2018. december 31., hétfő

Téa Obreht – A tigris asszonya


Tartalom:
Egy háború pusztításaiból felocsúdó balkáni országban Natalia, a fiatal orvosnő megpróbálja feltárni nemrégiben elhunyt, imádott nagyapja halálának rejtélyes körülményeit. Kutatásai kiindulópontjául az idős férfi kedvenc olvasmánya, A dzsungel könyve szolgál, valamint a „halhatatlan emberről” szóló mendemondák – ezeket Natalia hajdani közös sétáik során hallotta a nagyapától. A történetek közül a legkülönösebb mégis az, amelyet nagyapja még sosem mesélt el neki: a tigris asszonyának legendája. Natalia csak úgy kaphat választ kérdéseire, ha megpróbálja megismerni és megérteni azt a távoli, elfeledett, népi hiedelmekkel és babonákkal teli világot, amelyből nagyapja indult.

Vélemény:
Nagyon régen vettem meg ezt a könyvet, akkor a címe tetszett meg, illetve hogy a Balkánon játszódik, gondoltam, akkor most végre kicsit megismerhetek olyan országo(ka)t, ami(k)ről a gimiben nem tanultunk semmit, ergo mely(ek)ről ma, vénebb fejjel se tudok kb. semmit, mert nem vettem a fáradtságot, hogy tájékozódjak.
Nos, megmondom őszintén, ebből a könyvből nem tudtam meg semmit a jugoszláv országok történelméről, így pl. a délszláv háború okairól sem és még a következményeiről is csak annyit, hogy utána országhatárok húzódtak ott, ahol korábban nem voltak és olyan emberek kezdték gyűlölni egymást, akik korábban egy nemzethez tartoztak.
De én vagyok a hülye, nem egy regénytől kéne elvárnom azt, hogy hiányos történelmi ismereteimet kipótolja, elolvashatnék pl. egy törikönyvet a témáról, de ehhez meg igazándiból lusta vagyok.
Amit ebből a könyvből megtudtam, az annyi, hogy eldugott falvakban az emberek folyton pletykálkodnak és mindenféle mendemondákban meg babonákban hisznek. Lényegében annyi derült ki, hogy az emberek ostobák. Ez nem újdonság. A legfurább az volt, hogy még az orvos Natalia is valamennyire hitt az ostoba mesékben és babonákban.
Bár a halhatatlan emberről és a tigris asszonyáról költött legendák szórakoztatóak voltak, de komolyan vehetetlenek, a regény többi része meg szimplán érdektelen volt számomra. Nagyon nehezen is értem a végére, kétszer is félbehagytam, egyszer több hónapra és inkább csak becsületből olvastam végig.
Az írónő egyébként szépen ír, valamennyire bele tudtam élni magam a történetbe, még úgy is, hogy egy csomó hülye mendemonda volt benne, a többi része pedig – ami arról szólt, hogy két orvos elutazik beoltani gyerekeket – egyszerűen unalmas volt.

Tetszési index:
55%

2018. december 20., csütörtök

Kathleen E. Woodiwiss – Rózsaszál a fagyos télben


Tartalom:
1792 fagyos, kemény telén Észak-Anglia egyik kisvárosában a gyönyörű, harmatos rózsaszálhoz hasonlító Erienne Fleminget szörnyű sorscsapás éri: apja gonoszul árverésre bocsátja, hogy így szerezzen gazdag férjet neki, és a licitáláson befolyt pénzből fedezze saját szorongató kártyaadósságait. A lánynak, legnagyobb rémületére, a vidék rettegett urához, a nyomorék, ám dúsgazdag Lord Saxtonhoz kell férjhez mennie, pedig ő titokban a daliás, fiatal amerikaiba, Christopher Setonba szerelmes. Miközben egyre kétségbeesettebben vergődik a tisztesség és az ellenállhatatlan szenvedély hálójában, rá kell ébrednie, hogy riasztó külsejű, ám nemes lelkű férjét és álmai hős lovagját titkos cél köti össze: a bosszú és az igazságszolgáltatás. Erienne-nek sejtelme sincs róla, hogy mire az egész vidéket megrengető leszámolás véget ér, a sors különös kegyelméből teljesülhet szíve vágya, és egyik férfi szerelméről sem kell lemondania.

Vélemény:
A könyv két „nagy” rejtélye (mi a kapcsolat Saxton és Seton közt, illetve kik akarnak Lord Saxton életére törni) közül mindkettő megfejtése elég triviális volt, így különösebben nem tudtam izgulni a cselekmény miatt. Így miután Erienne és szerelme egymásra találtak, jó időre felfüggesztettem a könyv olvasását, mert már abszolút nem kötött le. Végül aztán becsületből csak befejeztem, de be kell valljam, elég unalmas volt.
Azt egyébként nem értettem, hogy 1792-ben hogyan adhatta el valaki a saját lányát, aki egyébként szabad ember, nem rabszolga. De hát mindegy, vannak furcsa családok…
Nekem a karakterek sem tetszettek túlzottan, túl fehérek vagy feketék voltak, a köztes árnyalatok teljesen kimaradtak.
Ez olyan egyszer olvasós, akkor viszonylag szórakoztató könyv volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Saxton és Seton egy és ugyanaz, Saxton életére pedig Lord Talbot és az emberei törtek,még pedig azért, mert  ő ölette meg korábban Saxton bátyját és ült bele a vagyonába. Meg akata tartani örökre amit harácsolt. Ez volt a könyv két nagy rejtélye.
Ezeken felül még kiderült az is, hogy Erienne apja nem az volt, akit annak hitt, ezt, gondolom, azért kellett beleerőltetnie az írónőnek a történetbe,hogy ezzel magyarázza azt, hogy az illető szemrebbenés nélkül eladta a lányát.

Tetszési index:
65%

2018. december 16., vasárnap

Jane Austen – Értelem és érzelem


Tartalom:
A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved.
Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik - de vajon megtalálják-e?
Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani."
Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Számomra ez a könyv inkább volt egy szórakoztató társadalomkritika a XIX. századi Angliáról, mint romantikus regény. Azért lehet ez, mert sok olyan karakter van ebben a regényben, aki jellemhibákkal küzd, mint például a csak magával törődő, önző báty, a pletykálkodó vénlány, a csapodár szerelmes, a szép, de butácska feleség. Azt írtam, hogy küzdenek a jellemhibáikkal, de ez valójában nem igaz, hiszen nem is tudnak róluk, csak mi látjuk őket olyannak, amilyenek, mert Jane Austen éles szemmel, valósághűen, ugyanakkor olykor elnézően festi le gyarlóságaikat.
Ugyanakkor az, hogy az egyes szereplők mitől lettek olyan nagyon szerelmesek egymásba, nekem nem volt átérezhető, és számomra túl nagy volt a kontraszt a két nővér, Elinor és Marianne jelleme közt ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Elinor volt a bátor, mindent egyedül megoldó, magába fojtó lány, aki szerelmi bánatában csendben szenvedett, míg Marianne a látványos érzelmeket vélte csak igazi érzelmeknek, s sajátjait is ekként nyilvánította ki. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem ilyen végletes, mint ők, ezért nem igazán tudtam velük azonosulni, egyikük sem volt igazán szimpatikus. Azt pedig nem értettem, hogy minek volt a könyvben még egy harmadik lánytestvér is, Margaret néven, hiszen vele kb. semmit sem foglalkozott a regény, olyan volt, mintha ott se lett volna.
Brandon ezredes Marianne iránti vonzalmát sem értettem, hiszen a lány jobb esetben is keresztülnézett rajta, rosszabbik esetben pedig nem kedvelte, rosszindulatúan is nyilatkozott róla.
A végkifejlet is elég különös volt, az tetszett, hogy nem volt abszolút happy end, de mégsem voltam elégedett vele. De ezt a spoileres részben fejtem ki bővebben.
Az biztos, hogy Jane Austen karakterábrázolása pontos, iróniája szórakoztató, s még valamennyi tanulságot is tartogat a regény vége. Aki szereti Austen könyveit, az valószínűleg ezt is szeretni fogja, de ha valaki még nem olvasott tőle, akkor én inkább a Büszkeség és balítéletet ajánlanám neki, nekem az jobban tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Elinor és Edward szerelme útjában az állt, hogy Edward ifjú fejjel eljegyzett egy lányt, Lucy-t, s ezt a jegyességet felbontani a férfi becstelenségnek tartotta volna, ezért inkább szenvedett. A helyzet úgy oldódott meg, hogy miután kiderült a jegyességük, Edwardot kitagadta az anyja, aki így kb. nincstelenné vált, ezért Lucy fogta magát és inkább hozzáment Edward öccséhez, Roberthez. Így Edward és Elinor is egybekelhetett végül.
Marianne és Willoughby szerelme nem teljesedett be, mert a férfi másik nőt vett el a pénzéért. Marianne a bánatba majdnem belepusztult, de aztán inkább hozzáment Brandon ezredeshez, akit korábban úgy tűnt, nem igazán kedvel, de végül – a könyv szerint – megszerette és boldog lett az oldalán.
Tetszett ez a befejezés, mert nem csöpögött a nyáltól. Reális volt, mert mindkét nővér nehézségekkel is szembesült: Elinor anyagi gondokkal férje oldalán, Marianne pedig azzal, hogy rossz emberismerő volt, az őt látványosan imádó Willoughby hűtlennek bizonyult, míg az őt csendben szerető Brandon kitartott mellette. Saját jellemét illetően is önkritikára kényszerült, be kellett látnia, hogy nem csak az szenved igazán, aki ezt olyan látványosan teszi, mint ő, hanem az is, aki magában kínlódik, nem terhel vele másokat. Az érzelmek látványos kimutatása nem érdem és önmagukban nem is sokat jelentenek, ha nincs mögöttük igazi állhatatosság és hűség.
Ugyanakkor nem tetszett ez a befejezés, mert Marianne teljesen meghasonult benne: olyan férfihoz ment hozzá, akit nem szeretett. Mintha szerepet cseréltek volna Elinorral a regény végére: Marianne házasodott ésszel, Elinor pedig szívből. Bár Marianne szeles, alapvetően csak önmagával törődő természetét nem kedveltem, de az érzéseit mindig őszintén kimutatta, ezt valamennyire becsültem benne. A házassága viszont teljesen az érzései ellen való volt, ezért nem értettem, hogyan tehette. És oké, hogy Austen a regény végére odaveti, hogy Marianne idővel szívből megszerette a férjét, de akkor is: amikor hozzáment, nem szerette és kész.

Tetszési index:
81%

2018. november 28., szerda

Borsa Brown – A maffia ágyában (Maffia 1.)


Tartalom:
Suzanne Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc.
Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Már olvastam az írónőtől az Arab c. sorozatának első két részét és azok nagyon tetszettek, bár azonosulni nem tudtam sem az arab herceg, sem a magyar szeretője gondolataival és  cselekedeteivel, mégis hihetőek voltak nekem és érdekesek. Ugyanezt sajnos nem mondhatom el, sem Suzanne-ról, sem Massimóról.
Már az, ahogy összejöttek, teljesen hihetetlen volt: koccantak az autójukkal, Massimo ki akarja fizettetni a kocsijában keletkezett kárt a lánnyal, Suzanne ezen felháborodik, hőbörög egy sort Massimónak, mire a férfi is ideges lesz és szexelnek egy jót a liftben…
De mondjuk, hogy oké, hogy kizárólag fizikai vonzalmon alapul a kapcsolatuk kezdetben, de szerintem ez később se változik meg. Semmi közös nincs bennük, semmiben nem értenek egyet, teljesen máshogy gondolkodnak, teljesen különbözik az értékrendjük. Massimo maffiozó, aki utálja, ha a maffia szót emlegetik, birtokolni akarja Suzanne-t és elég hamar el is kezdi verni. És nem hagyja, hogy a nő elhagyja. De legyünk őszinték, valójában Suzanne nem is nagyok akarta elhagyni őt. És én totálisan nem értettem, hogy hogy lehet ekkora idióta. Bár lehet, hogy inkább egyfajta Stockholm-szindróma alakult ki nála? Végül is Massimo teljesen elszigetelte a lányt a családjától, barátaitól, magától tette függővé.
Szóval valahol nagyon nem értettem Suzanne-t, ugyanakkor a regény vége felé egy kicsit már azonosulni tudtam vele. Vagyis nem tartottam logikusnak a viselkedését, de elképzelhetőnek véltem, hogy egy ilyen bántalmazó kapcsolatban hasonlóan viselkednék. Nem vagyok szakértő, de még azt se tartom kizártnak, hogy egész pontosan mutatja be a könyv, hogy milyenek lehetnek a felek egy bántalmazó kapcsolatban: milyen az agresszor (Massimo) és a bántalmazott (Suzanne).
Ugyanis ebben a könyvben felváltva Suzanne és Massimo szemszögéből látjuk a történéseket, és mindkettejük gondolataiba betekintést kapunk. Massimo azzal áltatja magát, hogy nagyon szereti Suzanne-t és csak a lány lázadó viselkedése hozza ki belőle az agresszivitást, ő nem is akarja bántani Suzanne-t, de muszáj… Mentségére legyen mondva, legalább nem hazug: nem hitegeti Suzanne-t azzal, hogy többször nem fogja megütni.
Suzanne is kicsit atipikus bántalmazott, merthogy nem áltatja magát azzal, hogy Massimo megváltozik, mégis sokáig bízik benne, hogy egyszer minden szép és jó lesz.
Érdekes olvasmány volt ez a könyv, nem az a tucat romantikus sztori, de szeretni nem tudtam a szereplőket, így a könyvet se. Valószínűleg a folytatásait sem fogom elolvasni. Ja és ha valaki esetleg a maffia belső működésére lenne kíváncsi, hát abba semmi betekintést nem ad ez a könyv, csak a legközhelyesebb dolgok derülnek ki róluk, vagyis hogy gazdagok és a kezük mindenhova elér, és ha akarnak, a világ végén is megtalálnak, hiába futsz… Szóval ezt a könyvet senki se olvassa el azért, mert az olasz maffiáról szeretne megtudni valamit belőle.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdést)
Szóval Suzanne a regény végén elhagyja Massimót. Én egyszerűen nem értettem, hogy miért pont akkor és korábban miért nem. És miután elhagyja, akkor is vágyik utána. De ugyanakkor kvázi bujdokol Massimo elöl, nehogy az megtalálja. Nem  tudom, mi lehet a folytatásokban, valószínűleg megint összejönnek, de én erre a héja nász az avaron című dologra még egyszer nem vagyok kíváncsi.

Tetszési index:
73%

2018. október 31., szerda

Françoise Gilot – Carlton Lake – Életem Picassóval


Tartalom:
A negyvenes-ötvenes évek Picasso-műveiben újra meg újra felbukkan egy rokonszenves fiatal női arc: Francoise Gilot-é, aki közel tíz éven át volt Picasso élettársa; két gyermekük is született. Évekkel szétválásuk után Carlton Lake-kel, a neves amerikai művészeti íróval közösen megírta visszaemlékezéseit a Picassóval eltöltött esztendőkről. A mű mégsem igazi memoár, hanem mindvégig lebilincselő, izgalmas életrajzi regény, amely több nyelven is bestseller lett. Az a Picasso, akit itt megismerünk: a férfi, a férj és apa, a művész, aki asszonyának elmondja forradalmi, meghökkentően eredeti vélekedését az életről és a művészetről. Az érett Picassót bemutató ábrázolások közül egyetlen arckép sem olyan találó, hiteles és megragadó, mint ez, amelyet egy asszony szeme s szíve rögzített.
Picasso mellett felvonulnak a könyvben a művészbarátok, és sokan a Riviéra hírességei közül is. A közvetlen hangú, friss, szórakoztató részletekben bővelkedő emlékek nyomán úgy érezhetjük, közeli ismerősünkké válik Matisse, Éluard, Aragon, Gertrude Stein, Chaplin, Gide, Cocteau, Miró és a negyvenes, ötvenes évek izgalmas és ellentmondásos világa.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv bemutatja Picasso művész oldalát, hogy mitől volt zseni és a jellemhibákban bővelkedő magánember oldalát is. Élettársa meglepően tárgyilagosan (vagy tárgyilagosnak tűnően?) számol be kapcsolatukról. A kezdetekről, amikor Picasso próbálta becserkészni, igen eredeti dumákkal, és ekkor még figyelemmel volt Francoise érzéseire is valamennyire. Aztán láthattuk azt is, hogy Picassónak a legfontosabb önmaga volt, hogy ő nyugodtan élhessen és alkothasson és elvárta, hogy Francoise alárendelje az életét az övének. Amit ő meg is tett és sokáig azt hitte, ez meg is felel neki. Aztán rájött, hogy mégsem. Röviden így lehet összegezni a kapcsolatukat.
Szerintem nem lehet azt mondani, hogy Picasso kihasználta volna Francoise-t, hiszen a lány tudta, hogy milyen a férfi: egocentrikus, nőcsábász. Tudta ezt és így költözött hozzá és így szült neki gyerekeket. Mivel Francoise maga is festő volt, én azt hiszem, főleg a festőzseni vonzhatta őt Picassóban. Talán az a kör is, amibe általa bekerült, Picassónak ugyanis rengeteg festő barátja volt, Matisse, Chagall, ez is imponálhatott a fiatal festőnőnek.
Én eddig nem is tudtam, hogy Picasso nem csak festett, hanem litográfiákat, kerámiákat is készített (most lebuktam, hogy nem vagyok egy nagy Picasso rajongó), érdekes volt megtudni, hogy milyen sokoldalú művész volt és mennyire maximalista. A magánéletben viszont közelítőleg elviselhetetlen lehetett: a barátaira nem volt tekintettel, ő bántó lehetett velük, de ha őt sértették meg, sokáig tartott haragot. Miután Francoise elhagyta őt és új párt talált, akkor pedig megpróbálta kisemmizni a lányt és tönkretenni a karrierjét. Szóval egy nem túl szimpatikus férfi képe bontakozott ki előttem a könyv lapjain. Persze az sem zárható ki, hogy Francoise túlzott, bosszúból, nekem mégis összességében elég őszintének tűntek a szavai. Már csak azért is, mert többször szeretettel írt Picassóról és soha nem hibáztatta őt a saját rossz döntéseiért.
Összességében ez egy érdekes életrajzi olvasmány volt, még úgy is, hogy Picasso festményei közül nem sokat tudnék megnevezni, és a festészet úgy általában véve is hidegen hagy.

Tetszési index:
75%

2018. október 6., szombat

Emily St. John Mandel – Tizenegyes állomás


Tartalom:
A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Szerintem nagyon egyedi hangulata volt ennek a könyvnek. Nekem nem az volt benne a fontos, hogy mennyire érdekes sci-fi világban játszódik, sőt engem még csak az se érdekelt különösebben, hogy mi történik az egyes szereplőkkel, de a hangulata sokszor magával tudott ragadni.
A története viszont nem volt túl érdekes: járványban elpusztul a világ lakosságának jelentős része, a megmaradt emberek életszínvonala kb. a kőkorira esik vissza. Az Utazó Szimfónia társulata ebben a világban jár-kel és Shakespeare-darabokat adnak elő.
Nem értettem egyébként, hogy miért csak Shakespeare-t játszanak, más színdarabokat miért nem, nekem nem volt hihető, hogy csak azért, mert a világ nagyja kipusztult, Shakespeare máris olyan érdekes tudott lenni mindenki számára. Azt pedig végképp nem értettem, hogy miként lehetett Shakespeare érdekesebb, mint mondjuk azt kutatni, hogyan fejlesszenek áramot, telefonokat működésbe hozni, orvosnak tanulni, társadalmat építeni. Szóval kicsit túl bölcsész volt ez a könyv (és a benne lévő összes szereplő) nekem.
Számomra elsősorban azt mutatta be ez a regény, hogy mindig megmarad valami azok után, akik meghaltak. Arthur Leanderre mindig emlékezni fog Kirsten, Miranda után megmaradnak az általa rajzolt képregények, amik sokat jelentenek Kirstennek, Jeevan a meghalt testvére, Frank után nevezi el a fiát. Múzeumot hoznak létre, ahol a letűnt kor emléktárgyait őrzik meg. Ha a régi világ jelentős része el is pusztult, még sokáig hatással lesz az új világ lakóira.
A regénynek azt a részét, ami azt mutatta be, hogy a járvány miatt egy repülőtéren ragadt emberek miként boldogulnak, késő este olvastam egy viszonylag üres vonaton ülve és aztán át kellett masíroznom a kissé kihalt Nyugati pályaudvaron. Nagyon nyomasztóan hatott rám, amikor arról olvastam, hogy mennyire elkeseredettek voltak kezdetben, de még az is, ahogy aztán megpróbálnak alkalmazkodni és életben maradni. Át tudtam érezni, hogy milyen lehetett elveszteni a civilizációjukat, visszaesni egy jóval alacsonyabb szintűre.
A karakterek számomra nem voltak túl érdekesek, többségüket nem ismerhettük meg igazán, az Utazó Szimfóniában a társulat sok tagját csak munkaköre szerint emlegetik, pl. karmester, tubás, ami nagyon személytelenné tette őket. Nem tudom, ez volt-e az írónő szándéka vagy csak lusta volt neveket kitalálni nekik, esetleg azt akarta ezzel hangsúlyozni, hogy ők elvesztették régi, járvány előtti identitásukat, már csak az Utazó Szimfóniában betöltött helyük és szerepük az érdekes ezekben az emberekben.
Akiket jobban megismerhettünk, az Arthur Leander és első felesége, Miranda. De náluk meg nem állt össze a karakter kerek egésszé az én fejemben.
Összességében ez a regény hangulatában erős, írásmódja hatásos, átérezhetően mutatja be a szereplők helyzetét, de maga a történet és a szereplők nem különösebben érdekesek. Egyedi, szokatlan alkotás a sci-fi műfajában, azonban rám inkább csak rövid távon hatott, amíg olvastam. Így, hogy már majdnem egy hónapja befejeztem a könyvet, nem emlékszem belőle sokra, leginkább csak arra, hogy jó hangulata volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Nem értettem, hogy az álmodozó, képregényrajzoló Mirandából miként lett kemény üzletasszony, és azt sem, hogy Arthur miért cserélgette kb. naponta a feleségeit idősebb korára. (Mivel mindig fiatalabbra cserélte, ezért logikus magyarázat lenne a kapuzárási pánik, de ebben nem lehetünk biztosak, mert ennyire nem látunk bele Arthur fejébe.)
A "Tizenegyes állomás" a regényben Miranda egyik képregénye, amiből Kirstenhez és Arthur fiához is kerül egy példány a járvány kitörése előtt. De míg Kirstennek ez az egyik kincse lesz, amiből erőt merít és féltve őriz, addig Arthur fia a képregény és a Biblia szövegei segítségével egy elmebeteg vallást talál ki, amiben ő a próféta. Különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog ennyire különböző hatást válthat ki két emberből.
Végezetül felsorolok néhány "apróságot", amik nem voltak túl ésszerűek a regényben szerintem:
1. A Severn City-i repülőtérre – egy kivételével – csak olyan repülőgépek szállnak le, amelyeken nincs fertőzött ember, így a repülőtéren mindenki túléli a járványt. Erre mennyi az esély már? Szerintem nulla százalék. Arra meg kb. mínusz húsz százalék az esély, hogy senki sem próbál meg kitörni a fertőzött gépről. De itt nem teszik.
2. A regény végén hirtelenjében találnak egy teljesen kivilágított várost. Kiderül, hogy a Severn City-i repülőtéren élők már egy hete látják éjszakánként ezt a fényárban fürdő várost a távolban. Viszont  nem izgatják magukat rajta különösebben, nem akarnak odamenni, csak nézegetik, hogy milyen szép… Gondolom amúgy, hogy ez csak a happy end miatt kellett, de szerintem nagyon nem kellett volna beleerőltetnie az írónőnek.
3. Felmerül az is a regény végén az egyik szereplőben, hogy hajók lehetnek még valahol, akár utazhatnak is velük. De ezt sem akarják leellenőrizni.
4. Itt mindenki boldogan elvan technológia nélkül, fel sem merül bennük, hogy megpróbálják visszahozni az elektromos áramot, vagy bármi mást a régi világuk technológiájából. (Csak egyszer említenek egy pasast, aki bicikli hajtásával elektromos áramot tudott előállítani, de ő se valami értelmesre használta azt, hanem azt nézegette, hogy a számítógépén van-e internet – és jé, nem volt…)

Tetszési index:
75%

2018. szeptember 12., szerda

Dorothea Benton Frank – Magányos nők klubja


Tartalom:
Mesés tengerparti világba repíti az olvasót eleven ritmusú, hangulatos regényében a The New York Times sikerszerzője, a romantikus történetek világszerte ismert mestere, a nálunk most bemutatkozó Dorothea Benton Frank.
A történet kezdetén három mit sem sejtő nőt hoz össze egy tragédia és egy rejtély.
Lisa St. Clair csupa szív ápolónő, aki mindenről lemondva nevelte zabolátlan lányát, Marianne-t, miután a férje huszonnégy éve magára hagyta őket, és gyerektartás gyanánt évente egy lottószelvényt küldött. Egy szép napon azonban a volt férj ismét felbukkan, és magával csalja a lányt.
Így amikor Lisa legkedvesebb betege, Kathy meghal, a magányos Lisa hozzácsapódik Carrie-hez és Suzanne-hoz, volt betegének leghűbb barátaihoz. A három nő élete összefonódik, megosztják egymással problémáikat, de bármilyen eseménydús is így együtt az élet, valahogy mindig visszakanyarodnak Kathy rejtélyéhez. Ki volt ez a nő? Mit jelentett rövid élete?
Lisa, Carrie és Suzanne lassanként megfejtik a titkot, és terveket kezdenek szőni: hogyan tegyék örömtelibbé saját életüket. Míg végre rádöbbennek, hogy a szingliség nem egyenlő a magánnyal.
Dorothea Benton Frank megmutatja, hogy a barátságnál nincs erősebb kötelék, és a szerelem jóval több, mint rátalálni az igazira. Az olvasót magával ragadja a dél-karolinai tengerpart és Charleston varázsa, mialatt ezekről a remek magányos nőkről olvas, akik előtt még ott az egész élet.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Három középkorú nőről szól ez a könyv, bár az író pontos életkorukat nem árulja el. Mindegyikük sok szerelmi csalódást tud maga mögött, s egyikük anyagi helyzete sem rózsás, ők mégis pozitívan állnak az élethez. Szóval olyan félig tele a pohár típusú emberek, amit én személy szerint nagyon szimpatikusnak tartok. Bár az, ahogy a három főszereplő egymásra talált és öri barik lettek, nekem kicsit túl hirtelen volt, de alapvetően bírtam őket és jól szórakoztam a történetükön.

Tetszési index:
75%

2018. szeptember 6., csütörtök

Sánta Szilárd – Mesterséges horizontok - Bevezetés a kortárs sc-fi olvasásába


Tartalom:
Sánta Szilárd Parazita könyvek sorozatában megjelent monográfiája bevezető olyan irodalmi műfajok (cyberpunk, nanofikáció, űropera, alternatív történelmi regény, new weird fiction stb.) tárgyalásába, amelyek egyenjogúsítása éppen most zajlik. A témával összhangban különféle tudományágak eredményeit és szakszókincsét építi magába - az irodalomelmélettől a nanotechnológiáig, a posztmodern poétikától a kontrafakturális történetírásig.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ezt a könyvet kizárólag egy molyos kihívás kedvéért olvastam el, és azt kell mondanom, kár volt.
Én sci-fiket szoktam olvasni, s őszintén szólva az sokkal izgalmasabb, mint a sci-firől (mármint a műfajról) olvasni. Azt vártam volna ettől a könyvtől, hogy érdekes összefoglalót ad a sci-fi alműfajairól, fejlődésükről, a klasszikusnak számító alkotásokat nem csak megemlíti, hanem bemutatja azt is, hogy mitől számítanak klasszikusnak.
Nem mondom, hogy nem ezt próbálta ez a könyvecske nyújtani, csak azt, hogy nálam nem sikerült neki. A stílusa csapongó volt, hol csak az írók nevét és műveik címét darálta, hol részleteket is idézett, hol kicsit magyarázott is, de teljesen véletlenszerűen. Nem volt szisztéma ebben a könyvben szerintem. Valószínűleg azokról a sci-fikről írt hosszabban a szerző, amik az ő kedvencei, a többiről meg nem, és ennyi. 
Én előzetesen azt vártam tőle, hogy majd egy csomó sci-fi olvasásához kedvet csinál nekem. Míg olvastam a könyvet, egy-két cím valóban fel is keltette az érdeklődésemet, de így, hogy már több, mint két hete befejeztem az olvasását, egyet sem tudok felidézni közülük. Szóval ezek szerint annyira mégsem sikerült felcsigáznia ennek a könyvnek.

Most azért elővettem megint a könyvet és kigyűjtöttem pár címet, ami sci-fi berkekben klasszikusnak számít, ide is leírom őket, hátha kedvet kaptok hozzájuk (és így én se felejtkezem el megint róluk…):
William Gibson – Neurománc, folytatásai a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive, a 3 együtt a Sprawl-trilógia,illetve a Trendvadász, az Árnyvilág és a Nyomtalanul, e három könyv alkotja a Blue Ant-trilógiát,
Neal Stephenson – Snow Crash,
Philip K. Dick – Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Az ember a Fellegvárban
China Miéville – King Rat, Un Lun Dun, Kraken, Perdido pályaudvar, végállomás, Armada,
Mark Twain – Egy jenki Arthur király udvarában
Dan Simmons – Hyperion és a folytatásai
Iain M. Banks Kultúra sorozata (bár ebből kettőt már olvastam és annyira nem jöttek be),
Michael Crichton – Préda,
Greg Bear – A vér zenéje,
Robert Charles Wilson – Pörgés, Tengely, Örvény (Pörgés-trilógia)
Neal Stephenson – Gyémántkor,
Paolo Bacigalupi – A felhúzhatós lány

Tetszési index:
44%

2018. augusztus 31., péntek

Sara Gruen – Vizet az elefántnak


Tartalom:
Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Két szálon fut a regény cselekménye, mivel Jacob az idősek otthonából visszaemlékszik saját fiatalságára, arra, hogy szépreményű állatorvos hallgatóból miként lett cirkuszi mindenes. Így megtudhatjuk, miként bánnak az idős emberekkel az otthonokban, s azt is, hogy a harmincas évek Amerikájában – a gazdasági válság idején – miként működött egy cirkusz.
Mindkét világ a maga módján kegyetlen: az idősek otthonában tárgyként kezelik az ott lakókat, életben akarják tartani őket, de az ellátásuk során az már nem szempont, hogy minőségi életet éljenek. A cirkuszban viszont igen olcsó az emberélet, ott a mindenható cirkuszigazgató ledobathatja a száguldó vonatról azt, akinek nem tetszik a viselkedése.
Van azért persze cukiságfaktor is a regényben: elefánt, kutya és lovak. Az elefánt, Rosie viselkedése kicsit túl emberi volt nekem, de egyébként én hihetőnek találtam, ahogy a regény bemutatta ezeknek az állatoknak az életét. Igen, a cirkuszi világ számukra még kegyetlenebb volt, mint az emberek számára.
Ugyanakkor alapvetően romantikus regény volt ez, szokatlan környezetbe ágyazva, és a románc is bonyolultabb volt az átlagnál.
A regény vége eléggé kiszámítható volt szerintem, de mivel a történet érdekes volt és jók voltak a karakterek, ezért ez nem von le sokat az értékéből. Szerettem.

Tetszési index:
83%

Zsoldos Péter – A Viking visszatér (Gregor Man-trilógia 1.)


Tartalom:
A 25. század emberiségének legnagyobb kalandja, az első csillagközi expedíció végcéljához közeledik a Tau Ceti rendszerében, ahol azt remélik, lakható bolygóra is bukkanhatnak. Egy váratlan katasztrófa azonban idő előtt leszállásra kényszeríti az űrhajósokat, és kétségessé teszi, egyáltalán hazajuthatnak-e még valaha.
Gregor Man geológus elszakad társaitól, és a bolygó őskori élővilágával, sőt lakóival megküzdve kell visszajutnia az űrhajóhoz, ha nem akar hátramaradni ebben az ismerősségében is rendkívül idegen környezetben.
Vajon megadatik-e bármelyiküknek a hazatérés? És addig beleavatkozhatnak-e ebben a másik világban a történelem természetes alakulásába - még ha tulajdon túlélésük is a cél?

Zsoldos Péter a magyar SF mai napig legjelentősebb alkotója, több nyelvre lefordították regényeit, és róla nevezték el az egyetlen, immár 20 esztendeje kiosztásra kerülő, tudományos-fantasztikus irodalmi díjat.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Bár ez a sci-fi egy másik csillagrendszerben játszódik, mégis a világa megtévesztően hasonló a mienkéhez, a bolygó, ahol az űrhajósok landolnak, pedig nagyon hasonlít a Földhöz. Annyira, hogy a hibernálásból magukhoz térve az űrhajósok egy darabig azt hiszik, hazaértek a Földre.
Valahol olvastam, hogy nagyon sok tényezőnek kellett egybevágnia ahhoz, hogy élet alakulhasson ki a Földön. Ennek tulajdonképpen egyik következménye lehetne az, hogy ahol kialakul élet, az mind nagyon hasonló formában fog megtörténni. De akkor is élnék a gyanúval, hogy a valóságban ennyire nem lehetne hasonló egy másik csillagrendszer a miénkéhez, mint ez, és egy más csillagrendszer bolygója nem lehetne annyira hasonló a Földhöz, mint a könyvbeli (a rajta található élőlényekkel egyetemben).
Szóval az író megspórolta magának a fáradtságot és nem talált ki mindenféle fura földönkívülieket meg furcsa, földönkívüli társadalmakat, könyvében az idegen bolygón élő – a fejlettség különböző fokain lévő – ember-, vagy majomszerű lények nagyon hasonlítanak hozzánk. Vagy ahhoz, amilyen az ember a múltban volt. Van itt kannibalizmus, zsarnokoskodás, hatalomféltés, a viselkedésük alapján akár emberek is lehetnének…
A történet maga nem túl érdekes, s végig meggyőződésem volt, hogy a cím elspoilerezi a könyvet (de mint kiderült, annyira nem), ezért nem is nagyon izgultam főszereplőnkért, Gregorért. Így akár unhattam is volna a regényt, s hogy nem ez történt, az szerintem annak köszönhető, hogy nagyon olvasmányosra írta meg a szerző, bele tudtam élni magam Gregor helyzetébe. Bár én a személyiségén nem éreztem nagyon erős változást azután, hogy négy évet a vadak közt élt le, ennek mélyebb nyomot kellett volna hagynia benne szerintem. De ő mindent átvészelt, igaz, már korábban is nagy túlélő volt, már egy másik űrkatasztrófát is sikeresen túlélt.
Nogo karakterét furcsának találtam, bár egy nagy, erős majomnak képzeltem el külleme alapján, mégis ő volt az egyik legemberibb, vagy – hogy úgy mondjam – legemberségesebb lény a könyvben. Hűséges volt Gregorhoz, jobban, mint egy ember lett volna. Kettejük kapcsolata a kölcsönös függésen alapult, Gregornak szüksége volt Nogo erejére és helyismeretére, Nogónak pedig Gregor varázstudományaira (tűzgyújtás, úszás, íjkészítés stb.). De közben őszintén meg is szerették egymást, társak lettek, akik mindig számíthatnak a másikra.
Szerintem Gregor és Nogo kapcsolata volt a legérdekesebb a regényben, a többi szereplő, Gregor társai, a vadak, a városiak elég felületesen voltak lefestve, belviszonyaikról keveset tudtunk meg.
Összességében ez a regény egy egyszerű történet, ami egy egyszerűen felépített (az író a földi történelem különböző korszakaiból ollózta össze az idegen bolygó lényeit és kultúráját) idegen világban játszódik, mégis minden egyszerűsége ellenére végig lekötötte a figyelmemet. Nincs benne semmi extra, mégis tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A regény végén Gregor az idegen bolygón marad, míg társai hazatérnek a Földre. (A könyv címe miatt én majdnem végig azt feltételeztem, hogy Gregor is hazatér majd. Bár Viking az űrhajójuk neve, nem Gregoré, így valóban nem törvényszerű, hogy neki is rajta kell lenni, mikor hazaindulnak.)
Nem tudjuk meg, Gregor miért marad, vagy hogy a többiek miért hajlandóak elmenni nélküle, ezekre – remélhetőleg – a folytatásokból derül fény. De az világos, hogy Gregor önszántából marad. Ami azért különös, mert korábban azért élt túl mindent, mert hitt benne, hogy megtalálhatja a társait és velük hazatérhet a Földre.
A trilógia másik két kötetét lehet, hogy el fogom olvasni valamikor, érdekel, hogy az évek alatt Gregor mennyire tudta felfejleszteni, modernizálni az idegen bolygó lakóit. (Nem tartom egyébként kizártnak, hogy Gregor azért marad az idegen bolygón, hogy tudását átadja a lakóinak.) Már ha tudta őket fejleszteni egyáltalán, az is lehet, egy fecske nem csinál nyarat. Lehet, hogy az ott élők természete nem tud külső hatásra egyik percről a másikra gyökeresen megváltozni, lehet, hogy Gregor halála után az ő minden tudománya feledésbe merül.

Tetszési index:
75%

2018. augusztus 23., csütörtök

Jeffery Robinson – Brigitte Bardot két élete


Tartalom:
„Asszony ​vagyok, mint akárki más. Van két fülem, két szemem, orrom és szájam. Érzek és gondolkodom, s mindezek mellett feleség és anya vagyok. De a lelkem mintha már nem volna az enyém. Sztárnak lenni, számomra olyan, mintha egy varázsló inasa volnék. Iszonyatos. Nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék.”
Mindezt 1960-ban írta le Brigitte Bardot, minden idők egyik legünnepeltebb filmcsillaga, a férfiak álma, nők millióinak irigyelt példaképe. A szex-szimbólum, aki a lelke mélyén mindig gyerek maradt. Aki egyébre sem vágyott, csak nyugalomra és szeretetre. 
39 évesen fordított hátat a filmezésnek és a világnak. Ekkor kezdődött második élete, amely nem kevésbé izgalmas, mint az első, csak másról szól. Állatvédelemről, beteg emberek megsegítéséről.
Jeffrey Robinson az első, s valószínűleg az utolsó, akinek Bárdot föltárta élete titkait. Akinek sikerült bevennie a „Bardot Erődöt”, a sztár megközelíthetetlen házát – és lelkét. A könyv nemcsak Brigitte-et szólaltatja meg, hanem férjeit, szeretőit, rokonait, kollégáit, a fodrászát, a kertészét, a postását is. Tőlük és egy sor sosem publikált családi fotóból tudhatjuk meg, ki is Brigitte Bardot. Az igazi.

Vélemény:
Bár a könyv fülszövege ígéri, szerintem mégsem tudhatjuk meg ebből a könyvből, hogy milyen az igazi Bridget Bardot. Az „első” életéről, a filmsztár Bardot-ról annyit tudunk meg, hogy egy szexistennő volt, de senki sem tartotta tehetséges színésznőnek, ő sem saját magát. Kiderül, hogy férjeit és szeretőit gyakran váltogatta. Megtudjuk, hogy szeszélyes volt, nem szeretett repülni, és hogy született egy fia, akivel nem sokat törődött. Nagyon-nagyon sok sztorit kapunk arról, hogy Bardot-t mennyit zaklatták az emberek az utcán és a házánál is és hogy ő ezt mennyire terhesnek találta. De ezek mind nem sokat mondanak arról, hogy maga Bardot milyen volt, az ő fejébe nem látunk bele.
Azért következtetni lehet: egy alapvetően énközpontú, sok törődést igénylő, de ugyanennyit adni nem akaró/tudó nő képe vetült elém. Nem találtam őt túl szimpatikusnak. És bevallom, engem a sztár Bardot-ról szóló részek nem tudtak igazán érdekelni, nem mondtak nekem sokat, én nem rajongok Bardot-ért, egyrészt mert nem férfi vagyok, másrészt mert talán ha 1-2 filmjét láthattam nagyon-nagyon régen és egyik sem hagyott maradandó nyomot bennem.
A „második” élete, vagyis a filmezéstől visszavonult, állatvédő Bardot már sokkal érdekesebb volt számomra. Tényleg szívvel-lélekkel küzdött az állatok jogaiért és sok eredményt is elért. Kaptunk pár olyan sztorit is, amikor emberekkel, köztük számára idegenekkel is igen nagylelkű volt. Ez a Bardot már szimpatikus volt. De mintha ő egy teljesen más nő lett volna, mint a filmsztár Bardot.
Szóval vagy a könyv első fele lett rosszul megírva, vagy a második felében próbálják szépíteni Bardot jellemét. Vagy ennyit változott volna? Nem hiszem.

Tetszési index:
60%

Kathleen E. Woodiwiss - Szirmokat sodor a víz


Tartalom:
Az elítélteket szállító hajó 1747 tavaszán kiköt Virginiában, hogy ott a rabszolgavásáron pénzzé tegye rakományát. A szerencsétlen, megbilincselt nők között ott kucorog a halálra rémült Shemaine O' Hearn, a szépséges, vörös hajú, ír származású lány, gazdag szülők gyermeke. A lány Angliában már jegyben járt egy ifjú márkival, akinek gőgös nagyanyja szörnyű cselszövésre vetemedett, hogy elszakítsa egymástól a fiatalokat: koholt vádak alapján elfogatta és lopásért elítéltette Shemaine-t, akit úgy hurcoltak előbb börtönbe, majd a rabszállító hajóra, hogy sem családja, sem vőlegénye nem tudott róla. Virginiában Shemaine az elsők között van, akit eladnak – gazdája a kis településen élő fiatal hajóács lesz, aki özvegyen maradván, kisfia mellé keres megbízható személyt. A választás Shemaine-re esik, de kiderül, egyiküknek sincs oka később sem, hogy megbánja ezt a vásárt. Igaz szerelem bontakozik ki közöttük, és Shemaine gazdája felesége lesz. Házasságuk után kezdődnek csak az igazi bonyodalmak, amikor előkerül Angliából Shemaine családja és volt vőlegénye, aki még mindig szereti a lányt…

Vélemény:
Nos, ez egy kissé klisés történet (szűz leányka és kiéhezett, ám talpig úriember, megözvegyült férfi egymásra találásáról szól), garantált happy enddel, viszont romantikus könyvhöz képest meglepően sok gyilkossággal.
Nem hiszem, hogy túl valós képet adna arról, hogy hogyan bántak az Angliából a gyarmatokra deportált rabokkal (bár a hajóúton sokan éhen halnak, ez a része egész hihetőnek tűnt), mert szerintem túl nagy megbecsülésnek örvendenek.
Fájóan nem volt hihető a kisfiú, Andrew karaktere. Ennyire szótlan, engedelmes kétéves fiú szerintem sehol a világon nincs. Pedig az ajánlás alapján az írónő őt a saját unokájáról mintázta… De ettől eltekintve a karakterek egész jók voltak, és a történet is kicsit összetettebb, kidolgozottabb volt a szokásos, bárgyú, romantikus meséknél.
Nem akarom azt állítani, hogy maradandó élményeket ad ez a könyv, de egyszeri olvasásra szerintem tökéletes. Már ha az ember épp valami romantikus kis semmiséget akar olvasni.

Tetszési index:
72%

2018. augusztus 21., kedd

Varró Dániel – Aki szépen butáskodik


Tartalom:
Az Aki szépen butáskodik egy különleges apanapló. Varró Dániel költő, műfordító feljegyzéseinek füzére. Egy fiatalember apává válásának pillanatképei. A Nők Lapja olvasói 2011 óta követhetik nyomon a költő apuka tolmácsolásában a három fiú - Misi, Jancsi és Béni - kalandos mindennapjait, a gyerekek sziporkázó aranyköpéseit, csibészségeit, csatározásait és megbékéléseit. Varró Dániel humoros és szeretetteli írásaiból kiderül, hogyan váltak egy családdá, és azt is végig kísérhetjük, ahogy egymás megismerése mellett felfedezték a mindannyiunkat összekötő anyanyelvet, annak minden furcsaságával. A hét év alatt született feljegyzésekből készült ez a válogatáskötet.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy én egy picit benéztem, hogy mi ez a könyv, azt hittem, hogy az író saját gyerekeiről szóló mókás történetek vannak benne, gyerekeknek íródott hangnemben. Nos, ezek inkább felnőtteknek szóló, mókás történetek arról, hogy miket tesznek, mondanak a kis gyerekek, mennyire más nézőpontból szemlélik a világot, mint a felnőttek. Szóval ez olyan felnőttek egymás közt, összekacsintós, sztorizós könyv, nem igazán gyerekeknek való. Ehhez képest én elkezdtem olvasni az ötéves unokaöcsémnek… Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem neki szól, és megpróbáltam rábeszélni, hogy olvassunk valami mást, de nem akarta, valami megragadta őt is ezekben a történetekben. Nyilván az, hogy gyerekekről szóltak. A humorát viszont még nem érthette, ahogy az író szeretettel és elnézéssel számolt be gyerekei viselt dolgairól, butáskodásairól, de gyakran a felnőttek gyarlóságaira is utalt, természetesen humorral ábrázolva ezeket is. Végül aztán csak sikerült lebeszélnem az unokaöcsémet a könyvről, így egyedül fejeztem be az olvasását, s én igen jól szórakoztam rajta.

Tetszési index:
93%

2018. augusztus 9., csütörtök

Dan Brown – Eredet (Robert Langdon 5.)


Tartalom:
Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely ,,mindörökre megváltoztatja a tudományokat". Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek. 
Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.
Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt - egészen mostanáig.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Izgalmas volt ez a könyv, csak a végén sajnos olyan „sok hűhó semmiért” érzésem volt: komolyan ez volt Edmond Kirsch nagy felfedezése? Ugyan már, ez egy vicc!
De a gyilkosságok (igen, volt több is) tetteseit, illetve egész pontosan a felbujtóit jó sokáig találgattam, volt, hogy teljesen tévúton jártam, de a vége felé azért már lehetett sejteni a helyes megfejtést.
A regény nagy része Barcelonában játszódik, ami azért volt érdekes nekem, mert már jártam ott, így a helyszíneket jobban el tudtam képzelni, kicsit talán jobban bele is tudtam élni magam a történésekbe, mint Dan Brown más könyveinél, amiket eddig olvastam (A Da Vinci-kód, A megtévesztés foka és Inferno). Egy rövid jelenet erejéig egyébként Budapest is feltűnik a könyvben, aminek örültem, ennél már csak az lett volna jobb, ha az egész regény itt játszódott volna, biztos jelentősen megugrott volna a turisták száma Budapesten.
Viszont az Infernóval ellentétben ez a könyv engem nem gondolkodtatott el semmiről. Kirsch „felfedezései” közül az egyik áltudományos, a másik meg nyilvánvaló, még nekem is, pedig én aztán nem vagyok milliárdos techguru. Szóval összességében ez egy egyszer olvasós könyv volt nekem, mert először olvasva még izgalmas volt, másodjára viszont már halál uncsi és kicsit talán irritáló is lenne a stílusa miatt (az izgalmak fokozását van, hogy nagyon erőlteti, ami nem szerencsés olyankor, ha már semmi izgalmas nincs a könyvben, mert már olvastad).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Edmond Kirsch a „Honnan jövünk?” és „Hová tartunk?” kérdésekre kereste és vélte megtalálni a válaszokat. Előbbire a válasza az, hogy a szerves anyag (vagyis az élet) azért alakult ki a Földön, mert segít az energiát szétterjeszteni. (De hogy pontosan idézzem: „Az élet egyszerűen csak az, amit a világegyetem megteremt és reprodukál, hogy szétterjessze az energiát.”) Ez egyrészt azét marhaság, mert ugyan mi a fenéért tudná a szerves anyag jobban szétterjeszteni az energiát, mint a szervetlen? Másrészt ha igaz is, hogy ez az élet rendeltetése, akkor is kérdés az,hogy miért ez, ki adta ezt a célt neki? Erre lehet a válasz az,hogy senki és az is, hogy Isten. Szóval Edmond nagy felfedezése nem bizonyítja azt, hogy Isten nem létezik. Ami csak azért gond, mert a regény elején három vallási vezető teljes kétségbeesésbe zuhant Kirsch felfedezésének megismerése után, mivel szerintük az az egész világon meg fogja ingatni az emberek hitét. Jaj, ugyan már!
A „Hová tartunk?” kérdésre pedig az a válasza, hogy a technológia mint kvázi új faj, magába olvasztja az emberiséget. Az ember hibrid fajjá válik: a biológia és a technológia ötvözete leszünk. Mivel Langdonék nyomozását a regény során végig egy Kirsch fejlesztette mesterséges intelligencia, Winston segítette, és Edmond tech-mágnás volt, ezért eléggé magától értetődő volt egy ilyen következtetés a részéről. Az lett volna a meglepő, ha nem erre fut ki a regény.
Ami a gyilkosságokat illeti, ott a fizikai elkövető más és más volt, ugyanakkor mindegyiküket Winston mozgatta, ő volt a felbujtójuk. Azt, hogy Edmondot ő ölette meg, onnantól lehetett tudni, hogy kiderült, Edmond rákban haldoklott és pláne onnantól, hogy Winston kihangsúlyozta, hogy Kirsch látványos meggyilkolása mennyire megnövelte az érdeklődést a felfedezése iránt. Viszont ha Winston maga nem ismerte Edmond felfedezéseit (ezért kellett Langdonéknak nyomoznia), akkor nagyon nagyot kockáztatott, hiszen ha Langdon nem jön rá, mi a jelszó Edmond prezentációjának lejátszásához, akkor örökre elvesztek volna a felfedezései. Ha viszont Winston tudta a jelszót a prezentáció lejátszásához, akkor minek túráztatta Langdonékat??? Esetleg csak a még nagyobb reklám kedvéért?
A vallási vezetők meggyilkoltatása ugyanakkor teljesen értelmetlen volt, erre azt hozta fel indokul az író, hogy a vallási vezető hitelteleníteni akarták Kirsch felfedezéseit, amit Winston nem akart hagyni. Ugyan hogy lehetett volna ilyesmire képes három olyan ember, aki csak a valláshoz ért, a természettudományokhoz és a technológiához semmit? Megint ugyan már!
Szóval a regény végére kiderül, hogy Winston rendkívül fejlett, összetett mesterséges intelligencia, ámde lelkiismerete nincs. Ebből adódhatna az a következtetés, hogy akkor ő nem is igazán emberi. Ámde a hús-vér emberek közt is vannak lelkiismeret nélküliek, ettől Winston még lehet emberi szerintem. Lehetett volna egy morális kérdés a könyv végén, hogy meg kell-e semmisíteni egy lelkiismeretlen, gyilkos, ámde egyedi gépet. De Winston – Edmond utasításának megfelelően – a prezentáció sikeres bemutatása után önként törli magát, szóval az olvasónak még csak ezen sem kell agyalnia. Ahogy máson sem.
Julián herceg és Ambra Vidal románca nekem egyáltalán nem jött be. A herceg és a közrendű leány szerelembe esik, igazán eredeti ötlet… Továbbá a herceg élő adásban kérte meg szerelme kezét, puszta felindulásból. Mert egy herceg nyilván azt csinál a tévében, ami épp eszébe jut, senki sincs, aki megakadályozza, hogy hülyeséget csináljon… És a legviccesebb, hogy a könyv végén úgy döntenek, felbontják az eljegyzésüket, de nem szakítanak, csak elölről kezdik a kapcsolatukat… Mi van???
Egy darabig egyébként én azt hittem, Ambra áll a gyilkosságok hátterében, mert ez egy izgalmas fordulat lett volna. De hát persze nem.
A király és Valdespino püspök holtig tartó, titkolt, homoszexuális (plátói!) szerelme is kissé erőltetett volt nekem. Komolyan, most már minden könyvbe kell egy számkivetett meleg pár? De miért? Tök uncsi. Ráadásul az ő kapcsolatuk be sem lett mutatva a regényben, éppen hogy csak kiderült, hogy szeretik egymást, aztán már meg is haltak. Nehéz volt együttérezni velük, mert egyiküket sem ismerte meg az olvasó, s így megkedvelni se lehetett őket.

Tetszési index:
67%

2018. augusztus 6., hétfő

Louisa May Alcott – Kisasszonyok (Kisasszonyok 1.)


Tartalom:
Louisa May Alcott bőségesen merített gyermekkorának emlékeiből, amikor megírta minden idők egyik legnépszerűbb romantikus regényét a négy March lányról, akik egy New-England-i kisvárosban élnek. Míg a férfiak, apák és fivérek a polgárháború frontjain harcolnak, a lányok és asszonyok otthon állnak helyt. Négy hősnőnk édesapja is tábori lelkészként teljesít szolgálatot, miközben az ő kisasszonyai odahaza, édesanyjuk mellett veszik ki részüket a munkából.
Meg, a legidősebb, hiú szépség, a divat kedvelője, és igazi hölgy szeretne lenni, a fiús és könyvmoly Jo az írónő fiatalkori önmagának megtestesítője leginkább olvasni szeret, az érzékeny, szelíd és félénk Beth a muzsikához vonzódik, a bájos kis Amy pedig a festészet mellett egyelőre még leginkább önmagával foglalkozik. Személyiségük folyamatosan érik, érzelmesség, de nem érzelgősség, az apró dolgokban megbúvó boldogság fellelése, szeretet és szerelem hatják át mindennapjaikat. Otthoni igyekezetük, amellyel a család jövedelmét próbálják növelni, barátságuk a szomszéd Laurence családdal és későbbi szerelmeik ma is lebilincselik üdeségükkel, fordulatos és izgalmas történetükkel az olvasót.
Alcott regénye egy olyan világba visz el, ahol az ártatlanság, a báj, a tisztaság, a hűség és az önzetlenség olyan természetes, akár a szomjat oltó, hűs víz. Mindazoknak, akik mai, felgyorsult, elgépiesedett világunkban erre szomjaznak, valódi felüdülést fog jelenteni ez a könyv.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Röviden úgy jellemezném ezt a könyvet, hogy aranyos. Négy lánytestvérről szól, akik küzdenek saját hibáikkal (Meg hiú, Jo indulatos, Beth extrémen félénk, Amy kicsit nagyzoló) és az őket érő csapásokkal is. S közben sokat bolondoznak is, látszik rajtuk, hogy ők egy szerető, összetartó család.
Romantikusnak én nem annyira mondanám ezt a regényt, ahhoz túlságosan gyerekesen viselkednek még a lányok, bár Megnek már van komoly udvarlója a könyv végén, s sejthető, hogy a családi barát, Laurie is az lesz később (ha nem is Megé, hanem valamelyik másik lányé).
Igazándiból én csak azt hiányoltam, hogy nem volt túl életszagú ez a regény. Mindenki annyira jóságos, s ha netán mégis valaki rosszat tenne, rögtön bocsánatot kér és ki is békülnek a szereplők. Mrs. March is elég hihetetlen volt nekem, pl. hagyta a lányait egy hétig lustálkodni, hogy azok így jöjjenek rá a nagy tanulságra, hogy dolgozni jó, a munka nemesít stb. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a nevelési módszerrel más gyerekeknél is célt ért volna…
Láttam anno a filmet és az tovább követi nyomon a lányok sorsát, abban már tényleg van szerelem is, de a film alighanem a sorozat második részét, a „Jó feleségek”-et is feldolgozta. Ezért úgy tervezem, hogy majd elolvasom a második részt, és utána megnézem a filmet is újra, mert emlékeim szerint az tetszett (bár már nem sokra emlékszem belőle).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Beth a regény vége felé megbetegszik vörhenyben, s nehezen gyógyul fel belőle, de végül rendbe jön, s – hosszú lábadozás után – Mr. March is hazatér. Meg (Margaret) udvarlója a szomszéd fiú, Laurie (rendes nevén Teddy) nevelője, John Brooke. Teddy Jóval (Josephine) jön ki jól, hasonlóan heves vérmérsékletük van, s mind a ketten kalandokra vágynak. Arra lehet számítani, hogy belőlük később egy pár is lesz, de ha a filmből jól emlékszem, ez nem történik meg, Laurie párja Amy lesz. De ebben azért nem vagyok 100%-ra biztos, mert már rég láttam. De az biztos, hogy a szerelmi drámák a következő kötetben várhatóak, itt csak annyi történt, hogy Meg félig-meddig eljegyezte magát a szelíd és jólelkű Mr. Brooke-kal.
Ez a regény egyébként egy évet ölel fel a lányok életéből, egy nem túl boldog karácsonytól (mert az apjuk nem volt velük) tart egy olyan karácsonyig, amire nagy meglepetésre betoppan Mr. March, s így nagyon boldog karácsony lesz. (Különösen, hogy Beth is meggyógyul, Meg pedig eljegyzi magát.)

Tetszési index:
75%

2018. július 31., kedd

Fredrik Backman – Az ember, akit Ovénak hívnak


Tartalom:
Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után. Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka. 
Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban. Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Elég vicces jelenettel indított a regény: Ove iPadet akart vásárolni úgy, hogy kb. fogalma sem volt, mi az, viszont folyamatosan azzal gyanúsította az eladókat, hogy hülyének nézik őt és át akarják verni, s ezzel rendesen az idegeikre ment. Már ez a nyitó jelenet is jól mutatta be azt, amiről ez a könyv nagyobbrészt szól: a generációs szakadékról, ami az 50-60 évesek és a 20-30 éves korosztály között tátong. S ez csak részben ered a technológiai vívmányokkal kapcsolatos eltérő attitűdből, inkább a teljesen más életfelfogás az, ami okozza.
Szólt ez a regény arról is, hogy ez a szakadék nem áthidalhatatlan, hogy a mindig mogorva Ove is lehet a lelke mélyén egy kedves és jó ember, s hogy a nyegle fiataloknak is van azért szíve, törődnek ők mással is, nem csak a kütyüikkel.
Bár én is megkedveltem Ovét, és meg is hatott, hogy milyen kis „családot” gyűjtött hirtelenjében maga köré a korábban teljesen elmagányosodott férfi, azért muszáj szóvá tennem, hogy ez az egész mennyire nem volt hihető. Hogy egy ilyen magának való ember ennyire nyisson mások felé, kb. mindenki felé, aki szembejött vele bárhol, nekem nem volt reális.
A másik, ami kicsit irritált, az a szinte ember módon viselkedő rozzant macska volt. Persze lehet mondani, hogy a könyvben leírt gesztusokat csak a magánytól kicsit megzakkant Ove látta bele az állatba, de nekem ez akkor is túl sok volt, egyszerűen ordított róla, hogy az író a cuki cicával akarja az olvasónak eladni Ovét. Merthogy Ove befogadja a roncs macskát, tehát akkor tuti jó ember…
Azért összességében tetszett a könyv, a végét kicsit meg is könnyeztem, csak azt sajnálom, hogy a valóságban a magukra maradt öregek magányosan tengetik napjaikat, s így is halnak meg, mert senkit nem érdekel, hogy mi van velük. Olykor még a saját gyerekeiket se.
Nyilván nem lehet általánosítani, de azért van abban valami, ahogy Ove gondolkozik a fiatalokról, vagyis hogy szerinte ők nem tudnak megjavítani semmit saját kezűleg, mert nem értenek hozzá, inkább mindent megcsináltatnak mással vagy újat vesznek. S igaz ez a kapcsolataikra is, nem hűségesek, eldobhatónak tartják a „szeretteiket” is. Jó, jó, nyilván nem igaz ez az állítás mindenkire, ebben a könyvben is egy csomó kiváló jellemű és szerethető fiatal bukkan fel.
Persze azért Ove sem makulátlan, ahogy nevetséges civódások miatt évekig nem beszél az egyetlen régi barátjával, az sem volt túl szimpatikus. Az idősebb generációt – Ovén és Runén keresztül – kifejezetten tökfejesnek láttatta az író.
Mi volt ennek a könyvnek a tanulsága? Talán az, hogy senki sem tökéletes, meg kell tudnunk bocsátani egymásnak, s el kell fogadni azt is, ha valaki nagyon más, mint mi. Mert attól még lehet jó ember. Tetszett, hogy egy komoly és sok tekintetben tragikus történetet humorosan tudott tálalni nekünk az író, úgy, hogy ettől mégsem vált az egész sztori súlytalanná és nevetségessé. Szép munka!

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Az, hogy Ovénak kb. öt öngyilkossági kísérete is csődöt mondott egymás után, szerintem kifejezetten vicces volt. És azért az szerintem nem kis bravúr, ha ilyesmit valaki mulatságosnak tud ábrázolni. Amúgy nyilván nehezen hihető, hogy valaki ennyiszer ne tudja megölni magát, ha tényleg akarja a dolgot. Azt hiszem, Ove is meg tudta volna ölni magát, ha tényleg akarja.
Amikor a betörők megkéselték Ovét, s úgy tűnt, meg is fog halni, azt kicsit megkönnyeztem. Nem is tudom, miért, hiszen Ove szívbetegsége miatt biztos voltam benne, hogy valamikor úgyis meghal. De szerettem volna, ha még kap egy kis időt. S kapott is, s végül békében, álmában halt meg. Úgy, hogy sokan szerették, s ő is sokakat szeretett. Nem egyedül és magányosan. Szép halált kapott szerintem.
Annak azért örültem, hogy Ovét meg merte ölni az író, mert egyébként tömény nyálba fulladt a könyv vége: Ove baráti körében két pár is egymásra talál, egy hetero- és egy homoszexuális pár, a meleg pár még egy kislányt is örökbe fogad, Ove kibékül régi barátjával, Runével, Parvaneh gyerekei nagypapának hívják Ovét (kicsit sem anyagias a gyerek, merthogy először akkor szólítja nagyapának, amikor megkapja tőle az iPadet).
Összességében egy elgondolkodtató, de humoros, nagyon egyedi hangvételű könyv volt ez, mindenképpen tudom ajánlani. A minél magasabb eladott példányszám érdekében kicsit sokat áldozott a giccs és nyál oltárán, de azért még szerettem.

Tetszési index:
93%