2019. február 28., csütörtök

Nina George – Levendulaszoba


Tartalom:

A párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Ő pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást.
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme, a gyönyörű Provenzalin Manon kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, melyet Jean azóta sem mert elolvasni. A veszteséget gyötrő emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a megbántottság börtönében élte a mindennapokat. Mígnem egy nyáron minden megváltozik. Egy új kapcsolat, egy ébredő érzés, és a levendulaszobába zárt múlt újraéled, és Jean kézbe veszi Manon levelét.
Egy utazás veszi kezdetét, mely során barátságok szövődnek, különleges sorsok tárulnak fel, és a lélek megtisztulhat. De lezárulhat végre a múlt, hogy helyet engedjen a jelennek és a jövőnek?
(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

Úgy kb. a regény 70-80%-áig nagyon durván le akartam húzni ezt a könyvet az értékelésemben, már fentem előre a késeimet, hogy miket fogok írni róla, pl. hogy ugyan a főszereplő a Kis érzések nagy enciklopédiáját akarta megírni, Nina George-nak viszont a Nagy érzések közhelyes gyűjteményét sikerült összeraknia…
De mire a regény végére értem, már össze tudtam szedni pár jó tulajdonságát is a könyvnek, így például:
- Nem egy szokványos, „minden jó, ha vége jó” típusú romantikus történet.
-  Lényegében a veszteség feldolgozásáról szól, hogy az ember mennyire tönkre tudja tenni a saját életét azzal, ha nem tud továbblépni a szerette halála miatt és hogy soha nem késő továbblépni.
- Ha végül mégis sikerül továbblépnie, az sem hozza vissza az elvesztegetett éveket, de ezzel tudni kell együtt élni és a hátralévő időnkből kihozni a legtöbbet, amit csak tudunk.
De a fentiek elmondhatóak mindenféle veszteségre, kihagyott lehetőségekre is, így kiterjesztően értelmezve a regény tanulságait már szerintem mindenki találhat olyan momentumot az életében, amire tudja azokat alkalmazni.
Szóval a könyv mondanivalója még úgy rendben is volt nekem. De sajnos akkor sem tudtam szemet hunyni a regény gyengeségei felett:
- A szereplők érzései eltúlzottan intenzívek benne, és emiatt nevetségesek: a főszereplő évtizedekig kínlódik a volt szerelme miatt, aztán viszont rögtön begerjed az új szomszédasszonyára, amint meglátja.
- Mindenki olyan pátoszos, nagyon fennkölten és dagályosan tudnak értekezni saját és mások érzéseiről is. Még a rádióba betelefonáló munkás is ilyeneket mond: „A gyász ilyen: kezdetben folyamatosan kísér bennünket. Ő ébreszti az embert. Egész nap megy veled, mindenhová. Megy veled az estébe, még alvás közben sem hagy békén. Fojtogat és megráz. Ugyanakkor fel is melegít. Egyszer csak el is megy, de soha nem örökre.” Roppant valószínű, hogy egy munkás így fejezi ki magát. Biztos sokat járt filozófia órára az oviban…
- Ostoba fordulatokkal van tele a regény. Ez alatt azt értem, hogy kevés fordulat van a könyvben, de azok mind rendkívül hihetetlenek. Valószínűleg akart egy kis izgalmat csempészni a művébe az írónő, de szerintem felvállalhatta volna nyugodtan, hogy ez a könyv az érzésekről szól, a veszteség-feldolgozásról és semmi másról. Vagyis a blőd cselekményszövésnél még a nulla cselekmény is jobb lett volna szerintem.

Tetszési index:
51%