2018. október 31., szerda

Françoise Gilot – Carlton Lake – Életem Picassóval


Tartalom:
A negyvenes-ötvenes évek Picasso-műveiben újra meg újra felbukkan egy rokonszenves fiatal női arc: Francoise Gilot-é, aki közel tíz éven át volt Picasso élettársa; két gyermekük is született. Évekkel szétválásuk után Carlton Lake-kel, a neves amerikai művészeti íróval közösen megírta visszaemlékezéseit a Picassóval eltöltött esztendőkről. A mű mégsem igazi memoár, hanem mindvégig lebilincselő, izgalmas életrajzi regény, amely több nyelven is bestseller lett. Az a Picasso, akit itt megismerünk: a férfi, a férj és apa, a művész, aki asszonyának elmondja forradalmi, meghökkentően eredeti vélekedését az életről és a művészetről. Az érett Picassót bemutató ábrázolások közül egyetlen arckép sem olyan találó, hiteles és megragadó, mint ez, amelyet egy asszony szeme s szíve rögzített.
Picasso mellett felvonulnak a könyvben a művészbarátok, és sokan a Riviéra hírességei közül is. A közvetlen hangú, friss, szórakoztató részletekben bővelkedő emlékek nyomán úgy érezhetjük, közeli ismerősünkké válik Matisse, Éluard, Aragon, Gertrude Stein, Chaplin, Gide, Cocteau, Miró és a negyvenes, ötvenes évek izgalmas és ellentmondásos világa.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv bemutatja Picasso művész oldalát, hogy mitől volt zseni és a jellemhibákban bővelkedő magánember oldalát is. Élettársa meglepően tárgyilagosan (vagy tárgyilagosnak tűnően?) számol be kapcsolatukról. A kezdetekről, amikor Picasso próbálta becserkészni, igen eredeti dumákkal, és ekkor még figyelemmel volt Francoise érzéseire is valamennyire. Aztán láthattuk azt is, hogy Picassónak a legfontosabb önmaga volt, hogy ő nyugodtan élhessen és alkothasson és elvárta, hogy Francoise alárendelje az életét az övének. Amit ő meg is tett és sokáig azt hitte, ez meg is felel neki. Aztán rájött, hogy mégsem. Röviden így lehet összegezni a kapcsolatukat.
Szerintem nem lehet azt mondani, hogy Picasso kihasználta volna Francoise-t, hiszen a lány tudta, hogy milyen a férfi: egocentrikus, nőcsábász. Tudta ezt és így költözött hozzá és így szült neki gyerekeket. Mivel Francoise maga is festő volt, én azt hiszem, főleg a festőzseni vonzhatta őt Picassóban. Talán az a kör is, amibe általa bekerült, Picassónak ugyanis rengeteg festő barátja volt, Matisse, Chagall, ez is imponálhatott a fiatal festőnőnek.
Én eddig nem is tudtam, hogy Picasso nem csak festett, hanem litográfiákat, kerámiákat is készített (most lebuktam, hogy nem vagyok egy nagy Picasso rajongó), érdekes volt megtudni, hogy milyen sokoldalú művész volt és mennyire maximalista. A magánéletben viszont közelítőleg elviselhetetlen lehetett: a barátaira nem volt tekintettel, ő bántó lehetett velük, de ha őt sértették meg, sokáig tartott haragot. Miután Francoise elhagyta őt és új párt talált, akkor pedig megpróbálta kisemmizni a lányt és tönkretenni a karrierjét. Szóval egy nem túl szimpatikus férfi képe bontakozott ki előttem a könyv lapjain. Persze az sem zárható ki, hogy Francoise túlzott, bosszúból, nekem mégis összességében elég őszintének tűntek a szavai. Már csak azért is, mert többször szeretettel írt Picassóról és soha nem hibáztatta őt a saját rossz döntéseiért.
Összességében ez egy érdekes életrajzi olvasmány volt, még úgy is, hogy Picasso festményei közül nem sokat tudnék megnevezni, és a festészet úgy általában véve is hidegen hagy.

Tetszési index:
75%

2018. október 6., szombat

Emily St. John Mandel – Tizenegyes állomás


Tartalom:
A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Szerintem nagyon egyedi hangulata volt ennek a könyvnek. Nekem nem az volt benne a fontos, hogy mennyire érdekes sci-fi világban játszódik, sőt engem még csak az se érdekelt különösebben, hogy mi történik az egyes szereplőkkel, de a hangulata sokszor magával tudott ragadni.
A története viszont nem volt túl érdekes: járványban elpusztul a világ lakosságának jelentős része, a megmaradt emberek életszínvonala kb. a kőkorira esik vissza. Az Utazó Szimfónia társulata ebben a világban jár-kel és Shakespeare-darabokat adnak elő.
Nem értettem egyébként, hogy miért csak Shakespeare-t játszanak, más színdarabokat miért nem, nekem nem volt hihető, hogy csak azért, mert a világ nagyja kipusztult, Shakespeare máris olyan érdekes tudott lenni mindenki számára. Azt pedig végképp nem értettem, hogy miként lehetett Shakespeare érdekesebb, mint mondjuk azt kutatni, hogyan fejlesszenek áramot, telefonokat működésbe hozni, orvosnak tanulni, társadalmat építeni. Szóval kicsit túl bölcsész volt ez a könyv (és a benne lévő összes szereplő) nekem.
Számomra elsősorban azt mutatta be ez a regény, hogy mindig megmarad valami azok után, akik meghaltak. Arthur Leanderre mindig emlékezni fog Kirsten, Miranda után megmaradnak az általa rajzolt képregények, amik sokat jelentenek Kirstennek, Jeevan a meghalt testvére, Frank után nevezi el a fiát. Múzeumot hoznak létre, ahol a letűnt kor emléktárgyait őrzik meg. Ha a régi világ jelentős része el is pusztult, még sokáig hatással lesz az új világ lakóira.
A regénynek azt a részét, ami azt mutatta be, hogy a járvány miatt egy repülőtéren ragadt emberek miként boldogulnak, késő este olvastam egy viszonylag üres vonaton ülve és aztán át kellett masíroznom a kissé kihalt Nyugati pályaudvaron. Nagyon nyomasztóan hatott rám, amikor arról olvastam, hogy mennyire elkeseredettek voltak kezdetben, de még az is, ahogy aztán megpróbálnak alkalmazkodni és életben maradni. Át tudtam érezni, hogy milyen lehetett elveszteni a civilizációjukat, visszaesni egy jóval alacsonyabb szintűre.
A karakterek számomra nem voltak túl érdekesek, többségüket nem ismerhettük meg igazán, az Utazó Szimfóniában a társulat sok tagját csak munkaköre szerint emlegetik, pl. karmester, tubás, ami nagyon személytelenné tette őket. Nem tudom, ez volt-e az írónő szándéka vagy csak lusta volt neveket kitalálni nekik, esetleg azt akarta ezzel hangsúlyozni, hogy ők elvesztették régi, járvány előtti identitásukat, már csak az Utazó Szimfóniában betöltött helyük és szerepük az érdekes ezekben az emberekben.
Akiket jobban megismerhettünk, az Arthur Leander és első felesége, Miranda. De náluk meg nem állt össze a karakter kerek egésszé az én fejemben.
Összességében ez a regény hangulatában erős, írásmódja hatásos, átérezhetően mutatja be a szereplők helyzetét, de maga a történet és a szereplők nem különösebben érdekesek. Egyedi, szokatlan alkotás a sci-fi műfajában, azonban rám inkább csak rövid távon hatott, amíg olvastam. Így, hogy már majdnem egy hónapja befejeztem a könyvet, nem emlékszem belőle sokra, leginkább csak arra, hogy jó hangulata volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Nem értettem, hogy az álmodozó, képregényrajzoló Mirandából miként lett kemény üzletasszony, és azt sem, hogy Arthur miért cserélgette kb. naponta a feleségeit idősebb korára. (Mivel mindig fiatalabbra cserélte, ezért logikus magyarázat lenne a kapuzárási pánik, de ebben nem lehetünk biztosak, mert ennyire nem látunk bele Arthur fejébe.)
A "Tizenegyes állomás" a regényben Miranda egyik képregénye, amiből Kirstenhez és Arthur fiához is kerül egy példány a járvány kitörése előtt. De míg Kirstennek ez az egyik kincse lesz, amiből erőt merít és féltve őriz, addig Arthur fia a képregény és a Biblia szövegei segítségével egy elmebeteg vallást talál ki, amiben ő a próféta. Különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog ennyire különböző hatást válthat ki két emberből.
Végezetül felsorolok néhány "apróságot", amik nem voltak túl ésszerűek a regényben szerintem:
1. A Severn City-i repülőtérre – egy kivételével – csak olyan repülőgépek szállnak le, amelyeken nincs fertőzött ember, így a repülőtéren mindenki túléli a járványt. Erre mennyi az esély már? Szerintem nulla százalék. Arra meg kb. mínusz húsz százalék az esély, hogy senki sem próbál meg kitörni a fertőzött gépről. De itt nem teszik.
2. A regény végén hirtelenjében találnak egy teljesen kivilágított várost. Kiderül, hogy a Severn City-i repülőtéren élők már egy hete látják éjszakánként ezt a fényárban fürdő várost a távolban. Viszont  nem izgatják magukat rajta különösebben, nem akarnak odamenni, csak nézegetik, hogy milyen szép… Gondolom amúgy, hogy ez csak a happy end miatt kellett, de szerintem nagyon nem kellett volna beleerőltetnie az írónőnek.
3. Felmerül az is a regény végén az egyik szereplőben, hogy hajók lehetnek még valahol, akár utazhatnak is velük. De ezt sem akarják leellenőrizni.
4. Itt mindenki boldogan elvan technológia nélkül, fel sem merül bennük, hogy megpróbálják visszahozni az elektromos áramot, vagy bármi mást a régi világuk technológiájából. (Csak egyszer említenek egy pasast, aki bicikli hajtásával elektromos áramot tudott előállítani, de ő se valami értelmesre használta azt, hanem azt nézegette, hogy a számítógépén van-e internet – és jé, nem volt…)

Tetszési index:
75%