Tervezem, hogy újraolvasom majd ezt a könyvet, hogy megtudjam, vajon felnőtt fejjel is annyira beszippant-e a világa, mint gyerekként.)

Ez a könyv és én:

A könyv fő cselekményszála elég egyszerű: egy lovag isteni küldetésre indul, sárkányt ölni, ám előtte még meg kell találnia a küldetéshez az isten által neki rendelt társat, aki pedig – mindenki megdöbbenésére – nem lesz más, mint egy nincstelen, otthontalan, tolvajlásból élő, szeleburdi lány.

Bár volt egy-két csavar a könyvben, a vége pedig különösen váratlan (és igen jót nevettem rajta), a cselekményét ezzel együtt sem mondanám túl bonyolultnak vagy érdekfeszítőnek. Érdekes volt viszont, hogy hol a lovag, Q al Aquim, hol a lány, Thani szemszögéből olvashattuk az eseményeket, amiből kiderül, a valóság relatív, mert Q és Thani gyakran nem teljesen egyformán adja elő ugyanazt a történést.

Jól működött a két szereplő dinamikája: Thani folyamatosan bajt kevert, Q pedig kihúzta magukat a csávából. Tetszett, hogy nem csak a tolvaj, hazudozó Thani karakterébe, hanem a kissé karót nyelt Q-éba is tudott humort csempészni az írónő.

Ugyanakkor nagyon-nagyon nem értettem Thanit. Az, hogy olyanoktól lop, akik gyanús alakok vagy épp meg akarják ölni őt, különösebb rosszallást nem váltott ki belőlem. De Thani olyanoktól is lop, akik segíteni akarnak neki, ami nem tette őt túl szimpatikussá.

Szintén nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy Thani mindig szándékosan zűrbe keveri magát, amikbe, ha Q nem mentené meg, többnyire bele is halna. Ha eddig is ilyen volt a mentalitása, akkor már régen halottnak kellene lennie, hiszen nem volt korábban senkije, aki megvédte volna. Kissé hálátlan is olykor, mikor Q újra és újra megmenti. Alapvetően butának és egocentrikusnak tűnik. Ez az írónőnek is feltűnhetett, ezért írhatott például olyat a könyvbe, hogy miután Q egyszer megmutatja Thaninak a betűket, a lány azonnal megtanul írni… Ez felesleges túlkompenzálás volt szerintem, s ha Thani valóban ennyire eszes, akkor még érthetetlenebb az idióta, önző viselkedése. Szóval Thanit nem kedveltem. De azt elismerem, hogy a cselekmény felpörgetése jól ment a lánynak.

Q jóval unalmasabb karakter volt, mivel ő a tökéletes lovag, a tökéletesség pedig uncsi. Furcsa volt az istenhite: ugyan sűrűn felemlegette a Győzhetetlen Frej-jahot, de nem tűnt úgy, hogy komolyan hinne is benne, például soha nem imádkozott. Szóval a sokféle istenség, aki be van zsúfolva a könyvbe, nekem inkább csak kelléknek tűnt, olyasminek, amiben kb. annyira hisznek, mint mondjuk én a görög mitológia isteneiben, vagyis semennyire. De ez annyira nem zavart, csak nem értettem, hogy minek kell annyi istent belerakni a könyvbe, ha igazándiból szerepük nincsen, legfeljebb Frej-jahnak, mivel ő indítja sárkányölő útjára Q-t. Bár ki tudja, lehet, hogy a Pokoli balhéban szerepe lesz még az isteneknek.

Volt még egypár dolog, amit nem értettem, meg volt olyan is, ami nagyon tetszett és ötletes volt, de ezeket majd a spoileres részben fejtem ki. Összességében szórakoztató, olvasmányos könyv volt, a végén elég kérdés maradt megválaszolatlan mind Q-t, mind Thanit, mind a sárkányölést illetően ahhoz, hogy valamikor elolvassam a Pokoli balhét is.

Ugyanakkor a Farkastestvér című könyv nekem egyértelműen jobban tetszett, mint ez. Ennek fő oka azt hiszem az, hogy ott a főszereplő testvérpár vérfarkas, majdnem halhatatlan, így az ő részükről teljesen logikus viselkedés az ámokfutás és folyamatos zűrkeverés, hiszen semmi tartós bajuk nem eshet, majdnem mindenből felgyógyulnak. De halandó embereknél ez a viselkedés számomra szimplán ostobaságra vall és nem túl szimpi.

A Napnak fénye cselekménye egyértelműen bonyolultabb és érdekesebb, mint ezé a könyvé, a karakterek is összetettebbek, ebből a szempontból jobbnak tartom azt a könyvet, csak kicsit hihetőbb kellett volna, hogy legyen. Ugyanakkor az Isteni balhé szórakoztatóbb volt. Ebben is sok minden volt hihetetlen, de itt nem is éreztem annyira szükségét, hogy hihető legyen a sztori, talán mert fantasyról van szó. Kicsit önmeghasonulás ez nekem, mert bár irodalmi szempontból egyértelműen a Napnak fénye az érdekesebb, értékesebb számomra, viszont az Isteni balhén jobban szórakoztam. Ez van.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Azzal kezdeném, hogy miket nem értettem a könyvben. Például azt, hogy Q apja miért akarja a bátrabb, okosabb, nemesebb fiát (ez Q) elveszejteni, s helyette a gyáva, ronda és buta fiára hagyni mindenét. Az, hogy Q anyját valószínűleg a kedves papa ölte meg, s emiatt van talán némi lelkiismeret-furdalása, nem érzem elégséges oknak ehhez.

Aztán nem értettem azt se, hogy miért problémázik Q azon annyit, hogy Thani vajon melyik istenben hihet, s leginkább arra gyanakszik, hogy Mist, a Titokzatos az. Ennek semmi jelentősége nem volt ebben a könyvben. Thanival kapcsolatban én sokáig arra gyanakodtam, hogy boszorkány, azért meri mindig olyan könnyelműen bajba keverni magát, mert tudja, hogy végső esetben mágiával kimenti magát, de ezen gyanúmat semmi sem igazolta ebben a könyvben. (Ha boszorkány lenne, akkor valóban Mist lenne az istene, mivel ő a fekete mágia istene is.) De azért még reménykedem, hogy Thanival kapcsolatban lesz még valami újdonság a Pokoli balhéban.

Nem értettem, hogy Q és Thani miért szeret bele egymásba, hiszen egymás szöges ellentétei, de hát mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, úgyhogy egye fene… Viszont a könyv az ő szemszögükből íródott, mégis egyikük szavain, gondolatain sem érződik igazán, hogy komoly érzelmeket táplálna a másik irányába. Thaninál azért több jel utal erre, például hogy hűséges kutyaként követi Q-t, és kicsit féltékenykedik is, de Q-nál abszolút csak a könyv vége felé (na jó, a könyv utolsó harmadában) utal egy-két gondolata arra, hogy Thani több neki, mint egy lány, aki az idegeire megy. Szóval romantika az nem nagyon volt ebben a könyvben, de gondolom, ez nem is volt az írónő célja.

És akkor jöjjenek, amik ötletesek és váratlanok voltak a könyvben és ezért nagyon tetszettek. Váratlan volt, hogy Thani megsajnálta a sérült sárkányt. Nem tudom, ennek lesz-e még jelentősége a második részben, esetleg kiderül a sárkányról, hogy nem is gonosz lény és nem is kell megölni, de remélem, hogy lesz ezzel kapcsolatban valami csavar, és nem arról fog szólni a folytatás, hogy mennek és tényleg jól megölik a sárkányt.

Tetszett és váratlan volt a könyv vége (no nem az, hogy Q és Thani úgy döntenek, összeházasodnak, ez eléggé borítékolható volt), amikor felbukkan a mágus és közli, hogy ő a Frej-jah által sárkányölésre kijelölt társ Q al Aquim mellé. És mivel tudjuk, hogy a sárkány valójában még él (bár Thani mindenkinek azt hazudja, hogy halott), nyilván lesz jelentősége annak a Pokoli balhéban, hogy ki az igazi, Frej-jah által kiválasztott társ. De az tuti borítékolható, hogy lesznek bonyodalmak…

Tetszési index:

75%

Ernest Cline – Ready Player One

Tartalom:

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.

A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

(Forrás: libri.hu)

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

A valóságban energiaválság van, elfogyott az üzemanyag, napenergiával működik minden, már ami működik. Rengetegen éheznek. Rengetegen szeretnének kitörni a nyomorból Halliday játékának megnyerésével. A játékosok vagy más néven nyestek közül sokan klánokba tömörülnek, mert azt remélik, így gyorsabban célt érhetnek. Wade azonban magányos játékos. Wade az OASIS-ban Parzival néven szerepel, s ottani ismerősei nem tudják valódi nevét. Legjobb barátja az OASIS-ban H, s Wade rajong egy lányért – akiről igazából csak remélheti, hogy a valóságban is lány - Art3misért, akinek követi a blogját. Ők hárman fejtik meg először Halliday első feladványát, utánuk pedig Daito és Shoto, akik testvéreknek vallják magukat. De egy hatalmas szervezet, az IOI beveti minden erőforrását, hogy a nyomukba érjen, ők is meg akarják szerezni Halliday vagyonát, s az OASIS-t fizetőssé tennék, ami tragédia lenne a csóró felhasználók (köztük Wade) számára.

Az első feladvány megoldása után Parzival, Art3mis, H, Daito és Shoto egy csapásra hírességekké válnak, szponzoraik lesznek, lesz pénzük. Parzivalt megkeresi az IOI vezetője, Sorrento, s kedvező ajánlatokkal próbálja rávenni, hogy árulja el neki, miként fejtette meg az első feladványt, de Parzival nem áll kötélnek. Sorrento erre felrobbantja Wade-ék nyomorúságos mobilházát (kiderítették a fiú valódi személyazonosságát), s meghal Wade nagynénje is (akit Wade nem kedvelt egyébként, szülei pedig már korábban elhunytak). Wade azonban nincs otthon a robbanáskor, így megmenekül és álnéven kezd bujkálni.

Wade és Art3mis egyre inkább közel kerülnek egymáshoz. Elmondják egymásnak a korukat (Art3mis egy évvel idősebb Wade-nél), családi hátterüket (mindketten árvák), s azt is, hogy mit kezdenének a rengeteg pénzükkel, ha megnyernék a játékot. Wade egy csomó kajával és számítógépes játékkal felszerelkezve kilőné magát az űrbe, s keresne egy új bolygót, mert a jelenlegit már tönkretették. Art3mis viszont az éhezőknek segítene. A lány végül úgy dönt, hogy távolságot akar tartani Parzivaltól, megszakít vele minden kapcsolatot. Wade és H is eltávolodnak egymástól. Wade magába fordul, nem halad egyáltalán a még hátralévő két feladvánnyal. A második feladványt Art3mis fejti meg elsőként, majd kicsivel lemaradva utána H, és H segítségével Wade, azonban Sorrento és serege (a Hatosok) a nyomukban van. Sorrentóék megölik Daitót – a valóságban, nem virtuálisan, hogy így kevesebb ellenfelük legyen. A harmadik, utolsó feladványhoz tartozó kulcsot Sorrento találja meg elsőként, azonban a feladvány kapuján – ami Halliday kastélyánál van – nem tud belépni, nem nyitja a kulcs. Wade rájön, hogy három kulcs kell hozzá együtt, hogy kinyíljon a kapu, amit azonban Sorrentóék serege elbarikádozott. Wade az OASIS minden felhasználóját arra kéri, hogy fogjanak össze az IOI ellen, hogy ő, Art3mis, H és Shoto be tudjanak menni a kapun.

Wade és H találkoznak a valóságban is, H-ról – akinek avatárja fiú – kiderül, hogy egy testes, leszbikus, fekete lány, akinek Helen Hamson a valódi neve. Ettől függetlenül ők visszatalálnak régi barátságukhoz.

A felhívásukra hatalmas sereg gyűlik össze Halliday kastélya előtt, s le is győzik Sorrentót, aki utoljára még megöli Daitót, illetve csak az avatárját. Wade, Art3mis, H együtt kinyitja a kaput, már épp lépnének be rajta, mikor az IOI felrobbantja a területet. Mindenki meghal, kivéve Wade avatárját, aki korábban az egyik játékban szerzett magának egy plusz életet. Bár a többiek avatárja meghalt, de tudnak kommunikálni Wade-del, segítenek neki, így ő végül egyedül bejut a harmadik kapun. Előtte azonban megígéri barátainak, hogy ha nyer, megosztja velük a nyereményét. Sorrento újra ott van szorosan mögötte a játékban egy olyan avatárral, ami megúszta a robbantást. Azonban végül Wade teljesíti előbb az utolsó feladványt. Ekkor megjelenik Halliday avatárja, Anorak, s minden képességét Parzivalnak adja, Parzival innentől kezdve bármit megtehet az OASIS-ban, s Halliday nagyon is valódi vagyona is Wade-é lesz. Halliday avatárja ellátja egy jó tanáccsal is Wade-et: legyen a valóságban is élete, mert az az egyetlen hely, ahol igazi boldogságot találhat. Halliday elmondja, hogy ő túl későn jött rá, hogy ez fontos, akkor már neki késő volt. Megmutat egy gombot is, elrejtve a kastélyában, amit ha Wade megnyom, az OASIS végleg törlődik. Wade-re bízza, hogy eldöntse, ennek mikor van ott az ideje.

Wade feltámasztja barátai avatárját, majd kilép a játékból, s végre a valóságban is találkozik Art3misszel, vagyis Samanthával. A valóságbeli külsejével is tetszik neki a lány, bár egy nagy vaszkuláris anyajegy van az arcán. Úgy tűnik, a lánynak is tetszik Wade. Megcsókolják egymást. Wade hosszú idő óta először érzi azt, hogy nem akar belépni az OASIS-ba.

Vélemény:

Először azt írnám le, hogy mi ez a könyv szerintem, aztán megpróbálom megmagyarázni azt a számomra is kissé érthetetlen tényt, hogy miért tetszett nekem ez a regény.

Szóval szerintem ez a könyv egy 80-as évekbeli számítógépes játékok, filmek és zenék köré épített virtuális ámokfutás, játékfüggő, kamaszos viselkedésű fiatalokkal a főszerepben.

Leszögezném, hogy ugyan 1984-ben születtem, mégis a regényben szereplő számítógépes játékok egyike sem mond nekem semmit. A 90-es évek közepén már játszottam számítógépes játékokkal, de egyik sem olyan volt, ami szerepel ebben a könyvben. Jó, igazándiból a címére most már csak egynek emlékszem, az a Colonization, erre nagyon rá voltam kattanva, de nyilván játszottam azért mással is. Felháborítónak tartom, hogy bár a játékfüggőség nem idegen az én természetemtől sem, mégse ismertem egyik játékot se a regényből. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a leírásuk alapján kb. mindegyik, a könyvben felbukkanó játékról el tudtam képzelni, hogy kb. milyen játék lehetett. (Őszinte leszek, nem vettem a fáradtságot, hogy a neten külön rájuk keressek, hogy mik ezek, így a részletes bemutatásuk kifejezetten jól jött nekem.)

Viszont feltűnt pár olyan film a regényben, amikkel képben voltam, pl. Sólyomasszony, Háborús játékok, Vissza a jövőbe, s néhány könyves utalást is „vágtam”, ami a Galaxis útikalauz stopposoknak c. regényből vagy A Gyűrűk Urából származott. (Bár ezekből film is készült, lehet, inkább csak azokból építkezett a könyv.) Fogalmam nem volt viszont a regényben feltűnő zenékről, együttesekről, de mivel egy amőbának is fejlettebb zenei ízlése és ismeretei vannak, mint nekem, ezen az egy dolgon nem akadtam fenn.

Azt hiszem, a fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a könyv magját alkotó dolgokról halvány lila fogalmam nem volt. Mégis olyan lendülete volt a regénynek, olyan lelkesek és részletesek a számítógépes játékok és az OASIS virtuális valóságának leírásai, annyira pörgött általában a cselekmény, hogy magával tudott ragadni a könyv. Ami plusz pont volt, hogy még humor is volt benne, Wade elbeszélői stílusa általában igen szórakoztató, kritikus és önkritikus volt, de több más szereplőnek is jó humora volt.

Persze nem csak virtuális rejtvényfejtésről és számítógépes játékok játszásáról szól ez a könyv (bár azért kb. a 60-70%-át ez adja), van benne jó és rossz harca (nyestek versus Hatosok), nagy barátságok (Wade és H, Daito és Shoto), szerelmi zűrök (Wade és Art3mis), s a végén egy pár nem túl mélyenszántó tanulság. De egyértelmű számomra, hogy ez a regény csak akkor tetszhet valakinek, ha a virtuális valóság és retró játékok világa beszippantja, az, amit ezen kívül ad a könyv, túl sekélyes ahhoz, hogy bárkit is lekössön.

Szóval ezennel hivatalosan is kijelenthetem, hogy számítógép- és játékfüggő vagyok, mert nekem ez a könyv bejött. Ennyi.

SPOILERES VÉLEMÉNY:

A könyv végén felbukkanó tanulságok véleményem szerint az alábbiak:

1. A jók, ha összefognak, együtt legyőzhetik a gonoszt (ld. csata a kastély előtt).

2. Ne éld az egész életed a számítógép előtt, járj el otthonról, sportolj, legyenek igazi barátaid. (Bár ezt a tanulságot szerintem minden játékfüggő tinédzser megkapta már az anyjától ezerszer, de hátha komolyabban veszik, ha egy könyvben van benne…)

3. Nem szabad félnünk a valóságban is megmutatni magunkat a virtuális barátainknak, ők sem tökéletesek.

Mindegyik elég triviális kis tanulság, szóval azt hiszem, senki sem ezek miatt szereti ezt a könyvet. De én szeretem, mert szeretem.

Tetszési index:

79%

Douglas Adams – Galaxis útikalauz stopposoknak

Előzmények:

Nem tudnám már megmondani, mikor hallottam először ennek a könyvnek címét, de azt hiszem, már akkor sejthettem, hogy ez valami bazi nagy ökörség lehet, úgyhogy meg is jegyeztem magamnak, hogy el kell olvasnom valamikor. Az egyszerűség kedvéért az öt részes trilógia minden darabját tartalmazó kötetet vettem ki a könyvtárból, így ha nagyon bejönne a cucc, rögtön végig is olvashatom az egészet. Jelen kritika írásakor az első két részt már el is olvastam.

Tartalom:

Athur Dent egy csütörtök reggel arra ébred, hogy egy sárga buldózer áll a háza előtt, ami le akarja rombolni otthonát, mivel gyorsforgalmi utat akarnak építeni a helyére. Arthur a buldózer elé fekszik, hogy megállítsa.

Azonban egyik jó barátja, Ford Prefect – aki nem a Földről, hanem a Betelgeuse mellől, egy kis bolygóról származik, e tényről azonban Arthurnak fogalma sincs – elrángatja magával egy kocsmába, ahol elárulja neki, hogy a Föld pár percen belül elpusztul.

S úgy is lesz.

Arthur napja határozottan rosszul indul, de vajon jobb lesz-e a folytatás?

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

A vogon flotta pusztítja el a Földet, mert egy hiperűr-bekötőutat akarnak építeni a helyére. Azonban Ford Prefect és Arthur Dent megmenekülnek, mivel Ford lestoppolja Prostatikus vogon Jeltz hajóját. Ford felvilágosítja Arthurt arról, hogy a vogon Építész Flotta egyik hajóján van, s megmutatja neki a GALAXIS Útikalauz Stopposoknak c. elektronikus könyvet, amiben rákeresnek a vogonokról szóló bejegyzésre, mely szerint a vogonok modortalanok, fontoskodóak és érzéketlenek.

Ford betesz egy Bábel-halat Arthur fülébe, ami lefordít bármilyen nyelvű szöveget a hordozója nyelvére, s így Arthur is értheti Prostatikus vogon Jeltz nem túl kedves szavait, melyekkel üdvözli őket a hajóján, s közli, hogy kutatóosztagot küld utánuk.

Ford megmutatja Arthurnak az immáron elpusztult Földről szóló szócikket az útikalauzban, ami mindösszesen annyi, hogy „ártalmatlan”. Ford közli, hogy ő a Földön töltött sokévi tapasztalatai alapján bővítette a szócikket, így az újabb kiadásokban már az szerepel, hogy „jobbára ártalmatlan”.

Sajnos végül a vogonok elkapják és kidobják őket az űrbe. A GALAXIS Útkalauz szerint ha valaki jól teleszívja a tüdejét, akár harminc másodpercig is bírhatja az űr abszolút vákuumában, azonban annak a valószínűsége, hogy ennyi idő alatt felszedi őket egy másik hajó, meglehetősen kicsi. Arthurékat azonban a 29. másodpercben megmentik.

Aki felszedi őket az nem más, mint a kétfejű és háromkarú Zaphod Beeblerox, a Birodalmi Galaktikus Kormány Elnöke. (Fontos információ: az Elnök nem bír semmilyen tényleges hatalommal, de erről csupán hatan tudnak az egész Galaxisban.) Zaphod korábban ellopta az Arany Szív űrhajót, melyet a Végtelen Valőszínűtlenség Hajtóműve hajt, amivel roppant csillagközi távolságok másodpercek alatt hidalhatók át. Zaphod társa Trillian, egy földi lány, akivel Arthur még a Földön találkozott egy buliban, tetszett is neki a lány, azonban Zaphod lecsapta a kezéről. A hajón van még egy robot is, Marvin, aki folyamatosan depressziós, mert hatalmas intelligenciáját bugyuta feladatok végrehajtására kell használnia.

Tovább utaznak a hajóval, s hamarosan meg is találják, amit Zaphod és Trillian keresett: Magratheát, a valaha létezett legvalószínűtlenebb bolygót. E bolygónak 5 millió évvel korábban nyoma veszett.  Magrathea profilja az egyedi építésű luxusbolygógyártás volt, ami minden idők leggazdagabb bolygójává tette. Jött azonban a gazdasági válság, ami csökkentette a keresletet az egyedi gyártású bolygók iránt, ezért Magrathea lakói úgy döntöttek, hibernálják magukat, amíg nem javul a gazdasági helyzet.

Ford megkérdi Zaphodot, hogy mégis hogyan talált rá erre a rég eltűnt bolygóra. Zaphod elmeséli, hogy gyakran támadnak olyan ötletei, melyekről ő sem tudja honnan erednek. Ezért a múlt éjszaka elment a hajó orvosi fülkéjébe, és megvizsgálta a saját agyát. Azt találta, hogy mindkét agya közepén van egy része, ami el van vágva az agya többi részétől, s egy monogramot is talált benne: Z. B.

Leszállnak a bolygóra, ahol egy Szlartibartfaszt nevű öregember elmondja nekik, hogy beprogramozták a komputereket, hogy akkor keltsék fel őket, ha vége a recessziónak, s ez most fog megtörténni, Magrathea felébred. Az öregember elmeséli, hogy a partvidékek kicsipkézésével foglalkozott és szerette a munkáját.

Megtudjuk, hogy a delfinek intelligensebb faj volt az embernél, figyelmeztetni is akarták az emberiséget arra, hogy a Föld el fog pusztulni, de nem értettük az üzeneteiket. Ezért kevéssel a vogon flotta érkezése előtt elhagyták a Földet, utolsó üzenetük az volt, hogy „Viszlát, és még egyszer kösz a halakat!” Rajtuk kívül a másik földi faj, mely nem az, aminek az emberiség hitte őket: az egerek. Valójában nem velük kísérleteztek a laboratóriumokban, hanem ők kísérleteztek az emberiséggel.

Hiperintelligens, pándimenzionális lények egy faja (akik a Földön az egerek voltak) tudni akarta a választ az élet értelmére, s ezért létrehoztak egy szuperintelligens számítógépet, hogy megadja a választ. A komputer hét és fél millió év alatt megtalálja a választ: 42. Már csak a hozzá tartozó kérdést kell kideríteniük. A szuperszámítógép szerint ezt egy nála intelligensebb komputer tudja majd megmondani, melynek a szerves élet is része lesz. E komputer neve Föld lesz és tízmillió év alatt fogja tudni megadni a kérdést. Az egerek meg is rendelték a Földet Magratheától, el is készült, azonban öt perccel azelőtt megsemmisült, hogy megadta volna a kérdést a válaszhoz. Az egerek ezért új Föld legyártását rendelték meg Magratheától. Azonban végül úgy döntenek, nem akarnak újabb 10 millió évet várni, ezért helyette meg akarják vásárolni Arthur agyát, aki a Föld utolsó perceiben is a bolygón volt, ezért szerintük az agyában benne kell lennie a kérdés kódjának. Arthur azonban nem akar ráállni a dologra, ezért az egerek erőszakhoz akarnak folyamodni, ekkor azonban váratlanul támadás éri a bolygót. Zaphodéknak sikerül elmenekülniük, s úgy döntenek, beugranak enni az Univerzum Pereme Étterembe.

Vélemény:

Nem is tudom, mit mondhatnék erről a könyvről. Nehéz megmagyarázni, mi benne a jó (már akinek tetszik a könyv; aki szerint rossz, az valószínűleg hamarabb talál érveket véleménye alátámasztására, mert bőven bele lehet kötni eme könyv irodalmi értékébe). Nekem egyébként tetszett. Annyira agyatlan, annyira kretén az egész, hogy az már jó.

De megpróbálok akkor valami komolyabb értékelést is írni erről a könyvről. Szóval karakterek és karakterfejlődés nincs benne. Illetve vannak benne szereplők, de mind egyformának tűnnek, egyforma a beszédmódjuk, egyformán idétlenek. Ez alól az egyetlen kivétel a robot, Marvin, de ő is csak abban különbözik a többiektől, hogy depressziós, folyton elégedetlenkedik és mindig boldogtalan, de benne ez a humoros.

Ami a könyv cselekményét illeti: tele van abszurd történéssel a könyv, de ezek mindig jól meg vannak magyarázva (ami szintén humorforrás), és a sok abszurd eseményt mégis összeköti egyfajta logika. Ez a könyv tulajdonképpen egy sci-fi paródia, de ebben a műfajban szerintem meglepően logikus (na nem mintha sok sci-fi paródiát olvastam volna). Már elolvastam a sorozat második kötetét is, s az is logikusan kapcsolódik, visszautal az első könyvben szereplő dolgokra, eseményekre.

Összességében nekem tetszett a könyv, de a második kötet végeztével kicsit telítődtem azzal a fajta humorral, ami ezekben a könyvekben van, úgyhogy a többi folytatás (még három kötet) elolvasására nem mostanában fogok sort keríteni (ha egyáltalán valaha).

SPOILERES VÉLEMÉNY:

Bár tetszett a könyv humora, de különösebb mondanivalója nem volt számomra. Hacsak az nem (az intelligens egerek metaforája révén), hogy az emberek általában hülyék ahhoz, hogy észrevegyék, hogy más okosabb náluk. Vagy esetleg az volt a mondanivalója, hogy 42? Hm, akkor már csak a hozzá tartozó kérdést kellene tudnom, de nem hiszem, hogy ezt a folytatásoktól megkapnám. Szóval ezt a könyvet (meg a folytatásait) csak az érdekes humoruk miatt érdemes olvasni szerintem – aki már az első oldalon lévő poénokat is fárasztónak találja, az inkább ne is olvasson tovább.

Tetszési index:

73%