2019. június 26., szerda

Adrian Tchaikovsky – Az idő gyermekei


Tartalom:
Ki örökli az általunk teremtett új világot? 
Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására. 
Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt Új Földet. 
Két civilizáció kerül ütközési pályára, és mindkettő a határait feszegeti. Mindkettőnek meg kell fontolnia, mit tehet meg a túlélése érdekében. Mivel a tét a faj fennmaradása, korántsem mindegy, ki lesz az Új Föld birtokosa. 
Igazi ötletparádé, a rangos Arthur C. Clarke díj győztese 2016-ban, az utóbbi évek egyik legkiugróbb sikerévé vált a tudományos fantasztikus irodalomban.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
E könyv főszereplői emberek és pókok és a kettő közül a pókok életét ismerjük meg részletesebben, valamint ők a szimpatikusabb intelligens életforma is.
Nagyon tetszett, ahogy a nanovírus hatására intelligens fajjá váló pókok társadalmi fejlődését nyomon követhettük. Különösen tetszett, hogy itt a hímeknek kellett az egyenrangúságért megküzdeni, mert sokáig őket a gyengébbik, butábbik nemnek tartották számon a nőstények, s egy jó darabig a párzás utáni elfogyasztásuk sem járt semmi különösebb jogkövetkezménnyel…
Az emberi szereplők jóval kevésbé voltak érdekesek a számomra, itt csak némi hatalmi harc, az őrület különböző formái és egy gyengusra sikerült szerelmi szál bonyolította a cselekményt. Igazándiból az emberi szereplők közül senki sem volt nagyon szimpatikus nekem, így én inkább a pókok sorsának alakulásáért izgultam. Bár ott sem az egyes pókokért mint „személyekért”, hanem általában az egész társadalmukért, hogy életben tudnak-e maradni az emberrel szemben.
Mélyebben tulajdonképpen egyetlen szereplőt sem ismerünk meg ebben a könyvben, mert itt nem az egyének fontosak, hanem a pókok és az emberek társadalmának változásai és hogy ezek mennyiben szolgálják a túlélésüket.
2. Cselekményszövés:
Bár izgalmas volt a könyv cselekménye is – tudni akartam, hogy mivé fejlődnek a pókok, illetve  hogy az emberek vajon elpusztítják-e önmagukat, később pedig azt, hogy a két faj szembekerülésekor ki kerül ki győztesen –, mégis szerintem a társadalomábrázolása érdekesebb volt. Vagy mondjuk úgy, ez zseniális volt – különösen a pókokat illetően –, míg a cselekményszövés „szimplán” izgalmas volt.
SPOILER: A regény vége az, hogy az ember-pók összecsapásból a pókok kerülnek ki győztesen, ám ők ahelyett hogy elpusztítanák az emberi fajt, a nanovírus segítségével inkább összebarátkoznak velük. Bevallom, én ezt a happy endet kicsit erőltetettnek éreztem. Ugyanis ha a pókok az empátiának arra a szintjére is nehezen jutottak el, hogy a hímeket ne egyék meg párzás után, akkor a életükre törő emberek megkímélése érthetetlen fordulat. Meg az is, hogy az emberek felül tudnak emelkedni a pókundorukon. De persze ezeket ráfoghatjuk arra, hogy a nanovírus csodát tett.
3. Írói stílus:
A társadalomépítésben zseniális, a cselekményszövésben jó, a karakterábrázolásban viszonylag gyenge az író (vagy ki tudja, lehet, hogy nem is volt célja a karakterek mélyebb bemutatása), összességében mégis azt mondom, hogy egy nagyon egyedi, okosan felépített könyvről van szó, amit minden sci-fi rajongónak olvasnia kell. De tényleg.
4. Összességében:
Ha csak valamennyire is szeretsz sci-fit olvasni, akkor mindenképpen javaslom, hogy kezdj neki, mert ez egy nagyon jó könyv (kissé elfuserált befejezéssel, de ezt megbocsátjuk neki).
5. Tetszési index:
95%

2019. június 25., kedd

John Boyne – A csíkos pizsamás fiú


Tartalom:
John Boyne, ír származású iró regénye igazi diadalutat jár be: eddig 64 kiadásban jelent meg, 2006-ban pedig elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat. A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén... 
(Forrás: libri.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
Ez a könyv egy német kisfiú szemszögéből íródott, és csak annyira van benne mély karakterábrázolás, mint amennyire a gyerekek töprenghetnek az emberek viselkedésén – vagyis nem nagyon.
A nővérével, Gretellel sokat veszekszik, kesereg, mert el kell költöznie az otthonából és elveszíti a barátait, aztán gyorsan megszokja az új környezetet, Auschwitz-ot is, itt is szerez barátot. Szóval Bruno olyan, mint bármelyik gyerek, szereti a megszokott környezetét, de jól alkalmazkodik az új helyzethez is.
Furcsa volt, hogy Bruno – sőt még a nővére se – végig nem tudja, mi is Auschwitz. De tulajdonképpen egy gyerek miért is tudná, ha a felnőttek nem mondják el neki.
Az még furcsább volt, hogy a haláltábor egyik lakója, Smuel – vele barátkozik össze Bruno – sem tudja, hogy mi folyik ott, bár igaz, ő is csak egy kisfiú, lehet, hogy neki sem mondta el az apja.
2. Cselekményszövés:
Cselekmény nem sok volt, annyi történik, hogy Brunóék elköltöznek Berlinből Auschwitz-ba, és aztán ott élnek, amit Bruno kezdetben utál, de aztán összebarátkozik Smuellal. Súlytalan mellékszereplőként feltűnik egy fiatal náci katona, egy zsidó orvos, aki felszolgálóként dolgozik Brunóéknál, Bruno anyja, aki szenved, de nem tudjuk meg, mit gondol a férjéről vagy a haláltáborról pontosan, és Bruno nagyszülei, akik közül az egyik megveti Bruno apját a munkájáért, a másik meg tiszteli. De ezen kívül semmi nem történik, leszámítva a regény végén egy nem annyira meglepő fordulatot. Igaz, én rontottam el, mert előre elolvastam pár kritikát, amiben leírták, hogy mennyire megható volt a könyv vége, így elég hamar kitaláltam, hogy mi fog történni – SPOILER: merthogy önmagában Smuel halála nyilván nem lett volna nagyon megrázó, csak a várható végkifejlet, így sejtettem, hogy Bruno is erre a sorsra jut majd.
3. Írói stílus:
Ahogy már mondtam, a könyv Bruno szemszögéből íródott és a gyerekek sokszor elég idegesítőek tudnak lenni, így számomra Bruno gyakran buta, önző viselkedése is az volt. Például, hogy tudta, hogy Smuel éhezik, mégis sokszor bezabálta azt az ételt, amit neki vitt volna, mert a haláltáborig vezető „hosszú” úton megéhezett.
De az, hogy engem Bruno szemszöge és viselkedése sokszor zavart, nem jelenti azt, hogy nem volt egyedi, hogy így írták meg ezt a könyvet, és azt sem jelenti, hogy ne lett volna hiteles, hiszen a gyerekek – felnőtt nézőpontból nézve – sokszor buták és önzők. (Nem utálom a gyerekeket, de tény, hogy ők még máshogy gondolkodnak, mint a felnőttek. Az önzőséget illetően pedig azt mondanám, hogy ők még őszintébbek, mint a felnőttek.)
Ha egy gyereknek akarunk adni egy Auschwitz-ról szóló könyvet (bár ki akarna, de mindegy), akkor ez tökéletes erre, mert nincs benne nyílt erőszak és halál, csak akkor, ha olvasol a sorok közt, és egy gyerek valószínűleg ugyanúgy tudatlan lesz erre, mint ahogy Bruno, Smuel és Gretel is az volt a haláltáborral kapcsolatban.
4. Összességében:
Nekem nem adott sokat ez a könyv, mert Auschwitz-ról vagy arról, hogy a felnőttek – pl. Bruno apja, a haláltábor vezetője – miként vélekednek a haláltáborról, nem tudunk meg sokat, amit igen, az is nagyon felületes. De a regény szemszöge egyedi volt, ez tetszett benne.
5. Tetszési index:
70%