2016. október 31., hétfő

Sophie Kinsella – Hová lett Audrey?

Előzmények:
A Boltkóros könyvek közül többet is olvastam Sophie Kinsellától, illetve ezeken kívül még a Kétbalkezes Istennő című könyvét. Mindegyikben szerettem az írónő humorát, ez volt most is az oka, hogy megvettem egy újabb könyvét. Kíváncsi voltam, hogy a depresszióról és a pánikbetegségről hogy lehet humorosan írni, illetve hogy a humor nem teszi-e hiteltelenné az egész könyvet.

Tartalom:
Audrey depressziós és pánikbeteg. Nem szívesen mozdul ki otthonról nem szívesen találkozik emberekkel, röviden szólva nem szívesen érintkezik a külvilággal. Anyjával, apjával, számítógépfüggő bátyjával, Frankkel, és négyéves öccsével, Felixszel lakik együtt, őket még úgy-ahogy elviseli. De folyamatosan napszemüvegben jár, s pszichiáter segítségére szorul, akinek tanácsait viszont sokszor nem veszi figyelembe. Frank egyik barátja, Linus elkezd időnként átjárni hozzájuk, hogy Frankkel együtt készüljenek egy számítógépes játék (LOC a neve) versenyére, de Linus időnként elbeszélget Audrey-val is, s a lánynak úgy tűnik, a fiú megérti őt.
Van-e kiút Audrey-nak a betegségéből, ha igen, mennyire rögös ez az út, s lehet-e Linusszal több is köztük, mint barátság? Ezekre a kérdésekre ad választ a könyv.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Audrey anyja a fejébe veszi, hogy Frank számítógépfüggő, el akarja tiltani fiát a kedvenc játékától, s e reménytelen küzdelem tetőpontján kidobja Frank számítógépét az ablakon. Mivel a fiú így nem tud játszani, kirakják a LOC csapatából. Frank teljesen magába fordul.
Audrey azt a feladatot kapja a pszichiáteréről, hogy készítsen videót a családjáról, barátairól, s ebből vicces felvételek születnek.
Linus a Starbucks-ban beszél meg találkozót Audrey-val, s a lány képes elmenni rá, bár elég hamar pánikba esik és hazaszalad, de Linus megértő vele. Később elcsattan az első csók is. Audrey állapota fokozatosan javul. Emiatt a lány önkényesen úgy dönt, nem szedi tovább a gyógyszereit, erről azonban sem pszichiáterének, sem szüleinek nem szól.
Az Audrey-t bántó egyik lány (volt osztálytársa) találkozni szeretne Audrey-val. Hogy pontosen mit tettek ellene volt osztálytársnői, az nem derül ki a könyvből, de Audrey miattuk lett beteg, ennek ellenére úgy érzi, találkoznia kell a bántalmazójával. Azt hiszi bocsánatkérést fog kapni, azonban szülei sejtik, hogy a lány majd csak a mentségeit akarja előadni, ezért lebeszélik Audrey-t arról, hogy találkozzon vele – sőt megtiltják neki. Linus szerint is rossz ötlet találkozni vele, de Audrey egyikükre sem hallgat, s elmegy találkozni a lánnyal és szüleivel, amire csak Frank kíséri el. Valóban nem kap igazi bocsánatkérést, így Frankkel gyorsan faképnél hagyják őket.
Audrey-nak ezután rohama lesz, nem tud aludni, éjszaka egyedül sétálni megy, s reggelre sem ér haza. Szülei és Frank kétségbeesettem keresik másnap. Anyja Linuson vezeti le a feszültséget, őt hibáztatja Audrey eltűnéséért. Végül egy padon találják meg, Audrey ott aludt el.
A család a Starbucks-ba megy, odahívják Linust is, s mind bocsánatot kérnek tőle, még Felix is. Audrey újra szedni kezdi a gyógyszereit, de pszichiátere biztatja, hogy már valóban sokkal jobban van. Audrey elhagyja a napszemüvegét, de már nincs is szüksége rá.

Vélemény:
Az írónő humorát ebben a könyvben is szerettem. Bárkiből vagy bármiből csinált is viccet, vagy mutatta be a humoros oldalát, az nem volt bántó. Még Audrey betegségét is tudta humorral láttatni, de mégsem figurázta ki, vagy tette nevetségessé őt. Azt nem tudom, hogy egy depressziós pánikbeteg valóban annyira reálisan látja-e magát, mint Audrey (nyilvánvalóan önértékelési zavarai vannak, de egyébként szerintem Audrey nem vesztette el a kapcsolatot a valósággal). Valószínűnek tartom, hogy nem. S azok a gondolatok is csak ritkán jelennek meg a könyvben, amik egy depressziós embert szerintem folyamatosan gyötörhetnek (pl. hogy minek él, stb.) De ez alapvetően nem baj, nekem az is épp elég volt, amit így megtudhattam egy depressziós ember lelkivilágáról. Ennél több már lehet, hogy sok is lett volna.
Számomra Linus volt a legszimpatikusabb karakter a könyvben. Ahogy megérti Audrey-t, ahogy alkalmazkodik hozzá, s egyúttal segít is neki, az igazán dicséretre méltó. Bár őszintén szólva kötve hiszem, hogy egy igazi kamaszfiú tudna ennyire empatikus lenni (a kamaszok többségét ugyanis a saját kis lelkivilága köti le), de ez végül is egy könyv, nem a valóság, ennyi szépítés még belefér.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Engem az kicsit zavart, hogy a könyv végéig nem tudtuk meg, hogy mit tettek Audrey-val az osztálytársnői, amitől ilyen beteg lett. Valószínűleg csak lelki kínzások lehettek, nem testiek, s talán az írónő ezekről azért nem lebbentette fel a fátylat, mert nem akarta, hogy az olvasó azt gondolja magában, hogy „Nahát, és ettől zuhant úgy magába? Milyen gyenge jellem ez az Audrey!”. Így Audrey azért többnyire szimpatikus tudott maradni.
De lehet, hogy azért nem árulta el az írónő Audrey betegségének pontos okát, mert az szerinte nem fontos, bárki lehet depressziós, mások számára ostobának vagy lényegtelennek tűnő problémák miatt is. S egy beteg ember felett nem ítélkezni kell, hogy milyen gyenge jellem, hanem segíteni neki.

Tetszési index:

72%

2016. október 25., kedd

Őszentsége a Dalai Láma és Dr. Howard C. Cutler – A boldogság művészete, Kézikönyv az élethez

Előzmények:
Bevallom, nem annyira hiszek abban, hogy sok értelme van a különböző önsegítő könyvek olvasgatásának, mert ha az emberben magától nincs meg a szándék (és aztán a cselekvési képesség) arra, hogy változtasson az életén, akkor ezen egy könyv sem tud segíteni. Talán elgondolkodtatja az embert erről-arról, de érdemi változást nem eredményez az életében. De ez persze az én véleményem csak.
Amiért mégis elolvastam ezt a könyvet, az az, hogy a sokféle vallás közül a buddhizmus az, ami még a leginkább hihető nekem (nem, azt azért nem mondanám, hogy buddhista vagyok), és a Dalai Láma szimpatikus embernek tűnt nekem, érdekelt, hogy mi lehet az életfilozófiája.

Tartalom és vélemény:
Fejezetenként végig fogom venni a könyvet, a számomra fontosabb vagy érdekesebb gondolatokat kiemelem, és leírom, hogy miért voltak ezek fontosak nekem vagy miért vitáznék velük.
1. fejezet: A boldogsághoz való jog
A Dalai Láma saját bevallása szerint boldog, és ez szerinte elérhető cél mindenki számára. A tudat edzésével valósítható meg.
Ezen a ponton (az 1. fejezet első oldalán) én hiányolni kezdtem, hogy nincs definiálva, mi a boldogság. Ha már az egész könyv erről szól, akkor csak ki kéne derülnie belőle, hogy mi is az, nem? Mindenesetre az egész könyvből nem derült ki nekem, hogy mi a boldogság. Arról szó van folyamatosan, hogy mi okoz boldogságot, de az, hogy milyen érzés az, amikor boldogok vagyunk, nem derül ki. Persze nyilván nem véletlen ez, mindenki mást ért boldogság alatt. Van, aki szerint az a boldogság, ha minden szép és jó az életében, és folyamatosan egy „én vagyok az élet császára” érzésben fürödhet, de lehet boldogságon érteni azt is, ha elérjük a lelki békét, ha együttérzők vagyunk másokkal, ha nincs bennünk gyűlölet – én úgy vettem ki, hogy a Dalai Láma értelmezésében ez utóbbi a boldogság.
No de ne ugorjunk ennyire előre a könyvben. Tehát a Dalai Láma szerint a tudat edzésével felismerhetjük, hogy mik azok a tényezők, amik boldogsághoz vezetnek, s mik azok, amik szenvedéshez, s ezután már csak ki kell iktatnunk az utóbbiakat.
2. fejezet: A boldogság forrásai
A pszichiáter szerző ismertet két esetet, az egyikben egy ismerőse, aki váratlan nagy pénzhez jutott, azt állította, hogy bár kényelmesebb lett az élete, de nem lett boldogabb tőle. A másikban egy másik ismerőse, aki HIV pozitív, azt mesélte neki, hogy mióta tud a betegségéről, azóta jobban értékeli az életet, kvázi boldogabb.
E két eset és más kutatások is azt támasztják alá, hogy a boldogságot inkább az ember tudatának állapota határozza meg, semmint a külső események. A siker vagy egy tragédia csak átmenetileg befolyásolja boldogságszintünket, az adaptációs időszakot követően visszatér alapállapotába.
Közérzeti szintünk részben genetikailag meghatározott, azonban a tudatunk segítségével javítani tudjuk boldogságszintünket. Elégedettségünk szintjét pedig az határozza meg, hogy mihez/kihez mérjük magunkat és helyzetünket. A pszichiáter szerző szerint biztos, hogy nem leszünk elégedettek jövedelmünkkel, ha a szomszédunk többet keres.
Ez valami amerikai dolog lehet, hogy jobban kell keresni, mint a szomszéd, de kollégákhoz, hasonló beosztásban lévő ismerősökhöz való viszonyítás szerintem ésszerű. Ha ők többet keresnek, pedig kb. ugyanazt a munkát végzik el, mint én, az szerintem jogosan gondolkodtatja el az embert, hogy ennek mi lehet az oka, s bizony befészkelheti magát az emberbe egy kis irigység is. Azt hiszem, az én hozzáállásom a pénz dologhoz most már olyan, hogy meglegyen az, ami a mindennapi kiadásaimat fedezi, és azon felül is egy kis plusz, szórakozásra, utazásra, de nem elsődleges szempont az életemben az, hogy jól keressek.
A kutatók szerint az elégedettség szintje javítható azzal is, ha megváltoztatjuk nézőpontunkat, ha rájövünk, hogy a dolgok alakulhattak volna rosszabbul is.
Ezt én is be szoktam vetni néha, ha valamivel elégedetlen vagyok, de őszintén szólva engem az a gondolat, hogy lehetne mennyivel rosszabb is az életem, csak ideig-óráig nyugtat meg, hosszabb távon nem. De biztos, valamit rosszul csinálok. :)
A Dalai Láma ismerteti, hogy a buddhizmus szerint négy tényezőnek van szerepe az elégedettségben vagy boldogságban: vagyon, világi elégedettség, lelkiség és megvilágosodás. Világi értelemben véve a boldogságot, a Láma szerint szükségünk van jó egészségre, vagyonra és barátokra. Azonban, hogy az ember élvezni tudja ezeket, abban a tudatállapotának van meghatározó szerepe. Nyugodt tudat, lelki béke szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk élni a boldogságot. A lelki béke és a nyugalom pedig – a Dalai Láma szerint – a szeretetben és együttérzésben gyökerezik.
Ezek szerint, akiben nincs szeretet és együttérzés, vagy csak kevés van, az nem is érheti el a lelki békét? Nincs ez így kifejezetten kimondva a könyvben, de szerintem a Láma véleménye az, hogy igen, ezek nélkül nem lehetünk boldogok. Én ezt kicsit korlátolt hozzáállásnak tartom, persze jó érzés lehet, ha az embernek sok szerette van, és még az idegenekkel is együttérző tud lenni, de valóban kizárólag ezek boldogítanak?
3. fejezet: Tudatunk felkészítése a boldogságra
A Dalai Láma szerint a boldogság keresése felé tett első lépés a tanulás. Meg kell tanulnunk, hogy a negatív viselkedés káros, a pozitív érzelmek a segítségünkre vannak.
Bevallom, szerintem a negatív szóban magában benne van, hogy káros, a pozitívban pedig az, hogy hasznos, szóval ezt elég tartalmatlan gondolatnak tartom önmagában. De a Láma ad útmutatást arra nézve is, hogy mi a negatív és mi a pozitív érzés. Negatív érzések a félelem, gátlások, bizonytalanságérzet, magányosság, amik – szerinte – a gyűlölet vagy düh miatt fejlődnek ki. A kedvesség és együttérzés viszont pozitív dolgok.
Én azzal azért vitáznék, hogy csak gyűlöletből fakadhatnak az embernek rossz, kellemetlen érzései. Például megfelelési vágy is okozhat rossz érzéseket, ha úgy véljük, nem tudunk megfelelni az elvárásoknak. Nem tudom, hogy a Láma tényleg így értette-e, hogy minden rossz érzés gyökere a gyűlölet, lehet, hogy ezt csak egy példának szánta.
Szóval a Láma véleménye az, hogy a tudat edzésével, a pozitív tudatállapotokra való koncentrálással, a negatív gondolatok száműzésével megvalósítható egy belső átalakulás. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor ha valami kellemetlenség ér is minket, az nem rendít meg minket mélyen, nem jelenik meg a gyűlölet. A pszichiáter szerző ennek alátámasztására kutatási példákat is hoz, az agy alkalmazkodik, tanul (jéééé :)).
4. fejezet: A velünk született boldogság visszaszerzése
A Láma szerint az alapvető emberi természet a gyengédségen és együttérzésen alapul. Hisz benne, hogy ha sok erőszakon és szörnyűségen megyünk is keresztül, a belső és külső konfliktusainkra a végső megoldást a gyengéd és együttérző alaptermészetünkhöz való visszatérés hozza meg.
A pszichiáter szerző szerint a nyugati gondolkodás azon alapul, hogy az embert önző, egocentrikus, agresszív lénynek tételezi fel. Ha a Dalai Láma szemléletét magunkává tesszük, az máris a bizalom és nyugalom érzését adja, vagyis boldogabbak leszünk.
Azzal egyet tudok érteni, hogy mai gondolkodásunkban az ember agresszív lénynek van feltételezve, a híradóból is csak az árad, hogy milyen agresszív dolgokra képes az ember, nehéz ettől elvonatkoztatni. Valóban nyitottabbak és segítőkészebbek lennénk idegenek felé is, ha azt feltételeznénk róluk, hogy barátságosak, nem pedig teszem azt, csak átverni akarnak. Ugyanakkor biztos mindenkinek vannak kellemetlen tapasztalatai, amikor valaki visszaélt a bizalmával, kihasználta azt. Nem tudom, erről mi lehet a Dalai Láma véleménye, akkor is segítenünk kell-e valakinek, ha tudjuk (vagy valószínűnek tartjuk), hogy átver minket, vagy már vert át minket. Valószínűnek tartom, hogy azt mondaná, igen (vagy azt, hogy ha nem is segítünk, legalább ne ártsunk neki), de bevallom, én ennek nem sok értelmét látom. Persze bízhatunk abban, hogy az illető esetleg magába száll, de mi ennek a realitása, de tényleg? Szerintem nem sok. De valószínűleg az én gondolkodásommal van a gond, túl realista vagyok, kicsit idealistábbnak kéne lennem ahhoz, hogy azonosulni tudjak a Láma gondolataival.
Az persze csodás lenne, ha mindenki úgy gondolkodna, mint a Láma, ebben az esetben az emberek nem vernék át egymást, úgy élne mindenki, mint egy nagy boldog család, de ennek szintúgy nem nagy az esélye, hogy valaha bekövetkezne.
Ezekkel a tényekkel nyilván a Láma is tisztában van, ennek ellenére az a filozófiája, hogy az ember a rendelkezésére álló időt úgy használja ki a legjobban, hogy ha teheti, más embereket szolgál. Ha nem, akkor legalább tartózkodjon attól, hogy kárt okoz nekik.
Utóbbit (károkozástól való tartózkodás) még megvalósíthatónak is tartanám, de ez tutira nem okoz boldogságot szerintem. Elfogadom, az jó érzés, ha segítünk valakinek, de azzal nem tudok azonosulni, hogy bárkinek, mindenkinek segítenem kellene, azzal pláne nem, hogy csak ez okozhat boldogságot nekem. Illene azt is elárulnom, hogy akkor mi okozhat még boldogságot nekem? Például egy jó könyv olvasása, sportolás, zenehallgatás, ilyesmik. De azt minden további nélkül elhiszem, hogy a Lámát az és csak az teszi boldoggá, ha segíthet másoknak, együttérző lehet. Ő biztos sokat gondolkozott azon, hogy mi okozhat boldogságot, valószínűleg többet, mint én. Lehet, hogy engem is az kellene, hogy maradéktalanul boldoggá tegyen, ha segítek másnak, vagy ha csak meghallgatom a lelki bajait. Az az igazság, hogy engem ezek a dolgok egy bizonyos dózis felett inkább fárasztanak, mint boldoggá tesznek. De nem vagyunk egyformák, a Láma bizonyára nem így van ezzel.
5. fejezet: Az intimitás új modellje
A Dalai Láma állítása szerint sosem érzi magányosnak magát. Szerinte ez azért van így, mert ő pozitívabb szemszögből tekint az emberekre, s ez kapcsolatot hoz létre velük. Itt is hangsúlyozza az együttérzés fontosságát (mármint a kapcsolatteremtésben).
A pszichiáter szerző elmélkedik egy sort arról, hogy a nyugati ember hajlamos azt hinni, hogy ő aztán mindenki mástól függetlenül megállja a helyét. Holott elég, ha belegondolunk, hogy az ingük elkészítéséhez hány ember munkájára volt szükség, s máris láthatjuk, nem vagyunk függetlenek.
Az intimitás jót tesz a közérzetnek, az egészségnek (a könyv szerint ez bizonyított), de az intimitásba nem csak a romantikus kapcsolatok tartoznak bele, hanem a barátok, család, akikkel megoszthatjuk legbelsőbb önmagunk. A nyugati kultúra a „léteznie kell a különleges lénynek, aki a másik felünk” elmélet révén csak a romantikus kapcsolatot ismeri el intimnek, holott másfajta kapcsolatok is lehetnek azok.
Ezekkel a gondolatokkal nem akarok vitázni, szerintem elég triviálisak.

Na jó, idáig jutottam most ezzel az értékeléssel. Igazándiból van még tíz fejezet, de azok nekem nem voltak túl érdekesek, nagyobbrészt ugyanazt a gumicsontot rágtuk tovább, mint a könyv elején, együttérzés fontossága; képzeljük magunkat a másik ember helyébe, akkor jobban megértjük őt; készüljünk fel előre a szenvedésre, tekintsük azt az élet velejárójának; ha szenvedünk, gondoljunk arra, hogy mások is szenvednek, attól jobb lesz; tudjunk nézőpontot változtatni; ne féljünk a változásoktól; szeressük magunkat, de ne legyünk önteltek, stb. Ezeket is eléggé nyilvánvaló dolgoknak tartottam, különösebben nem kötött le a könyv további része. Persze az egy dolog, hogy elméletben én is tudom és egyet is értek ezekkel a gondolatokkal, és más a gyakorlat…

Nem volt azért ez rossz kis könyv, de a mondanivalója nagy része nem kötötte le igazán a figyelmemet. Viszont az feltűnő volt, hogy a Dalai Láma milyen toleranciával viseltetik minden és mindenki iránt, így például az összes világvallás iránt, a sokszor elég ostobán viselkedő pszichiáter szerző iránt, és nem képzeli azt, hogy a buddhizmusnak kellene mindenhol elterjednie (legyünk őszinték, a legtöbb világvallás és képviselői azt hiszik, hogy az ő vallásuk az egyedül üdvözítő). Tiszteletet érdemel, hogy ő nem bort iszik és vizet prédikál, hanem tényleg azon elvek szerint él, amiből megpróbál átadni a hallgatóságának. Én nem tudnék így élni, de egy-két gondolatát majd igyekszem azért hasznosítani.

2016. október 23., vasárnap

Megint helyzetjelentés

Jó, szóval ezzel a kritikaírással mostanában kicsit hadilábon állok. Van egy pár könyv, amit elolvastam az utóbbi időben, de még nem sikerült ajánlót írnom róluk:
Guy de Maupassant - Egy asszony élete
Umberto Eco - A rózsa neve
Dalai Láma, Dr. Howard C. Cutler - A boldogság művészete
William Golding - Látható sötétség

Igazándiból egyik sem volt egy kiemelkedő mű, rossznak se mondanám őket, de annyira jónak se, hogy nagyon szívesen szánnék időt az ajánlójuk megírására, talán ez a fő oka, hogy még nem sikerült rávennem magam.

Viszont addig is, amíg ez nem történik meg, nyitottam egy másik blogot, amin egy krimiféleséget kezdtem írni. Már jó régen kezdtem el, de csak mostanában csináltam neki blogot, és nem mondanám, hogy sokat haladtam vele mostanában (Nem, nem ezzel töltöttem azt az időt, amit az ajánlók meg nem írásával spóroltam meg, de akkor mivel? Hm, talán alvással. :))
Szóval azoknak, akik halál idegesek lesznek, ha nem olvashatnak rögtön végig egy történetet, nem ajánlom, hogy nekikezdjenek az olvasásának, mert én sem tudom még milyen gyakorisággal fogom tudni írni a folytatásokat, sőt még azt se, hogy egyáltalán be lesz-e valaha fejezve.
De ha valakit ilyen kondíciókkal is érdekel, akkor itt olvashat bele:

2016. október 14., péntek

Jo Nesbø – A fiú

Előzmények:
A Mini-könyvklub keretében olvassuk ezt a könyvet októberben. Nem olvastam korábban semmit az írótól, de skandináv krimiben kis tapasztalatom már van, A tetovált lány trilógiát olvastam, az tetszett, gondoltam, akkor ez se lehet rossz.

Tartalom:
Sonny Lofthus gyilkosságért ül börtönben. Csak az érdekli, hogy a szükséges napi heroinadagja meglegyen és belőhesse magát. A rabtársai hozzájárnak gyónni, mert a fiú jól tud hallgatni.
Sonny apja rendőr volt, azonban öngyilkos lett, s búcsúlevelében bevallotta, hogy korrupt volt, heroin- és emberkereskedőknek segített. Ez megtörte a fiút, aki ígéretes birkózótehetség volt, s drogozni kezdett. Végül a börtönben kötött ki. Egy nap azonban egyik rabtársa bevallja neki, hogy az apja informátora volt, s hogy ő árulta el Sonny apját, aki valójában a rendőrségen dolgozó besúgó (vakond) után kutatott, s akit ezért megöltek a drogkereskedők.
Sonny megszökik a börtönből, s megkeresi azokat, akik bűnösök szerinte. S mivel a börtönben mindenki neki gyónt, így sok mocskos kis titkot tud az alvilágról. A végső célja az, hogy megtudja, ki ölette meg az apját, s hogy ki volt az igazi vakond a rendőrségen, azért, hogy aztán végezhessen velük.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Elég hosszú ez a könyv, úgyhogy csak a lényegét írnám le itt a történetnek.
Simon Kefas rendőrfőfelügyelő és fiatal, újonc beosztottja, Kari Adel nyomoz a gyilkosságok után, melyek Sonny bosszúhadjáratát kísérik. Az áldozatok közt vannak drogkereskedők, de egy gazdag nő is, aki látszólag nem kapcsolódik az alvilághoz. Kiderül, hogy ez a nő rendelte el azt a gyilkosságot, amiért Sonny ártatlanul börtönben ült. 
Simon régebben játékfüggő volt, ami miatt eladósodott. A feleségét a megvakulás fenyegeti, egy drága műtét tudna csak segíteni rajta, amire nincs pénzük.
Sonny egy, a drogosoknak fenntartott otthonban húzza meg magát, leszokik a drogról, s beleszeret egy ott dolgozó lányba, Marthába, akinek azonban vőlegénye van. Sonnyt a rendőrség és az alvilág is keresi, utóbbiak azért, mert mielőtt a fiú megszökött a börtönből, megígérte nekik, hogy bevallja egy olyan gyilkosság elkövetését, amit nem ő tett, cserébe a napi betevő heroinadagjáért. Ezt a gyilkosságot az alvilág továbbra is rá akarja kenni a fiúra.
Kiderül, hogy annak a börtönnek az igazgatóhelyettese, ahonnan Sonny megszökött, korrupt, de nem ő volt Sonny apjának idején a vakond. A rendőrfőkapitány több megkérdőjelezhető intézkedést tesz, ami alapján ő is elég gyanús, hogy korrupt.
Simon Sonny apjának barátja volt, ezért igyekszik védeni a fiút, üzletet akar kötni az alvilág fejével, az Ikerrel, hogy nem leplezi le a korrupt börtönigazgató-helyettest, aki ellen bizonyítéka van, s más módon sem tesz keresztbe az alvilágnak, ha cserébe kap elég pénzt a felesége szemműtétjére és futni hagyják Sonnyt. Az Iker látszatra belemegy az alkuba.
Sonny váratlanul megtalálja az apja naplóját, amiből kiderül, hogy bizony vakond volt, de volt egy másik besúgó is a rendőrségen. Sonny apja végezni akart a másik vakonddal, mert tartott tőle, hogy különben előbb-utóbb neki kell meghalnia. Azonban végül így is ő vesztett rajta. Sonny összeomlik, épp beadni készül magának egy halálos adag heroint, mikor Simon megjelenik nála. Arra kéri, hogy legyen jobb ember, mint az apja volt, együtt kapják el az Ikert és a másik vakondot. Sonny rááll.
Az Iker a találkozón meg akarja ölni őket, azonban a tűzharcban az Iker sebesül meg, elmenekül. Simon és Sonny utána mennek. Az Iker végezne Sonnyval, azonban Simon a golyó elé ugrik, halálos sebet kap. Mielőtt meghal, elmondja, hogy ő volt a másik vakond. A játékfüggősége adósságokba sodorta, amit valahogy ki kellett fizetnie, így eladta magát az Ikernek. Sonny apjának halála után azonban jó útra tért.
Sonny és Martha egy pár lesznek. Simon feleségét megműtik, Sonny az alvilágtól lopott pénzéből finanszírozza a műtétet. A nő látása sokat javul. Kariból gyilkossági nyomozó lesz.

Vélemény:
Először is azzal kezdeném, hogy én végig TUDTAM, hogy ki a vakond, mert annyira csak egyvalaki lehetett a viselkedése alapján. El is könyveltem, hogy ez a krimi gagyi, mert még én is rá tudtam jönni, hogy ki a tettes… Aztán persze nem az volt, akire én gondoltam. (A spoileres részben kifejtem részletesebben.) Szóval a vége meglepetés volt nekem. A krimi része szerintem jól van megírva a könyvnek.
Nem tetszett viszont a szerelmi nyűglődés Marthával. Sem az, hogy Sonnyból kvázi sorozatgyilkos lesz, de mindig nagyon szenved, ha ölnie kell… Könyörgöm, akkor minek csinálja?
Érdekes volt, ahogy a könyv bemutatta, hogy milyen jól szervezett lehet a korrupció egy társadalomban. Hogy szinte senki nem az, akinek látszik. Hogy jó emberek is tehetnek rossz dolgokat. Ezek tetszettek.
Viszont egyik karaktert sem tudtam igazán megszeretni, az az igazság. Sonny először egy drogos öntudatlanságban élő szerencsétlen, később sorozatgyilkos. Nem szimpi, akkor se, ha a rosszfiúkat öli. Simon és Kari jó nyomozók, de ennyi, nem érdekelnek különösebben. Martha hülye, mert egy bántalmazó vőlegénnyel él együtt (aztán meg egy sorozatgyilkosba szeret bele...). Van még pár mellékszereplő, ők lehetnének szimpatikusak (már amelyikük nem drogkereskedő), de valahogy egyikükkel sem tudok azonosulni igazán.
Szerintem lehetett volna rövidebb ez a krimi, kevesebb szereplővel, kevesebb mellékszállal, a közepe elég unalmas volt szerintem. És kellett volna legalább egy igazán szimpatikus karakter bele. Ez persze ízlés kérdése, de én tényleg nem találtam ilyet benne.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Szóval én végig tudtam, hogy a rendőrfőkapitány a vakond… Nagy pofára esés volt nekem, hogy ő aztán nem, de Sonny apja ÉS Simon is az volt. Akik jó embereknek tűnnek, aztán ez derül ki róluk. Igazándiból ennyi tanulsága van ennek a könyvnek: senki sem az, akinek látszik.

Tetszési index:

75%