2016. december 30., péntek

Böszörményi Gyula – Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei I.)

Előzmények:
A Mini-könyvklub (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/mini-konyvklub-5.html) keretében decemberi olvasmányomul választottam ezt a könyvet (krimit vagy thrillert kellett választani). Nem emlékszem, hogy akadtam rá, bevallom, eredetileg a Budapest noirt akartam olvasni, csak azt könyvtárból nem nagyon tudtam beszerezni, de mindenképpen magyar írótól szerettem volna választani, és akkor valahogy rátaláltam erre a könyvre.

Tartalom:
A fülszövegre hagyatkoznék, ami ezt írja a könyvről:
„Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.”

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Váltakozva olvassuk a történéseket, hol Emma szemszögéből 1896-ból, itt megtudjuk, miként történt az elrablása és mi történt utána, hol Mili szemszögéből 1900-ból, itt látjuk, miként nyomoz eltűnt nővére után.
Mili Pestre érkezve Róza néninél, nagynénjénél lakik, akinek gondjaira volt bízva Emma is elrablása előtt. Mili kihallgat egy Róza néni és annak fia, Schützer Ottó közti veszekedést, s bár a vastag ajtó miatt csak keveset ért belőle, de arra kezd gyanakodni, hogy Ottónak köze lehetett Emma elrablásához. S Emmától meg is tudjuk, hogy így volt, jó pénzért adta el Ottó az unokatestvérét.
A veszekedésük másnapján Mili hazatérve holtan találja nagynénjét. Pánikba esve kirohan az utcára, ahol elgázolja Ambrózy Richárd báró lovaskocsija. Milinek szerencsére nem esik komoly baja, s a báró hazaviszi otthonába ápolni a lányt. A báró anyja, a grófnő kedvesen bánik Milivel, a báró azonban nincs nagy véleménnyel a nők szellemi képességeiről, elég lekezelő a lánnyal.
Ambrózy Richárd híres jó nyomozói képességeiről, s most is kideríti, hogy Róza nénit valószínűleg egy sétapálcába szerelt, tűhegyes acél tüskepár ölhette meg, mely gombnyomásra ugrik elő a sétapálcából. A báró megtalálja egy levél lenyomatát is a halott lakásában,, melyben Róza néni zsarolni próbált valakit, nyilván azt az embert, aki annak idején felbérelte a fiát Emma elrablására.
Emma megtudja fogvatartóitól, hogy Bissingen-Nippenburg Ernő grófnak akarják eladni. Erre azonban nem kerül sor, a lány ügyesen megszökik. Egy vándorcirkusz fogadja be, s ott jó barátja lesz a csúf Kugler Tóni, a társulat mindenese, aki Gerlicének nevezi el a lányt. Emma is a cirkusz tagja lesz, őt dobálja körbe a késdobáló késekkel. A lány vándorútjukon is követi a cirkuszt.
Hogy Milit megvédjék, a báróék tettetett elmebetegséggel tébolydába záratják a lányt. A báró felkeresi Mili édesapját, hogy megnyugtassa, a lánya jól van. A papa elmeséli neki családjuk történetét, azt, hogy Emma vér szerinti édesapja nem ő, hanem Bissingen Ernő gróf. Némi idő elteltével a báró kicsempészi Milit a tébolydából, a lány alig akarja elhinni neki, hogy a nővére csak a féltestvére.
Emma Tóni közreműködésével 1897 júliusában táviratot küld a családjának Pozsnyból, hogy tudják, életben van, s azt ígéri, később jelentkezik. E levelet azonban a postamester némi fizetség ellenében egy méltóságos úrnak továbbítja, nem Miliéknek. Miliék csak a postamester halála után kapják meg a levelet, melyet a postamester iratai közt találtak meg.
Emmára a távirat nyomán rátalálnak üldözői, köztük Ottó, megölik Kugler Tónit, Emma egy lakókocsiba menekül, ami azonban kigyullad, s a lány nem kerül elő belőle.
Mili olyan talpraesett, hogy egyedül megtalálja Ottót, de nem csak ő lel rá, a férfit leszúrják, azonban haldokolva bevallja Milinek, hogy milyen része volt Emma elrablásában, s azt is, hogy Emma halott.
Mili és a báró Marosvásárhelyre mennek, ott titokban találkoznak Mili édesapjával a temetőben. Elmesélik neki, amit megtudtak Emmáról. A báró annak is utánajárt, hogy megtalálták-e Emma holttestét a lakókocsiban, és bár nem, de olyan pusztító volt a tűz, hogy bizonyosak benne, a lány odaveszett. Az igazi bűnösök azonban még szabadon vannak, ezért Mili úgy dönt, visszatér Pestre a báróval. A báró még elárulja azt is Mili apjának, hogy Ottó haldokolva bevallotta, hogy Matolcsy Kamill, Bissingen Ernő gróf titkára bízta meg a lányrablással. Mili emiatt biztos benne, hogy a gróf is bűnös, de Richárd nem olyan biztos benne, mert azt lehet hallani a grófról, hogy jó ember. Mili Pesten biztonságban lesz Richárdéknál, egyúttal azonban csali is lesz. Mili apja a báróra bízza a lányát.
Miután Miliék elmennek, Mili édesapja még a kriptában marad, ahol hamarosan rá is talál egy férfi. Üzenetet ad át, eszerint a gazdája már régóta sejti, hogy Mili már nincs a tébolydában, hanem rossz ösvényre tévedt. Az üzenet második fele pedig olyasmi, amit Mili majd bizonyosan megért, ehhez azonban nem kellenek szavak. S a férfi közelebb lép Mili apjához... (És itt a vége a könyvnek.)

Vélemény:
Alapvetően tetszett a könyv, a karakterek kidolgozottak voltak, jellemzően hihetőek is, volt sok rejtély (és maradt bőven belőlük megfejteni való a folytatásokra is), jó volt, jó volt, az egyetlen kifogásom talán annyi ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy túl kevés titokról hullott le a lepel, amiről lehullott, tartok tőle, a folytatásokban kiderül, hogy az sem úgy volt teljesen, mint ahogy e kötetben lett tálalva. (Én is jó rejtélyesre sikeredtem most, de majd a spoileres véleményemben megírom, hogy mire gondoltam itt.)
Mili talpraesettsége alapvetően tetszett, olykor kicsit talán túl emancipált volt. Nem az Ambrózy báróval folytatott csörtéire gondolok (bár nekem érthetetlen volt az is, hogy két, egyébként értelmes ember mennyire nem tud egymással normálisan kommunikálni), hanem a könyv legelején, a vonatozós jelenetére, amikor a vele lekezelően viselkedő ismeretlen fiatalembernek beszólogatott. Lehet, én vagyok túl finnyás, de szerintem egy bunkó emberrel visszavágásból bunkón viselkedni ugyanúgy bunkóság. Nem mondom, hogy nem tartom bocsánatosabb bűnnek, mint ha egy kedves, udvarias emberrel viselkedett volna bunkón, s emberileg is érthető a kiakadása. De Mili kisasszony szerintem ebben a jelenetben éppoly tahó volt, mint a fiatalember. Szóval a könyv elején nálam ő nem indított túl jól, s talán ez az oka, hogy a könyv későbbi részeiben sem tudtam vele maradéktalanul szimpatizálni. (Azt értem egyébként, hogy az író ezzel a jelenettel akarta már a könyv legelején demonstrálni, hogy Mili milyen intelligens, talpraesett leányzó, csak nálam nem pont ezt a hatást érte el.)
Ambrózy báróban nem volt szimpatikus, hogy sokszor lekezelően viselkedett Milivel, de hát én már tudom, hogy úgyis szerelmes lesz belé (vagy már ebben a könyvben is az volt, csak a bunkóságával palástolta érzelmeit…). Tetszett viszont, hogy az író meg merte tenni, hogy nem tökéletes külsejűnek festette meg ezt a karaktert, van egy viszonylag nagyobb testi fogyatékossága (nem írom le, hogy mi, talán az már spoiler lenne).
Összességében jó volt ez a könyv, tényleg, csak nekem a vége volt nagyon-nagyon lezáratlan. Ha egy kicsit több titokra derült volna fény ebben a kötetben, a folytatások még akkor is lehettek volna izgalmasok szerintem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: 
Amivel kapcsolatban hiányérzetem volt, az az, hogy Emma elrablásának okairól gyakorlatilag nem tudunk meg semmit. Oké, hogy a titkos vér szerinti apjának akarták eladni, de nem derült ki, hogy miért cserébe, meg az se, hogy miért fizetne érte az apja egyáltalán (ha már addig nem volt kíváncsi a lányára). Nem derült ki az sem, hogy Ambrózy bárónak miért van csupán egy karja, s gyanítom ez is valami szép kis sztori lehet, különben nem lenne akkora titok.
Nem tudtam elhinni, hogy Emma meghalt (bent ragadt egy égő cirkuszi lakókocsiban), kb. 99%-ban biztos vagyok benne, hogy ki tudott menekülni, s fog még szerepelni a későbbi kötetekben. Ha így lesz, akkor pedig ez egy túl kiszámítható fordulat szerintem.
Azt pedig, hogy úgy végződik a könyv, hogy úgy tűnik, Mili apját ki fogják végezni, nagyon aljas húzásnak tartom. Ha tényleg megölik, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért, mert azt a látszatot keltette az író. Még ezt is bedobni a könyv utolsó oldalán, szerintem teljesen fölösleges volt, enélkül is maradt annyi nyitott kérdés a könyv végeztével, hogy a többség tuti beszerzi a folytatás(oka)t is.

Tetszési index:

77%

2016. december 22., csütörtök

Douglas Adams – Galaxis útikalauz stopposoknak

Előzmények:
Nem tudnám már megmondani, mikor hallottam először ennek a könyvnek címét, de azt hiszem, már akkor sejthettem, hogy ez valami bazi nagy ökörség lehet, úgyhogy meg is jegyeztem magamnak, hogy el kell olvasnom valamikor. Az egyszerűség kedvéért az öt részes trilógia minden darabját tartalmazó kötetet vettem ki a könyvtárból, így ha nagyon bejönne a cucc, rögtön végig is olvashatom az egészet. Jelen kritika írásakor az első két részt már el is olvastam.

Tartalom:
Athur Dent egy csütörtök reggel arra ébred, hogy egy sárga buldózer áll a háza előtt, ami le akarja rombolni otthonát, mivel gyorsforgalmi utat akarnak építeni a helyére. Arthur a buldózer elé fekszik, hogy megállítsa.
Azonban egyik jó barátja, Ford Prefect – aki nem a Földről, hanem a Betelgeuse mellől, egy kis bolygóról származik, e tényről azonban Arthurnak fogalma sincs – elrángatja magával egy kocsmába, ahol elárulja neki, hogy a Föld pár percen belül elpusztul.
S úgy is lesz.
Arthur napja határozottan rosszul indul, de vajon jobb lesz-e a folytatás?

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A vogon flotta pusztítja el a Földet, mert egy hiperűr-bekötőutat akarnak építeni a helyére. Azonban Ford Prefect és Arthur Dent megmenekülnek, mivel Ford lestoppolja Prostatikus vogon Jeltz hajóját. Ford felvilágosítja Arthurt arról, hogy a vogon Építész Flotta egyik hajóján van, s megmutatja neki a GALAXIS Útikalauz Stopposoknak c. elektronikus könyvet, amiben rákeresnek a vogonokról szóló bejegyzésre, mely szerint a vogonok modortalanok, fontoskodóak és érzéketlenek.
Ford betesz egy Bábel-halat Arthur fülébe, ami lefordít bármilyen nyelvű szöveget a hordozója nyelvére, s így Arthur is értheti Prostatikus vogon Jeltz nem túl kedves szavait, melyekkel üdvözli őket a hajóján, s közli, hogy kutatóosztagot küld utánuk.
Ford megmutatja Arthurnak az immáron elpusztult Földről szóló szócikket az útikalauzban, ami mindösszesen annyi, hogy „ártalmatlan”. Ford közli, hogy ő a Földön töltött sokévi tapasztalatai alapján bővítette a szócikket, így az újabb kiadásokban már az szerepel, hogy „jobbára ártalmatlan”.
Sajnos végül a vogonok elkapják és kidobják őket az űrbe. A GALAXIS Útkalauz szerint ha valaki jól teleszívja a tüdejét, akár harminc másodpercig is bírhatja az űr abszolút vákuumában, azonban annak a valószínűsége, hogy ennyi idő alatt felszedi őket egy másik hajó, meglehetősen kicsi. Arthurékat azonban a 29. másodpercben megmentik.
Aki felszedi őket az nem más, mint a kétfejű és háromkarú Zaphod Beeblerox, a Birodalmi Galaktikus Kormány Elnöke. (Fontos információ: az Elnök nem bír semmilyen tényleges hatalommal, de erről csupán hatan tudnak az egész Galaxisban.) Zaphod korábban ellopta az Arany Szív űrhajót, melyet a Végtelen Valőszínűtlenség Hajtóműve hajt, amivel roppant csillagközi távolságok másodpercek alatt hidalhatók át. Zaphod társa Trillian, egy földi lány, akivel Arthur még a Földön találkozott egy buliban, tetszett is neki a lány, azonban Zaphod lecsapta a kezéről. A hajón van még egy robot is, Marvin, aki folyamatosan depressziós, mert hatalmas intelligenciáját bugyuta feladatok végrehajtására kell használnia.
Tovább utaznak a hajóval, s hamarosan meg is találják, amit Zaphod és Trillian keresett: Magratheát, a valaha létezett legvalószínűtlenebb bolygót. E bolygónak 5 millió évvel korábban nyoma veszett.  Magrathea profilja az egyedi építésű luxusbolygógyártás volt, ami minden idők leggazdagabb bolygójává tette. Jött azonban a gazdasági válság, ami csökkentette a keresletet az egyedi gyártású bolygók iránt, ezért Magrathea lakói úgy döntöttek, hibernálják magukat, amíg nem javul a gazdasági helyzet.
Ford megkérdi Zaphodot, hogy mégis hogyan talált rá erre a rég eltűnt bolygóra. Zaphod elmeséli, hogy gyakran támadnak olyan ötletei, melyekről ő sem tudja honnan erednek. Ezért a múlt éjszaka elment a hajó orvosi fülkéjébe, és megvizsgálta a saját agyát. Azt találta, hogy mindkét agya közepén van egy része, ami el van vágva az agya többi részétől, s egy monogramot is talált benne: Z. B.
Leszállnak a bolygóra, ahol egy Szlartibartfaszt nevű öregember elmondja nekik, hogy beprogramozták a komputereket, hogy akkor keltsék fel őket, ha vége a recessziónak, s ez most fog megtörténni, Magrathea felébred. Az öregember elmeséli, hogy a partvidékek kicsipkézésével foglalkozott és szerette a munkáját.
Megtudjuk, hogy a delfinek intelligensebb faj volt az embernél, figyelmeztetni is akarták az emberiséget arra, hogy a Föld el fog pusztulni, de nem értettük az üzeneteiket. Ezért kevéssel a vogon flotta érkezése előtt elhagyták a Földet, utolsó üzenetük az volt, hogy „Viszlát, és még egyszer kösz a halakat!” Rajtuk kívül a másik földi faj, mely nem az, aminek az emberiség hitte őket: az egerek. Valójában nem velük kísérleteztek a laboratóriumokban, hanem ők kísérleteztek az emberiséggel.
Hiperintelligens, pándimenzionális lények egy faja (akik a Földön az egerek voltak) tudni akarta a választ az élet értelmére, s ezért létrehoztak egy szuperintelligens számítógépet, hogy megadja a választ. A komputer hét és fél millió év alatt megtalálja a választ: 42. Már csak a hozzá tartozó kérdést kell kideríteniük. A szuperszámítógép szerint ezt egy nála intelligensebb komputer tudja majd megmondani, melynek a szerves élet is része lesz. E komputer neve Föld lesz és tízmillió év alatt fogja tudni megadni a kérdést. Az egerek meg is rendelték a Földet Magratheától, el is készült, azonban öt perccel azelőtt megsemmisült, hogy megadta volna a kérdést a válaszhoz. Az egerek ezért új Föld legyártását rendelték meg Magratheától. Azonban végül úgy döntenek, nem akarnak újabb 10 millió évet várni, ezért helyette meg akarják vásárolni Arthur agyát, aki a Föld utolsó perceiben is a bolygón volt, ezért szerintük az agyában benne kell lennie a kérdés kódjának. Arthur azonban nem akar ráállni a dologra, ezért az egerek erőszakhoz akarnak folyamodni, ekkor azonban váratlanul támadás éri a bolygót. Zaphodéknak sikerül elmenekülniük, s úgy döntenek, beugranak enni az Univerzum Pereme Étterembe.

Vélemény:
Nem is tudom, mit mondhatnék erről a könyvről. Nehéz megmagyarázni, mi benne a jó (már akinek tetszik a könyv; aki szerint rossz, az valószínűleg hamarabb talál érveket véleménye alátámasztására, mert bőven bele lehet kötni eme könyv irodalmi értékébe). Nekem egyébként tetszett. Annyira agyatlan, annyira kretén az egész, hogy az már jó.
De megpróbálok akkor valami komolyabb értékelést is írni erről a könyvről. Szóval karakterek és karakterfejlődés nincs benne. Illetve vannak benne szereplők, de mind egyformának tűnnek, egyforma a beszédmódjuk, egyformán idétlenek. Ez alól az egyetlen kivétel a robot, Marvin, de ő is csak abban különbözik a többiektől, hogy depressziós, folyton elégedetlenkedik és mindig boldogtalan, de benne ez a humoros.
Ami a könyv cselekményét illeti: tele van abszurd történéssel a könyv, de ezek mindig jól meg vannak magyarázva (ami szintén humorforrás), és a sok abszurd eseményt mégis összeköti egyfajta logika. Ez a könyv tulajdonképpen egy sci-fi paródia, de ebben a műfajban szerintem meglepően logikus (na nem mintha sok sci-fi paródiát olvastam volna). Már elolvastam a sorozat második kötetét is, s az is logikusan kapcsolódik, visszautal az első könyvben szereplő dolgokra, eseményekre.
Összességében nekem tetszett a könyv, de a második kötet végeztével kicsit telítődtem azzal a fajta humorral, ami ezekben a könyvekben van, úgyhogy a többi folytatás (még három kötet) elolvasására nem mostanában fogok sort keríteni (ha egyáltalán valaha).

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Bár tetszett a könyv humora, de különösebb mondanivalója nem volt számomra. Hacsak az nem (az intelligens egerek metaforája révén), hogy az emberek általában hülyék ahhoz, hogy észrevegyék, hogy más okosabb náluk. Vagy esetleg az volt a mondanivalója, hogy 42? Hm, akkor már csak a hozzá tartozó kérdést kellene tudnom, de nem hiszem, hogy ezt a folytatásoktól megkapnám. Szóval ezt a könyvet (meg a folytatásait) csak az érdekes humoruk miatt érdemes olvasni szerintem – aki már az első oldalon lévő poénokat is fárasztónak találja, az inkább ne is olvasson tovább.

Tetszési index:

73%

2016. december 21., szerda

Várólista csökkentés 2017

A moly.hu-n találtam egy érdekes kihívást, és gondoltam jelentkezek rá. A feladat az, hogy a már régebb óta a polcodon álló olvasatlan könyvek közül el kell olvasnod egy év alatt 12 db-ot. Ha érdekel titeket, jelentkezzetek rá ti is, itt lehet:
Illetve a molyon is: https://moly.hu/kihivasok/csokkentsd-a-varolistadat-2017
(Amelyeket már elolvastam a listákról, zölddel fogom jelölni, ezekről értékelés is olvasható a blogon.)

Nekem az alaplistám ez lenne:
1. Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon
2. Caroline Kepnes: Te
3. Richard Preston: Halálzóna
4. Téa Obrecht: A Tigris asszonya
5. Dumas: A fekete tulipán
6. Amin Maalouf: Taniosz sziklája
7. Rosamund Lupton: Azután
8. Arthur Conan Doyle: Sherlock ​Holmes kalandjai
9. Réti László: Kaméleon
10. J. Goldenlane: Isteni balhé
11. Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
12. Orwell: 1984

A tartaléklistám pedig ez:
1. Brian Aldiss: Non-Stop
2. Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika
3. Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

Valahol örömmel vettem észre, hogy nincs sok olyan könyv a polcomon, amit régóta megvettem volna és azóta ott is áll olvasatlanul, a tartalék listát nem is tudtam feltölteni 12 könyvvel. (Illetve persze van azért még pár könyvem, amit már régóta nem olvastam el, de ezeket azért nem neveztem, mert szerintem jövőre se szívesen olvasnám el őket… Hogy akkor minek vettem meg őket? Jó kérdés…) Ugyanakkor el is gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy túl kevés könyvem van és keveset is olvasok? Többet olvasni egyébként szeretnék, csak hát nem mindig van rá időm.

A lényeg annyi, hogy remélem sikerül teljesítenem a kihívást és akkor alig marad olvasatlan könyv a polcaimon.

2016. december 20., kedd

M. R. Carey – Kiéhezettek

Előzmények:
A Vegazus által szervezett Mini-könyvklubon volt az egyikőnk választott sci-fije ez a könyv, akkor elolvastam róla pár kritikát, amik miatt érdekelni kezdett, hogy mi lehet ekkora durranás egy szimpla zombis könyvben. De a könyvtárból akkoriban nem lehetett kivenni, megvásárolni viszont nem akartam. Aztán jött a belőle készült film, azt megnéztem a moziban, de annyira nem hatott meg, azt gondoltam, a könyv ennél biztos jobb. És most ki is tudtam venni könyvtárból végre.

Tartalom:
Melanie-t a felnőttek egy cellában tartják bezárva, reggelenként néhány katona – köztük az Őrmester – leszíjazzák egy tolókocsiba és egy osztályterembe viszik, ott Justineau kisasszony vagy egy másik tanár órákat tart nekik. Több gyerek is van az osztályban, őket szintén cellákba zárva tartják, amikor nem órán vannak. Justineau kisasszony órái mindig izgalmasak, s Melanie szereti a kisasszonyt. Ugyanakkor tudja azt is, hogy a felnőttek nem szeretik sem őt, sem semelyik gyereket – kivéve Justineau kisasszony.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Justineau kisasszony egy nap mesét mond nekik, amitől az Őrmester mérges lesz, feltűri az inge ujját, a karjára köp, eldörzsöli, majd a karját odatartja az egyik leszíjazott gyerek orra elé. Az magából kikelve akar beleharapni az Őrmesterbe. Az Őrmester ezzel akarja demonstrálni a kisasszonynak, hogy ezek a gyerekek valójában nem emberek.
Kiderül, hogy a „gyerekek”-kel kísérleteznek a bázison. Az emberiséget elemésztette egy gombafertőzés okozta járvány, melytől az emberek zombivá váltak, csak az evés élteti őket, emberi voltukból nem maradt meg semmi. Melanie és a többi gyerek azonban – bár kiéhezettek, a hús szagára ők is támadnak – de egyébként értelmes, emberi lények. A kutatás vezetője, Caroline Caldwell arra próbál rájönni, mi lehet ennek az oka, hátha ez alapján eljuthat egy gyógymódhoz.
A gyerekekre a bázison mindenki szörnyként tekint – egyedül Justineau kisasszony számára fontosak. Melanie-hoz azonban egyszer túl közel jön Justineau kisasszony, a kislány megérzi a szagát, majdnem megharapja. Melanie-t elborzasztja, amit tett, s attól fél, hogy a kisasszony már nem fogja szeretni, ő azonban ezután is gyengéden bánik Melanie-val.
Megtudjuk, hogy a kinti világban kevesen vannak túlélők, közülük vannak, akik szervezetlenül, a kiéhezettek közt élve próbálnak fennmaradni, ők a guberálók, s vannak, akik olyan biztonságos helyeken élnek, mint Beacon, ahonnan ez a bázis is származik.
A gyerekeket dr. Caldwell idővel mind fel akarja boncolni a kutatása érdekében, s mivel látja Helen Justineau-n, hogy kötődik hozzájuk, azt kéri tőle, ő válassza ki a gyerekeket a boncolásra. Ő azonban képtelen dönteni, így Caldwell maga választ, mégpedig Melanie-t. Már majdnem felvágja a kislány agyát, mikor beront Justineau kisasszony és megmenti Melanie-t. A kiéhezettek pont ekkorra özönlik el a bázist (a guberálók hajtják őket tömegesen a bázis ellen). Caldwell keze súlyosan megsérül az egyik kiéhezett elleni harcban, Justineau kisasszonyt majdnem megölik a guberálók (Melanie menti meg őt úgy, hogy a guberálókba harap), de végül el tudnak menekülni, Parks őrmesternek hála.
Parks kezdetben meg akarja ölni Melanie-t, azonban Justineau kisasszony hallani sem akar erről, s még Caldwell is úgy véli, hogy egyelőre életben kell hagyni őt, mert kell majd a kísérleteihez. Így együtt menekülnek, Beacon-be próbálnak eljutni. Melanie-ra egy szájkosárszerűséget raknak, s magukra ösztrogénblokkolót kennek, így akadályozva meg, hogy a kiéhezettek vagy Melanie megérezzék a szagukat. Azonban így is menekülniük kell olykor, s Melanie jó szolgálatot tesz nekik, mert ő tud közülük egyedül szabadon közlekedni az élőhalottak közt, így a rájuk fenekedő kiéhezetteket el tudja csalni.
A kiéhezettek vagy esznek vagy álldogálnak egy helyben, mivel ha a gombafertőzés eléri az agyukat, minden emberit kitöröl belőlük – legalábbis Caldwell így tudta. Most azonban találnak olyan kiéhezetteket, akik emberi viselkedést mutatnak: egy nőt, aki babakocsit tol, egy férfit, aki énekel.
Egyik éjszakai szálláshelyükön találnak egy kis brandyt, s némi ital hatására Helen Justineau elmeséli Parksnak, hogy megölt egy gyereket: elgázolta a kocsijával, majd elhajtott. Fel akarta adni magát, de nem volt rá képes, aztán pedig vége lett a világnak, mert jött a járvány. Azt mondja Parksnak, inkább meghal, minthogy még egy gyereket megöljön.
Londonba érve sok olyan kiéhezettet találnak, amiknek testéből gombafonálból szőtt fehér oszlopok állnak ki. S ezeken az oszlopokon egy tokba zárt termés nő. Dr. Caldwell szerint ezek veszélytelenek –  egyelőre, mert még nem értek be.
Találnak egy mozgó laboratóriumot, ami labor, lakókocsi és tank is egyben. Ez egy régi projekt, amibe nem választották be anno dr. Caldwellt (ez még mindig sérti szakmai önérzetét). Nem találnak benne senkit, csak a vezetőülésen van valaki, aki agyonlőtte magát. A laborban megvan minden, amire Caldwellnek szüksége lehet a kutatásaihoz. Élelem viszont egyáltalán nincs benne, és energia sincs. Fegyverekkel viszont bőven el van látva. Parks meg akarja szerelni a generátort, hogy ezzel a kvázi tankkal folytassák majd útjukat Beacon felé. Melanie azonban nem érzi jól magát bezárva, az öszrogénblokkolójuk fogyóban, így Parks elengedi Melanie-t vadászni.
Caldwell egyre rosszabbul van, sérült keze miatt vérmérgezést kapott, melyen már nem segíthetnek a laborban talált gyógyszerek sem, szenvtelenül közli Parks-szal, hogy haldoklik. Csak a kutatásával akar foglalkozni: arra a következtetése jut, hogy ha a gombatermések beérnek és kinyílnak, akkor a fertőzés villámgyorsan el fog terjedni a levegőben (ami jelenleg csak vérrel és nyállal fertőz), vége lesz az emberiségnek.
Melanie egy elhagyatott színházban olyan gyerekeket talál, mint ő maga. Fertőzöttek, de értelmesek és csoportba szerveződnek. Fél, hogy Parks levadászná őket, ezért azt hazudja, hogy a guberálók vannak a nyomukban. Justineau kisasszonynak azonban elmondja az igazságot.
Parkséknak még van egy társa (eddig nem említettem, mert nem volt lényeges), elszökik tőlük, mert beijed attól, amit Melanie mondott, hogy a guberálók a közelben vannak. Őt levadásszák a kiéhezett kölykök. Justineau, Parks és Melanie a keresésére indulnak, de már csak a szétmarcangolt hulláját találják. Caldwell egyedül marad a laborban és becserkészi az egyik kiéhezett gyereket, felboncolja az agyát.
Caldwell kizárja a laborból a többieket, mert szerinte meg akarnák állítani, amit csinál. Melanie-t felderíteni küldik, Parks és Justineau pedig egy házban elbarikádozva töltik az éjszakát, s össze is melegednek. Melanie csellel bejut Caldwellhez a laborba és kifaggatja a haldokló nőt, hogy mire jutott a kutatásával. Caldwell elmondja, hogy Melanie szülei már a fogantatásakor fertőzöttek kellett hogy legyenek, s így Melanie már második generációs fertőzött. Míg a gomba az első generációs fertőzöttek agyát elpusztítja, lényegében felfalja, addig a második generációsok agyában már szimbiózisban él a gomba. Egyébként pedig semmilyen gyógymódot nem talált. Elmondja azt is, hogy valamilyen külső inger hatására a termések előbb-utóbb ki fognak nyílni. Melanie megemlíti, hogy ilyen inger lehet szerinte a tűz.
Parksra és Justineau-ra a kiéhezett gyerekek támadnak rá, menekülés közben Parksot megharapják. Ekkor ér oda Melanie és megmenti őket, végez a kiéhezett kölykök vezetőjével, a többiek elfutnak. Justineau kisasszonyt Melanie a laborba viszi és légmentesen elzárja a külvilágtól. Melanie a lassan öntudatlanságba süllyedő Parksot még ráveszi, hogy a labor lángszóróiból tüzet szórjon a gombaoszlopokra és a termésekre. Mikor a levegőben kavarognak a spórák, a férfi akkor jön rá, mit tett. Parks nem haragszik a kislányra, csak azt kérdezi, miért tette. Melanie elmondja, hogy a gyerekek miatt. A fertőzésre nincs orvosság, illetve valójában ők az orvosság, a gyerekek, ők új világot tudnak majd építeni, ehhez azonban meg kell akadályoznia, hogy az emberek kiirtsák őket. Parks megkéri Melanie-t, hogy lője le, ha átalakul. A kislány megteszi.
Justineau kisasszony felébred a laborban, megtalálja Caldwell holttestét, aki végül belehalt a vérmérgezésbe. Az ablakon kinézve látja, hogy a spórák elszabadultak, sírni kezd. Melanie vegyvédelmi ruhába öltözteti Justineau kisasszonyt, s bemutatja neki új osztályát – a kiéhezett kölyköket, akiket ő terelt össze. Justineau beletörődik sorsába, kezdetét veszi az első tanítási óra.

Vélemény:
A végkifejlet kétségkívül rendhagyó volt ebben a könyvben, de arról majd a spoileres véleményemben fogok csak írni. Úgyhogy itt akkor csak a karakterekről szólnék pár szót, meg az összbenyomásomról a könyv kapcsán.
Nekem furcsa volt, hogy Justineau kisasszony anyatigrisként, sokszor ésszerűtlenül védelmezte Melanie-t. Még ha a saját lánya lett volna Melanie, akkor megérteném a dogot, más esetben ez nekem egy kicsit fura (még akkor is az lenne, ha eltekintenék attól, hogy mi Melanie). Ad erre egy pszichológiai magyarázatot a könyv (ld. spoileres tartalom), de az nekem kicsit erőltetett.
Melanie ragaszkodása Justineau kisasszonyhoz viszont érthető, hiszen ő az egyetlen felnőtt, akitől gondoskodást, szeretet kap. Kitűnik az intelligenciája is, és eléggé logikus az is, amit a könyv végén tesz – még ha valahol el is ítéljük érte.
Parks őrmester – hát nem is tudom… Az tetszett, hogy tudott nézőpontot váltani, a kezdeti ellenséges viselkedését idővel bizalom váltja fel Melanie felé. Mégse tudtam nagyon megkedvelni őt, de ennek ésszerű oka igazándiból nincsen.
Összességében egész jó karakterek voltak a könyvben, a végkifejlet pedig tulajdonképpen logikus, még ha sokkoló is. De a sok áradozó kritika miatt én valami kiemelkedőt vártam – így volt bennem egy kis csalódás is a végén, mert nem pont azt kaptam, amire számítottam. Én egy Melanie szemszögéből megírt könyvet vártam, ami nagyon az ő lelkivilágára koncentrál, ami nagyon mély, de ez a könyv nem volt az annyira, még akkor sem, mikor Melanie szemszögéből látjuk a történéseket. A könyv végén meghozott döntés előtti lelki vívódás például nekem nem nagyon jött át – lehet, hogy nem is vívódott, magában már rég meghozta a döntést? Ki tudja…

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Caldwellről nem írtabb fentebb: szóval számomra ő a legérthetetlenebb karakter. Tudja, hogy meg fog halni, mikor már csak órái vannak hátra, akkor is ragaszkodik hozzá, hogy befejezze a kutatását, megtalálja a gyógymódot a fertőzésre. De miért??? Ő maga meg fog halni. A többiek, akik esetleg túlélik, úgyse tudnák felfogni és továbbadni, amit talált, mert nem orvosok, lássuk be, hülyék hozzá (ez nem kritika, én is az lennék, mert nem vagyok orvos). Akkor miért akar mindenáron felboncolni egy szerencsétlen kölyköt??? Valamennyire igazat kellett adnom Justineau-nak, hogy Caldwell nem teljesen normális.
Ironikus módon, bár Caldwell mániákusan meg akarta menteni az emberiséget, mégis az ő „szakvéleménye” (vagyis hogy Melanie és a többi gyerek nem szimpla kiéhezettek, valamint hogy nincs gyógymód a fertőzésre) adta a végső lökést Melanie-nak ahhoz, hogy eldöntse, az emberiségnek pusztulnia kell, mert a jövő az övéké, a félember-félszörnyeké.
Az is egy kis arculcsapás, hogy pont az a Parks segédkezik tudtán kívül Melanie-nak az emberiség kiirtásában, aki a könyv elején még nem bízott a kislányban, aztán már megbízik benne – a könyv végének tanulsága az, hogy túlságosan is, s talán jobb lett volna, ha Parks marad a kezdeti véleményén és szörnyként kezeli a lányt.
Szintén ironikus, hogy míg a könyv elején Melanie él kvázi börtönben, és Justineau kisasszony szabadon, addig a könyv végére Melanie lesz szabad és Justineau kisasszony lesz rab. Justineau kisasszony javára legyen mondva, úgy tűnik, méltósággal és türelemmel viseli az új helyzetet. Nem haragszik Melanie-ra, bár elképzelhető, hogy nem tudja, mit tett Melanie (szerintem egyébként tudja).
Nem bírtam viszont a Pandora metaforának (vagyis hogy Melanie = Pandora2) az erőltetését. Pandora szerintem csak kíváncsiságból, tudtán kívül eresztett rá minden rosszat és gonoszságot az emberisége, míg Melanie tudatosan dönt az emberiség kiirtásáról. Ez két teljesen különböző eset. De ha valaki hisz Istenben, az az értelmezés elfogadható lehet, hogy ahogy Pandora is csak eszköz volt az istenek kezében, hogy megbüntessék az emberiséget, úgy Melanie is csak az.
És akkor a végére marad a legfontosabb kérdés, vagy inkább kérdéshalmaz. Elfogadható-e Melanie döntése? Melanie és a többi kiéhezett gyerek ugyanúgy emberek, mint a többi ember, vagy ők valami más? Ha igen, dönthet ő egy másik faj kiirtásáról? Baj az, ha kipusztul az emberiség? Lehet, hogy az a jövő, amit ők teremtenek, jobb lesz, mint az, amit az emberek hozhatnának el?
Igazándiból mindegyik kérdésnél lehet az igen és a nem mellett is érvelni, s ebből a szempontból jó a könyv, mert megmutatja valamennyire Melanie szemszögét is, ami ahhoz vezette a kislányt, hogy látszólag különösebb vacillálás nélkül döntsön az emberiség kipusztításáról. Az emberek ugyanis irtanak mindenkit, egymást is (ld. guberálók), a kiéhezetteket is, meg a félember gyerekeket is. Ők mindent elpusztítanak, és helyette nem tudnak alternatívát kínálni. Melanie csak nyugalomban szeretne élni, de ehhez az embereknek pusztulnia kell. És ennyi. Logikus, érthető, nehéz vitázni vele. Maximum annyi érvünk lehet ellene, hogy az embereknek is joguk van élni. De őszintén szólva ez a könyv végére már nem túl nyomós érv, mert miért lenne joga élni pont annak a fajnak, ami minden más fajt csak pusztít, sőt még a sajátját is.

Tetszési index:

81%

2016. december 11., vasárnap

Ugron Zsolna – Hollóasszony

Előzmények:
Kb. 1-2 éve olvastam két könyvét is az írónőnek: az Erdélyi menyegzőt és A nádor asszonyait. Mindkettő tetszett, az Erdélyi menyegző kicsit jobban, mert ott teljesen Báthory Anna sorsára koncentrált az írónő, az ő érzései, gondolatai, a vele történt események mind hitelesnek tűntek és érdekesek voltak. A nádor asszonyai történetszövése kicsit csapongóbb volt, darabosabb, s Báthory Anna kalandjai is helyenként hihetetlennek tűntek, annyira nem tudtam magam beleélni abba a történetbe. De a karakterek mindkét könyvben eltaláltak voltak szerintem. Így kíváncsi lettem az írónő új könyvére is.

Tartalom:
Nem írtam most saját ismertetőt, mert a könyv fülszövege a lényeget jól foglalja össze:
Ugron Zsolna új regényében megkapó érzékenységgel ábrázolja Szilágyi Erzsébetet, a „nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott lelket”. A meggyötört és különc lányt, aki képtelen közel engedni bárkit is magához. A határozott és okos nőt, aki megtanul érvényesülni egy férfiak uralta világban. Az anyát, aki bármire képes, hogy megvédje gyermekeit. Az asszonyt, aki naggyá válni segítette a Hunyadiakat.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Szilágyi Erzsébet okos, talpraesett kislány volt, olvasni is tudott, ami abban a korban ritkaság volt, különösen egy nőtől. Alig serdül, mikor a férfi, akivel eljegyezték, megerőszakolja. Apja megöli az erőszaktevőt, azonban a lány lelkén mély nyomot hagy, amit a férfi tett vele. Elveszti az érdeklődését a férfiak iránt, mindig egy tőrt tart magánál, hogy meg tudja védeni magát, szüntelen retteg, éjszaka nem tud aludni.
Hunyadi Jánoshoz sem szerelemből, hanem azért megy hozzá, mert úgy véli, a férfi meg fogja őt védeni. Nem kívánja sem őt, sem más férfit, csak gyermekre vágyik. Két fia születik, László, majd sok évvel később Mátyás. Lászlót rajongásig szereti, mindentől óvni próbálja.
A birtokokat nagy gonddal kezeli, így azok jó jövedelmet hajtanak, s kell is a pénz, mert a török ellen harcolnak folyamatosan, amire Erzsébet mindig buzdítja is férjét.
A rigómezei vereség után Hunyadi János Brankovics fogságába kerül. Erzsébet aranyakkal kiváltja urát, s Brankovicssal megegyezik, hogy unokáját, a kis Cillei Erzsébetet eljegyzi Hunyadi Mátyással. Cillei Erzsébetet el is küldik Hunyadiékhoz, azonban a lány hamarosan megbetegszik, s meg is hal. Anyja, Brankovics Katalin Szilágyi Erzsébetet hibáztatja lánya haláláért, bosszúból merénylőt küld rá, aki azonban nem jár sikerrel.
Császár Katalin, I. Murád Budán élő szép unokája, előbb Szilágyi Erzsébet bátyjának, Mihálynak volt a szeretője, majd később fiának, Hunyadi Lászlónak. Az utóbbit őszintén szerette, s a férfi viszontszerette őt.
Nem sokkal nándorfehérvári győzelme után Hunyadi János meghal. A király, László, visszatér az országba, az új kormányzó Cillei Ulrik lett. A király és Cillei Ulrik haddal érkezik Nándorfehérvárhoz, de csak a kíséretükkel és fegycertelenül engedik be őket a várba. A királyi várakat követelték volna vissza a Hunyadiaktól. Hnyadi László és Cillei Ulrik összeszólalkoznak, maj összeverekednek, aminek a végén Cillei Ulrikot levágják. A király látszólag megbocsát, megesküszik, hogy nem bántják  Hunyadiakat, cserébe ők megígéri, hogy visszaadják a királyi várakat. A király megkívánja Császár Katalint, a nő azonban visszautasítja.
A török elleni háború ürügyén a király Budára hívja Hunyadiékat, s bár Szilágyi Erzsébet tartóztatná fiát, Hunyadi László Budára megy, s viszi magával öccsét, Mátyást is. Ott elfogják őket, Lászlót lefejezik. Az anyja arannyal próbálja megvásárolni az életét, azonban nem jár sikerrel. Az asszony bánatában teljesen megőszül. Mátyás fogságban marad, Szilágyi Erzsébet először mindenét felajánlja fiáért cserébe, bátyja, Szilágyi Mihály azonban megakadályozza. Ő fenyegetéseket üzen a királynak, s sereget toboroz. Ebben aztán Erzsébet is segítségére lesz. Zsoldosokat fogadnak, akik rabolnak, gyilkolnak az országban. A török nő, Császár Katalin a király szeretője lesz, s titokban mérgezi a királyt, míg végül az meg nem hal.
A Hunyadiak tizenötezer fegyveressel érkeznek Pestre, nem lehet kérdés, hogy Mátyás lesz a király. Hogy ebben biztosak lehessenek, felhergelik a népet azzal, hogy azt mondják nekik, az urak nem Mátyást akarják a királynak. A nemesek a Duna jegén kivivátozzák Mátyást.
Mátyás szeretője, Edelpeck Borbála ikreket szül, azonban a kislány holtan születik, a kisfiúnak pedig kacska a lába. Szilágyi Erzsébet először ki akarja cserélni a kisfiút egy egészséges gyermekre, aki jó lenne örökösnek, de Borbála könyörgésére eláll ettől. Mikor a fiúcska, János nagyobb lett, Szilágyi Erzsébet elvette az anyjától, s maga nevelte szeretettel.
Az utolsó fejezetben Corvin János emlékezik meg nagyanyjáról, kit halála után sokszor hiányolt.

Vélemény:
A könyvben különböző nézőpontok váltakoznak, s maga Szilágyi Erzsébet alig szólal meg a regényben. Ez részben zavaró volt, mert engem az ő szemszöge érdekelt volna a leginkább, másrészt ugyanakkor érdekes volt olvasni, hogy a többi elbeszélő mit gondol Szilágyi Erzsébetről. A különböző karakterek látásmódja, stílusa eltérő volt, nem volt olyan érzésem, hogy mindig mintha ugyanaz az ember mesélne. Szóval a váltott nézőpontok hitelesek voltak, és külön tetszett, hogy többnyire nők szemszögéből mesélt a könyv.
Ugyanakkor nekem nem állt össze ez a könyv kerek történetté. Kiragadott egy-egy fontosabb eseményt Szilágyi Erzsébet életéből, s azt bemutatta az egyik szereplő szemszögéből. Mivel az elbeszélő többnyire nem Szilágyi Erzsébet volt, így az ő érzései, gondolatai, hogy miként viszonyult férjéhez, gyerekeihez, hogy vészelte át az őt ért csapásokat, nem volt túl mélyen bemutatva. Így volt egy távolságtartás a könyvben, megtudtam belőle ugyan, hogy milyen különleges asszony volt Szilágyi Erzsébet, de nagyon azonosulni vele nem bírtam.
A könyvben több fontos történelmi esemény is szerepel, pl. Hunyadi János halála, Cillei Ulrik megölése, Hunyadi László kivégzése, Hunyadi Mátyás királlyá koronázása, de ezekből egyet se mutat be részletesebben a regény, nem derül ki mindig, hogy az egyes történésekhez mi vezetett. S többnyire nem közvetlenül látjuk az eseményeket, hanem valaki hallomásból mondja el, ami szintén csökkenti a történések átláthatóságát, átérezhetőségét szerintem.
Annyi azért így is kiderült a regényből, hogy Szilágyi Erzsébetnek kalandos, küzdelmekkel teli, s jórészt boldogtalan élete volt. Ebből a szempontból talán jobb is, hogy nem tudtam magam annyira beleélni a sorsába, mert elég lehangoló lett volna.
Nagyon rövid volt ez a könyv, kb. 150 oldal, úgy, hogy vannak benne képek is (amik egyébként szépek, sőt a borító is tetszetős szerintem), ami nagyon-nagyon kevés ahhoz, hogy bemutassa egy fontos történelmi szereplő életét.
Összességében az a véleményem, hogy az írónő a váltott nézőpontot jól alkalmazza, de mindegyik elbeszélő túl rövid ideig „szerepel”, túlságosan darabos a történet, ami gátolja, hogy igazán beleéljük magunkat akár Szilágyi Erzsébet, akár más bőrébe. Kicsit olyan érzésem volt a könyv befejezése után, hogy félkészen adták ki ezt a könyvet, csak mert karácsony előtt gyorsan kellett egy új Ugron Zsolna könyv.

Tetszési index:
68%

2016. november 28., hétfő

Viharsziget – film (SPOILER-es!)

A film alapjául szolgáló könyvről írtam már ajánlót a blogon, gondoltam, most írok a filmről is egyet. A filmet láttam már korábban, mikor adták a mozikban (ez még azelőtt volt, hogy olvastam volna a könyvet), de most újranéztem, hogy összehasonlíthassam a könyvvel. A film meglepően hű a könyvhöz és szerintem elég jó. Azért pár különbséget felfedeztem a könyv és a film közt.
Az egyik különbség, hogy a Teddy által nácinak tartott orvos megpróbálja benyugtatózni őt, de végül Teddy döfi bele a tűt az orvosba. Erre gondolom azért volt szükség, hogy megmutassák, Teddy agresszív. Egy másik különbség, hogy a kompos menekülési kísérletét kihagyták a filmből (gondolom, hogy ne legyen még hosszabb a film). Aztán különbség még, hogy a film végén a világítótoronyban fegyverrel támad az orvosokra Teddy, a könyvben emlékeim szerint nem volt ilyen. Ez is, gondolom, azért kellett, hogy mutassák, Teddy habozás nélkül képes lenne embert ölni, ezért muszáj ártalmatlanítani. És különbség az is, hogy az orvosokkal való beszélgetés végén rosszul lesz, s akkor rögtön beugrik neki, hogy mi a valóság, míg a könyvben aludnia kell rá egyet, s azután világosodik csak meg. Gondolom, ez a változtatás azért volt, hogy ne kelljen megtörni a filmet egy szundival, ami után meggyógyul, aztán rögtön utána még eggyel, amiből felébredve vissza is esik. Különbség az is, hogy a filmben a felesége néha olyankor is megjelenik neki, mikor ébren van, a könyvben nem volt ilyen, csak az álmaiban jelent meg a nő. Igazándiból, mikor először láttam a filmet, emiatt a pasinak nagyon gyanúsnak kellett volna lennie, hogy dilis, de úgy voltam vele, csak maga elé képzeli a nőt, mert hiányzik neki, nem pedig hallucinál.  Vagy éppen hallucinálhat is, de akkor amiatt, mert az orvosok tudtán kívül begyógyszerezték. Szóval nekem meglepi volt a film vége, ami ciki, tudom.
Aztán van pár lényegtelen eltérés, pl. a filmben a feladvány jóval egyszerűbb, mint a könyvben. Más a neve Andrew és Dolores fiainak, mint a könyvben (de a lányuk ugyanúgy Rachel). Ez mondjuk logikus változtatás, a könyv írója részéről azért kicsit túlzás volt, hogy olyan neveket adott a fiúknak, amikből anagrammaként majdnem kijön az apjuk neve (Daniel és Edward, valamint Andrew Laeddis, csak egy s-sel kell több az utóbbi névhez). Véletlenül nem kaphattak ilyen neveket a fiúk, ha pedig Andrew szándékosan ilyen neveket adott a fiainak, akkor már normális korában is kicsit fura kellett, hogy legyen. Biztos vannak még más, apróbb eltérések is, csak én már nem emlékszem annyira a könyvre.
Eszembe jutott még egy nagyobb különbség: a könyvben mintha Rachel Solando fotójaként a feleségéről, Doloresről készült képet adnának Teddynek. De akkor érthetetlen, hogy nem esett le neki, hogy ez az egész átverés. Nagyon hinni akart a téveszméiben, még azt a tényt is képes volt ignorálni, hogy Rachel és Dolores egyforma.  A filmben a feleség szőke, Rachel barna és egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Így a filmben érthető, hogy nem jön rá, hogy a feleségéről van szó.
És nagyon nagy különbség van a film legvégén, amire már a regényről írt kritikámban is utaltam. A filmben, miután Teddy azt mondja Chucknak, hogy lépjenek meg a szigetről, még hozzáteszi azt is, hogy elgondolkodtatja ez a hely, hogy melyik rosszabb, szörnyetegként élni vagy jó emberként meghalni. És utána nyugodtan az ápolókkal megy, tehát tudnia kell, mi következik, mert ha még rendőrbírónak képzelné magát, akkor menekülni próbálna. A könyvben nincs ilyen egyértelmű utalás arra, hogy Andrew valójában eszénél van, ott inkább úgy tűnik, hogy valóban visszaesik.
Kérdés, hogy melyik a jobb vég. A filmbeli abból a szempontból nyilván jobb, mert így Teddy/Andrew valamennyire szimpatikus karakter lehet a végén, aki végre szembenéz önmagával, de úgy dönt, nem akar a valódi múltjával együtt élni, inkább az (agy)halált választja. Persze ezt felfoghatjuk gyáva menekülésnek is, ízlés kérdése. A könyvben viszont egy szerencsétlen lesz a végén, aki képtelen szembenézni a múltjával és vállalni a felelősségét abban, ami történt (hogy a felesége azért ölhette meg a gyerekeiket, mert ő nem vett tudomást Dolores betegségéről). Bizony, a könyv vége nem ad feloldozást sem Teddynek, sem az olvasónak, így az még nyomasztóbb, mint a film.
Nekem összességében tetszett a film, bár újranézve már nem volt olyan izgi, mint a moziban, ott majd betojtam, és persze nem jöttem rá, hogy Teddy a hunyó. De még így másodjára is elég hátborzongató volt, szóval szerintem jó kis film ez.

2016. november 26., szombat

Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

Előzmények:
Talán akkor hallottam először erről a könyvről, mikor elkezdték adni a belőle készült filmet. Annyira nem hozott lázba, hogy meg is nézzem (olyasminek tűnt, mint az Életrevalók vagy A belső tenger című filmek, nem hittem, hogy többet tud nyújtani ezeknél), de azért az eszembe véstem a címét, hogy egyszer talán majd elolvassam a könyvet.

Tartalom:
Általában saját tartalom-ismertetőt szoktam írni, de ennek a könyvnek elég jó a könyváruházak weboldalain fellelhető ismertetője is, úgyhogy bemásolom azt:
Louisa Clark elégedett az életével. Szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával együtt lakik. És talán még Patricket is szereti, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, Lou elvállalja egy harmincöt éves férfi gondozását, aki súlyos balesete után depressziósan és mogorván tölti a napjait. Will Traynor gyűlöli az életét. Hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások - mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínesnek tűnik. Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve sem találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és - pusztán a másik kedvéért - újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról? (Forrás: libri.hu)

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Lou és Will lassacskán megkedvelik egymást, Lou programokat, kirándulásokat szervez Willnek, hogy a férfi ne bezártságban töltse az egész életét.
Aztán Lou kihallgatja Will anyjának és nővérének beszélgetését, amiből megtudja, hogy Will öngyilkos akar lenni (egyszer már majdnem sikerült is neki). Az anyja hat hónapot kért tőle, beleegyezett, hogy ennek letelte után elviszik Willt Svájcba, ahol legális a támogatott öngyilkosság, s így véget vethet életének. A lány először fel akar mondani, azonban végül azt a küldetést tűzi ki maga elé, hogy meggyőzi Willt arról, kerekesszékhez kötötten, bénán is érdemes élnie.
A kirándulásaik közül van, amelyik nem sül el jól (pl. kimennek a lóversenypályára, de Will utálja a lovakat), van, amelyik igen (pl. koncert). Will többnyire inkább csak azért egyezik bele ezekbe a programokba, hogy tágítsa Lou látókörét, hogy a lány kimozduljon otthonról, Will szerint ugyanis Lou beszűkült életet él. Lou azt állítja, akkor vesztette el a kalandvágyát, mikor évekkel korábban többen megerőszakolták, mikor részegen mulatott egy társasággal.
Lou elkíséri a férfit volt barátnője, Alicia esküvőjére. A ceremónia és a lakodalom is igen fényűző, Willék jól szórakoznak, Lou a férfi ölébe ül a kerekesszékben, s így táncolni is tudnak.
Lou egy fantasztikus nyaralást szervez Willnek, amit megtud a barátja, Patrick, aki korábban is féltékeny volt már Willre, s megtiltja a lánynak, hogy elmenjen erre a nyaralásra. Lou azonban nem tágít, így szakítanak Patrickkel.
Elmennek a nyaralásra Will-lel, ahol a férfi valóban jól érzi magát. Az utolsó napon Lou megcsókolja Willt, s elmondja neki, hogy szereti és vele akar lenni. Will bevallja a lánynak, hogy öngyilkos akar lenni, ez a nyaralás sem változtatta meg az álláspontját, ha hazaérnek, egy hét múlva elutazik a szüleivel Svájcba. Arra kéri Lout, hogy menjen vele.
Lou kiborul, nem képes Willre nézni a nyaralás hátralévő idejében, miután hazaérnek, felmond és nem is keresi többet Willt. Behívják egy egyetemi meghallgatásra, amire nem akar elmenni, csak a nővére unszolására megy el végül, s fel is veszik.
Will anyja felhívja Lout és könyörög a lánynak, hogy utazzon Svájcba. A lány megteszi, elbúcsúzik Willtől. A férfi végrendeletében elég pénzt hagy Lou-ra ahhoz, hogy fedezni tudja az egyetemi tanulmányait, s utolsó levelében arra buzdítja a lányt, hogy éljen teljes, boldog életet, s ne sokat gondoljon őrá.

Vélemény:
Már agyalok rajta egy ideje, hogy mit írjak erről a könyvről, mert még nekem is kellemetlen, amiket gondolok róla, különösen Willről. Ügyhogy akkor inkább először Lou-ról írnék.
Lou sem volt nekem szimpatikus az elején. Amikor állást keres és a gondozói munkára azért mond nemet, mert az abból áll szerinte, hogy ki kell törölnie más seggét, és ezt háromszor is elismétli a hivatalban a nőnek, aki állást próbál keresni neki, akkor legszívesebben jól pofán vágtam volna. És nem azért, mert nem akar gondozó lenni, én se szívesen lennék, de nem a seggtörlős momentumok miatt. Hanem mert azok az emberek, akik ilyen ellátásra szorulnak, gyakran mogorvák, depressziósak, esetleg szellemileg leépültek, s minden nap ilyen emberek mellett tölteni az időm egy jelentős részét, engem tutira kicsinálna lelkileg.
Az se tetszett, és kifejezetten butának mutatta Lou-t, hogy amikor ki akarja vinni Willt a lóversenyre, előtte nem néz utána, hogy lehet-e rendesen parkolni ott, hogyan lehet bemenni kerekesszékkel, meg egyáltalán semminek. Így aztán a parkolóban a sáros földön ráncigálják Will kerekesszékét, mert nem veszik észre, hogy kicsivel odébb van lebetozott parkolóhely is a mozgássérülteknek, stb.
De Lou legalább változik, később már mindennek utánajár, mikor valami programot szervez Willnek. És ami tetszett benne, hogy ő mer őszinte lenni Will-lel, sokszor megmondja neki, hogy mi a véleménye róla. Már a könyv elején közli vele, hogy csak azért, mert a saját életét szarnak tartja, nem kell a körülötte élőkét is azzá tennie a folyamatos bunkóságával. És Will ezután kedvesebb lesz, tehát még valamennyire haszna is van az őszinteségének. Továbbá ő nem sajnálja Willt, hanem segíteni akar neki. És ezt jól is teszi: Will erre van rászorulva, nem a sajnálatra.
És akkor most jöjjön Will. Mondanám, hogy nem meghatározó körülmény vele kapcsolatban az, hogy baromi gazdag, csak ez sajnos nem lenne igaz. Szóval ő iszonyat gazdag. Ami pénzből megvehető, hogy könnyebbé tegye egy kerekesszékes életét, azt ő mind megvehetné magának. De ő jobbára csak otthon akar ülni. Én úgy éreztem a könyv olvasása közben, hogy ez később sem változik, halványan néha jól érzi magát egy-két alkalommal, de igazándiból már nem érdekli a világ, mert nem lehet olyan az élete, mint amikor még egészséges volt: siker a munkájában, sok utazás, sport, szex, stb. És ő azt akarja, ami volt, s amiről tudja, hogy nem kaphatja már vissza. Ami lehetne helyette, s esetleg valamennyire boldoggá is tenné, az neki nem kell.
Lou egyszer megkérdi tőle, hogy nem lenne-e könnyebb neki, ha korábban nem lett volna olyan sikeres, mozgalmas az élete. Erre valami olyasmit válaszol, nem akarná, hogy olyan élete legyen, amiben nem mozdul ki a porfészek szülővárosából. Pedig Lou szerintem nem ezt kérdezte. Hanem azt, hogy ha korábban nem kapott volna meg mindent, akkor jobban viselné-e, hogy életében egyszer – igaz, akkor jókora – csapás érte: lebénult. Azt hiszem, ahhoz nem kell pszichológusnak lenni, hogy az ember tényként állapíthassa meg: valaki, akit soha nem ért semmilyen nehézség, rosszabbul viseli, ha mégis elszenved egyet, mint az olyan ember, akinek általában véve van nehéz élete. Szóval én azt gondolom, Will igenis jobban tudta volna kezelni az új helyzetét akkor, ha nem lett volna korábban csupa királyság az élete.
A másik, ami nem tetszett Will-lel kapcsolatban, hogy – bár egy idő után már kedves Lou-val – jellemében alapvetően az maradt, aki korábban volt: elkényeztetett úrifiú, aki azt hiszi, mindent jobban tud, mint más. Felháborodottan kéri ki magának, hogy elveszik tőle a döntési jogát, csak azért, mert Lou elrángatja egy lóversenyre, pedig ő utálja a lovakat. Ugyanakkor Will arra feljogosítva érzi magát, hogy megmondja Lou-nak, hogy kellene élnie: menjen egyetemre, utazzon, stb. Vagyis azt nem szereti, ha neki mondják meg, mit csináljon, ellenben azt imádja, ha ő mondhatja meg másnak, hogyan éljen. És volt abban, amit Will csinált, egyfajta bújtatott értékítélet is: aki nem jár egyetemre, nem utazik, az alacsonyabbrendű, az nem is él. Iszonyúan taszító volt ez számomra. Félre ne értsétek, nem azzal volt bajom, amit mondott Lou-nak (hogy járjon egyetemre vagy utazzon), hanem ahogyan tette.
Szóval Willt nem igazán kedveltem meg. Az viszont benne és Lou-ban is szimpatikus volt, hogy van humoruk.
Ami a könyv mondanivalóját illeti, azzal gondban voltam. Mármint azzal, hogy rájöjjek, vajon mi lehet az. Will arról próbálja meggyőzni Lou-t, hogy csak akkor élet az élet, ha az fenékig tejfel és minél jobban kihasználjuk, míg Lou Willt arról akarja meggyőzni, hogy korlátozott keretek közt is lehet boldog életet élni. A két mondanivaló szerintem egymásnak ellentmond, de hogy melyik lehet a könyv üzenete, azt nem tudom. Lehet, hogy mindkettő?

UTÓLAGOS KIEGÉSZÍTÉS: A Mini-könyvklub új fordulójában (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/mini-konyvklub-6.html) ez a könyv lett a januári olvasmányunk, s ennek apropóján újraolvastam a kritikámat, s kissé gyűlölködőnek találtam Willt illetően. Gondoltam, finomítok rajta egy kicsit, de végül úgy döntöttem, nem nyúlok bele a régi értékelésembe, hanem csak inkább beszúrok ide egy kis kiegészítést. Szóval: nem utálom Willt, csak nem kedvelem és nem értek egyet vele.
Másrészt a kritikám újraolvasásakor rádöbbentem arra is, hogy eléggé az határozta meg az értékelésemet, hogy Willről mi volt a véleményem, azzal, hogy egyébként a könyv milyen, hihetőek-e a karakterek, a sztori, milyen az írásmódja, nyelvezete stb. nem nagyon törődtem. Úgyhogy akkor most ezekről is szólnék röviden.
Nos, az értékelésem alapján is egyértelmű, hogy Willt én elhittem, ha nem hittem volna, hogy létezhet ilyen ember, akkor nem tudott volna annyira irritálni, mint amennyire tette.
Lou-t már kicsit kevésbé tartom hihetőnek. Hogy abból a felszínes, butácska lányból, aki a könyv elején volt, az a törődő, talpraesett lány legyen, aki meg a regény közepén-végén volt, ez túl nagy metamorfózis szerintem. De még ezt is megettem, mert a későbbi jelleme tetszett nekem.
Nem értettem viszont Patrick karakterét, hogy hogy lehet együtt egy ilyen fiúval Lou, akivel ő sem törődött, s igazándiból a fiú sem ővele. Az ő kapcsolatuk volt messze a leghiteltelenebb az egész könyvben. Talán azt akarta mutatni ezzel az írónő, hogy a kezdeti, igénytelen Lou-nak még egy ilyen kapcsolat is megfelelt. Vagy csak nem akarta túl bensőségesre írni a kapcsolatukat, nehogy az olvasók elítéljék Lou-t, amiért kiszeret Patrickből? Nem tudom, de a kettejük közti jelenetek szörnyen hamisak voltak nekem.
A többi karakter nem zavart sok vizet, de ők viszonylag jól voltak megírva. Összességében jól eltalált karakterek voltak a könyvben szerintem.
Számomra a sztori is hihető volt, de itt ennél többet nem mondanék, mert spoileres lenne. Az írásmódja, nyelvezete a könyvnek pedig nagyon jó volt szerintem. A felszínes, butácska Lou és a gondoskodó, rátermett Lou is hihetően volt ábrázolva. Ahogy már említettem, Will is hihetőre – talán túl hihetőre is sikeredett. Ebből a szempontból is erős volt a könyv szerintem.
Szóval tulajdonképpen ez egy elég jó könyv szerintem, csak én túlságosan felhúztam magam Willen ahhoz, hogy ezt rögtön az olvasása után észrevegyem.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
A könyv végkifejletét már jóval azelőtt tudni lehetett, hogy Will közölte a nyaralásuk végén Lou-val, hogy egy hét múlva öngyilkos lesz. Onnan lehetett tudni, mert Willről a könyv elején kiderül, hogy öngyilkos akar lenni, sőt egyszer már meg is próbálta. És mivel Will személyisége semmit nem változik a könyv során, ezért egyértelmű volt, hogy ehhez a legvégén is ragaszkodni fog.
A könyvben egyedül Lou-nál figyelhetünk meg jellemfejlődést, Willnél szerintem egyáltalán nem. Ezért Lou-t a könyv közepén, végén már kedveltem, csak az elején nem. Willt viszont végig nem igazán bírtam.
És Will-lel nem az a bajom, hogy öngyilkos lesz a könyv végén. Én hiszek benne, hogy mindenkinek joga van dönteni arról, hogy akar-e élni, ha nem, akkor pedig egész nyugodtan öngyilkos lehet. A gondom Will öngyilkosságával is csak annyi, amennyi az egész jellemével volt: hogy kizárólag azért akarja megölni magát, mert nem lehet olyan az élete, mint régen. Will egyáltalán nem is akar alkalmazkodni az új helyzetéhez, Lou minden erőfeszítése lepereg róla.
El tudnám fogadni, ha azt mondaná, hogy a fájdalmai miatt akar meghalni, de ezekről alig van említés a könyvben. Vagy hogy azért akar meghalni, mert az állapota bármikor rosszabbodhat, teljesen ágyhoz kötötté is válhat, aki már tényleg nem tud csinálni semmit, csak vegetál. De ez az eshetőség is kb. egyszer van csak megemlítve a könyvben.

Persze rám is lehet mondani, hogy bunkó vagyok, milyen alapon ítélkezek valaki fölött, hogy ezért akar meghalni, nem amazért, ez mindenkinek a magánügye és kész. Persze így is van. De számomra elfogadhatatlan, hogy valaki úgy adja fel az életét, hogy valójában meg sem próbált, nem is akart együtt élni az új helyzetével. Ha megpróbálta volna, nem jön be neki, és ezután dönt a halál mellett, az oké lett volna nekem. De Will végig, megingathatatlanul meg akar halni. Lou azt mondja a könyv legvégén Willnek, hogy ez volt élete legjobb hat hónapja, mire Will azt feleli, hogy fura módon neki is. Ezt én hazugságnak tartom, ha igaz lett volna, nem öli meg magát. Will szerintem utolsó küldetésének tekintette, hogy „megjavítsa” Lou életét, és aztán lelkiismeret-furdalás nélkül hagyja magára. Szerintem csak Lou szerette Willt, Will valójában nem szerette Lou-t. Ha szerette volna, sokkal hamarabb elmondja neki, hogy öngyilkos lesz, nem csak miután a lány közli vele, hogy szereti.

Tetszési index:
70%

2016. november 20., vasárnap

Anthony Burgess – Gépnarancs

Előzmények:
Már nem tudom, pontosan, hogy nekem mikor és miért jutott eszembe, hogy el kéne olvasnom ezt a könyvet. Talán tetszett a címe, meg olvastam róla, hogy ez egy kultuszkönyv, és ennyit elégnek is éreztem hozzá, hogy elolvassam. Aztán – kb. 3 hónapja – ki is vettem a könyvtárból. A borítója – amit ide is feltettem – kapásból nem tetszett, úgyhogy vagy 2 hónapig ki se nyitottam a könyvet. Az óriáspénisz, ami kinő a pasi hasából, elég taszító volt. Persze lehet, hogy az egy narancsgerezd akart lenni, mégse ez jut először az ember eszébe, ha a borítóra néz.
Holnap viszont vissza kell vinnem a könyvtárba a könyvet, főleg ennek köszönhető, hogy végül rohamtempóban átrágtam magam e művön, bár még most se tudom, hogy ezt jól tettem-e, nem kellett volna-e inkább olvasatlanul visszavinnem.

Tartalom:
Alex és haverjai (az ő szóhasználatukkal: drúgjai) betöréses lopásokat követnek el, poénból vernek össze embereket és nőket erőszakolnak. Saját nyelvet beszélnek, amiben rengeteg szlávos hangzású szó van. Egyik áldozatuknál egy Gépnarancs című irományt találnak, a szerzőt összeverik, feleségét megerőszakolják.
Miután kiszórakozta magát az éjszakában, Alex hazamegy mamihoz és faterhoz – Alex ugyanis még kamasz, a szüleivel él és iskolába jár (már amikor bemegy). Kiderül, hogy szereti a klasszikus zenét (Beethovent, Mozartot), azt hallgat otthon. Másnap meglátogatja a nevelőtiszte (Alex korábban volt már javítóban), csak hogy lássa, jól viseli-e magát, mert egy verekedés kapcsán felmerült a neve. Alex azt hajtogatja, hogy ő ellene aztán nincsen bizonyíték.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Alex drúgjai fellázadnak azellen, hogy Alex a főnök, ezért kettőt közülük összever, ezután már nem vitás, hogy ő a főnök. Be akarnak törni egy idős hölgyhöz, hogy kifosszák, a nő rengeteg macskával él együtt. Alex az ablakon mászik be, míg a haverjai kinn várnak. Az idős hölgy és a macskák Alexra támadnak, Alex egy szoborral leüti az asszonyt.
Jönnek a rendőrök (a milicilik), mert a nőnek még volt ideje hívni őket, mielőtt Alex rátámadt. Alex menekülne, azonban az egyik drúgja, Balfék, akit összevert korábban, bosszúból az arcába vág egy lánccal, amitől Alex egy időre megvakul, így nem tud menekülni, elkapják a rendőrök.
Az idős nő belehal a fejsérülésébe, így Alexet 14 évnyi börtönbüntetésre ítélik. Jóban van a börtönlelkésszel, ő állítja össze a zenét a zsoltárénekléshez a misén, olvassa a Bibliát, ami tetszik neki, mert sok benne az erőszak. Jó úton halad afelé, hogy elengedjenek a büntetéséből. Egy nap azonban új cellatársat kapnak, aki nagyhangú szájhős, a többi cellatársával együtt annyira összeverik, hogy belehal. A többiek Alexra vallanak, akinek ezért felajánlják a lehetőséget, hogy alávetheti magát a Ludovico-eljárásnak, ami végérvényesen megjavítja az embereket, ezért a kezelés után szabadon is engedik őket. Alex lelkesen rááll.
A Ludovico-eljárás lényege, hogy brutálisan erőszakos jeleneteket ábrázoló filmeket vetítenek le Alexnak, előtte azonban olyan injekciót kap, amitől a film alatt végig rosszul lesz. Egy idő után már akkor is rosszul lesz a film alatt, amikor nem kap injekciót, vagyis kialakul nála egy reflex, hogy az erőszak látványától, illetve már csak a gondolatától is rosszul lesz. A filmeken zenei aláfestés is van, így Alex a zenehallgatástól magától is rosszul lesz a kezelés hatására. Alex azonban valójában nem változik meg, ugyanúgy vannak erőszakos gondolatai, mint régen, viszont rosszul lesz azoktól, ezért kénytelen azokkal ellentétesen viselkedni.
A kezelés után Alexet szabadon engedik. Hazamenne szüleihez, akik azonban egy bérlőt fogadtak Alex szobájába, így Alexnek nincs hely. A fiú elmegy, úgy dönt, nem akar így továbbélni, ezért a könyvtárba megy, hogy olyan módszert keressen, amivel könnyen és gyorsan megölheti magát. Ott azonban felismeri egy korábbi áldozata, egy idős úr, s az idős emberek Alexre támadnak. Kihívják a rendőrséget, s az egyik rendőr Alex korábbi társa, Balfék. A rendőrök autóval kiviszik vidékre, s összeverik Alexet, majd otthagyják. Alex becsönget egy házba, segítséget kér. Az ott lakó férfi beengedi, szívesen látja. Alexnek ismerős a hely, s egy idő után ráébred, hogy a Gépnarancs szerzőjénél van, de a férfi nem ismeri fel őt. A férfi – akit F. Alexandernek hívnak – elmondja, hogy ő a kormány elnyomása ellen küzd, ami gépet csinál az emberből. Kiderül az is, hogy a felesége időközben meghalt. Alex elmeséli neki a történetét, annyi szépítéssel, hogy a betörésre szerinte a haverjai kényszerítették, az idős nő pedig szívinfarktusban halt meg. A férfi cikket akar írni Alexról, mint a kormány és a rendőrség áldozatáról. Alexet azonban csak az érdekli, hogy őt gyógyítsák meg, hogy olyan lehessen, mint régen.
Alex elszólja magát, ezért F. Alexander gyanakodni kezd, hogy ő lehetett az egyik támadó, aki megerőszakolta a feleségét. F. Alexander társai egy lakásba viszik Alexot, ott megkérdik tőle, hogy tényleg ő volt-e a támadó, Alex mentegeti magát, hogy megbűnhődött érte. A lakásban hagyják, Alex másnap arra ébred, hogy hangos zene szól, rosszul lesz, a lakásból nem tud kijutni, az ajtó zárva. Ezért úgy dönt, kiugrik az ablakon, meg akar halni. Túléli a zuhanást, sokáig ápolják kórházban, látja, hogy az újságokban cikkek jelentek meg arról, hogy ő az átnevelő eljárás kiskorú áldozata. Mikor jobban van már, meglátogatja a belügyminiszter, elmondja, hogy ők mindent megtettek érte, semlegesítették a Ludovico-eljárás hatását benne, s F. Alexandert, aki a vérét követelte, elrekkentették. Cserébe azt várják, hogy Alex mosolyogva pózoljon a miniszterrel, amit a fiú meg is tesz.
Alexnek állást szereznek az Országos Gramodiszk Archívumban, a zenei osztályon, ő azonban éjszaka visszatér a régi életéhez, új drúgjai vannak és új balhéi, de újabban már csak utasítja a többieket az erőszakra, maga nem vesz részt benne. S fásult is az egésztől egy kicsit. Találkozik egy régi drúgjával, akinek immár felesége van és állása. Alex arra jut, hogy neki is kellene egy gyerek, ehhez azonban először kerítenie kell egy nőt, aki szül majd neki. Bölcselkedik egy sort, hogy az ő fiatalkori ostobaságait bizonyára az ő fia is el fogja majd követni, s ő nem fog tudni tenni ellenne, mert ilyen a fiatalság: olyan mint egy állat, vagy inkább mint egy gép, amit felhúznak és mindennek nekimegy.

Vélemény:
A könyv első harmadának (ami kizárólag arról szólt, hogy bemutatta, Alexék mekkora állatok) elolvasása után felmerült bennem a gondolat, hogy lehet, nekem végig se kéne olvasni ezt a könyvet, mert iszonyúan taszít az egész. Aztán jött egy fordulat, ami miatt mégis továbbolvastam, és a történet onnantól már egész érdekes volt, de ettől még se Alexet, se a könyvet nem szerettem meg.
Engem idegesített a szlávos zagyvanyelv is, amit Alex és haverjai beszélnek, nagyon egyedi, bizonyára, de engem akkor is irritált.
Rájöttem továbbá, hogy nem szeretem az olyan könyveket, ahol minden szereplő hazug, sunyi, aljas, kétszínű, erőszakos, vagy a saját hülye, elvakult elveinek rabja. Itt pedig mindenki olyan, hogy a fenti jelzők közül legalább egy illik rá. Ezért nem is találtam olyan karaktert, akit megkedveltem volna. (Ezt a spoileres véleményemben majd ki is fejtem jobban.)
Nem állítom, hogy semmi mondanivalója nincs a könyvnek, csak azt, hogy nekem még nem sikerült rájönnöm, mi az. És ez most nem irónia akar lenni, de tényleg. A neten ugyanis olvastam olyan értelmezéseket, hogy Alex és haverjai az erőszakkal és sajátos zagyvanyelvükkel akarnak kitörni az elembertelenedésből, az elnyomásból, így akarnak valakik lenni a sok egyforma senki közt.  Továbbá hogy „az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.” (Forrás: bookline.hu) Szerintem azonban legfeljebb felszínes olvasás után juthat az ember a fenti értelmezésre, de ezt szintén a spoileres véleményemben fejtem ki részletesebben.
Igazándiból nem tudok mit mondani most erre a könyvre, egyedi volt, mondanivalója is volt, de valahogy irritált, nem szerettem olvasni. Bár ki tudja, lehet, hogy nem csak az lehet jó könyv, amit szeretünk olvasni. De ettől ez még nekem nem tetszett és kész.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Először is arra térnék ki, hogy a fontosabb szereplőket miért nem szerettem.
Alex: Agresszív, nem érez megbánást a cselekedetei után. Lelkiismeret-furdalás nélkül fogadja el egy olyan ember segítségét, akit korábban összevert, s akinek a feleségét megerőszakolta. Mikor a Ludovico-eljárás révén rákényszerítik, hogy jól viselkedjen, annyira szenved, hogy öngyilkos akar lenni. Ő egy legalja, szemét féreg, aki szerintem mindent megérdemelt, amit kapott, sőt még kaphatott volna többet is (mármint több rosszat). Alex javára legfeljebb annyit tudok írni, hogy szilárd jellem, végig ugyanaz marad, aki volt: lelkiismeret nélküli, erőszakos állat. Az a befejezés, hogy Állam Bácsi felkarolja, ő meg úgy kb. rendes polgári életet kezd élni és gyereket akar, nekem teljesen hihetetlen és hiteltelen volt.
Balfék és a többi drúg: Agresszív állatok, pont olyanok mint Alex, esetleg kicsit butábbak. Amelyikük megéri a felnőttkort, az betagozódik a rendes emberek közé, Balfék rendőr lesz, egy másik drúgnak állása és felesége lesz. Kérdés, melyik az igazi, saját személyiségük, mert mindkettő nem lehet. Szerintem a lelkük mélyén agresszív állatok, s csak azért hagynak fel a bűnözéssel, mert életben akarnak maradni.
F. Alexander: Alexék összeverik őt, a feleségét megerőszakolják, ennek ellenére mikor évekkel később Alex segítséget kér tőle, ő azonnal beengedi és segít neki (igaz, nem ismeri fel a fiút). Erre még mondhatjuk, hogy ő jó ember, nem pedig ostoba, aki nem tanult abból, amit tettek vele. Viszont az számomra érthetetlen, hogy a kormányt és a rendőrséget tartja elnyomónak, nem a bűnözöket állatnak, sőt őket sajnálja! Aztán amikor rájön, hogy Alex erőszakolta meg a feleségét, a fiú vérét kívánja. De ő lehet, nem is érzékeli, hogy ez ellentétes a nagy elveivel.
Ami a könyv egészének értelmezését illeti, én az alábbiakra jutottam.
Első körben mondhatjuk azt, hogy az elnyomás elleni lázadás az erőszak. Ebben az értelmezésben a gépnarancsok a felnőttek, akik behódolnak az elnyomásnak. De kérdem én, mi lázadás van abban, hogy olyan embereket vernek meg, rabolnak ki, erőszakolnak meg, akik ugyanúgy elnyomásban élnek, mint ők? Miért lennének ők ettől inkább emberek, mint azok, akik birkaként élnek az elnyomásban? Ha az elnyomó hatalom ellen lázadnának, akkor érteném, hogy ők mekkora hősök, de ha a hatalommal kerülnek szembe, pl. Alex nevelőtisztje, rendőrök, akkor behúzzák fülüket-farkukat. Szóval ők szerintem egyszerűen élvezik az erőszakot és ennyi.
A könyv végén Alex maga villant fel egy olyan értelmezést, hogy a „lázadó” fiatalok a gépek. Vagyis az ösztönszerű, állati viselkedés nem választás részükről, hanem a hormonok tombolása, vagy ilyesmi, s így valójában ők is gépnarancsok, ők se maguk választanak. Annak alátámasztására, hogy valójában nekik sincsenek saját gondolataik, saját egyéniségük, fel tudom hozni azt, hogy Alex többször eldicsekszik vele, hogy ő és a drúgjai a legújabb divat szerint öltöznek. Vagyis bennük is megvan a konformitásra való igény, csak ők legfeljebb egy szubkultúrához hasonulnak, nem az uralkodó társadalomhoz. Viszont attól, hogy ők mást majmolnak, mint a többség, még nem lesznek egyéniségek és nem lesznek igazi lázadók. Végül azért sem lehetnek igazi lázadók, mert végül mind betagozódnak a többségi társadalomba, s úgy tűnik, ez meg is felel nekik.
Ha Alexék nem igazi lázadók, akkor itt van még F. Alexander és társai, talán ők lennének azok? Nekik vannak elveik, ők felismerik, hogy elnyomásban élnek és változtatni akarnak ezen. Alexra azonban inkább csak eszközként tekintenek, ami segítheti elérni a céljaikat, mint ember nem érdekli őket valójában. Nem derül ki egyértelműen a regényből, de lehet, hogy szándékosan kínozták meg Alexet a zenehallgatással, mikor bezárták a lakásba. S F. Alexander is már a vérét kívánja, mikor rájön, mit tett a fiú vele és a feleségével. Ők sem makulátlanok tehát, nem biztos, hogy egy sokkal jobb világ lenne az, amiben ők képviselik a hatalmat.

Tetszési index:

60%

2016. november 18., péntek

Agatha Christie – Gyilkosság Mezopotámiában

Az az igazság, hogy teljesen The Walking Dead függő lettem az utóbbi hetekben, így a könyvolvasással és kritikaírással nem nagyon haladtam mostanában. Pedig nem is szeretem a zombis filmeket – vagy mégis?
De legalább ezt a könyvet sikerült elolvasnom, már kb. egy hete egyébként, csak az értékelés megírása maradt el.

Előzmények:
Nagy mennyiségű Agatha Christie könyvet elfogyasztottam már. Azt hiszem a „Tíz kicsi néger” volt az első, vagy ha nem is az volt az első, mindenesetre az volt a legjobb szerintem. Pedig nem sokra emlékszem már belőle, csak arra, hogy jópofa hullaszámolós versikék voltak benne, no meg persze a gyilkos személyére, mert teljesen megdöbbentett akkor, hogy ő a tettes. Lehet, újraolvasom valamikor és írok róla egy kritikát.
Leszedegettem most a polcról az Agatha Christie könyveimet, ezeket mind olvastam (de valószínűleg többet is, csak már nem emlékszem rájuk): Miért nem szóltak Evansnak?, A váratlan vendég, Halál a Níluson, Öt kismalac, Egy marék rozs, Órák, A hátszámlap rejtélye, Karácsonyi puding, Gyilkosság a diákszállóban, Poirot karácsonya, Gyilkosság méretre.
És olvastam tőle egy olyan könyvet is, ami nem krimi, hanem a saját életéről szól, ez az „Így éltünk Mezopotámiában”, ami arról szól, hogy régész férjével miként éltek, dolgoztak Szíriában. Alighanem sokat meríthetett az írónő ottani életükből jelen krimi megírásakor. Meglepett, hogy abban a könyvben Agatha Christie-nek van humora. A krimijeiből ez teljesen hiányzik, amit fájlalok, valami kis humort szerintem vihetett volna azokba is. Csak azért, mert valaki szükségszerűen meghal bennük, még nem kell végig olyan komolynak lenni, mint egy vakbélgyuszi.

Tartalom:
Amy Leatheran nővért dr. Leidner, egy iraki ásatás vezetője fogadja fel, mert szerinte feleségét szorongásos rohamok gyötrik.
Az elbűvölő Mrs. Leidner azonban hamar elárulja titkát a nővérnek, vagyis azt, hogy korábbi, halottnak hitt férje (vagy valaki, aki annak adja ki magát) levélben azzal fenyegeti, hogy meg fogja ölni, mert más férfié lett.
A könyv a nővér szemszögéből mesél el mindent, nem nagy meglepetés, ha elárulom, bizony gyilkosság történik. A helyi rendőrség vezetője Poirot-nak adja a bonyolultnak tűnő ügyet, aki éppen átutazóban van a környéken.

Spoileres tartalmat most nem írok, mivel szerintem egy krimiben az ügy felgöngyölítése az érdekes és ezt úgysem tudnám jól visszaadni. Ha valakit a gyilkos személye érdekel esetleg, az kiderül a spoileres véleményemből.

Vélemény:
Agatha Christie könyvei mindig jók, mindig megtornáztatják az ember agyát, s a vége valahogy sosem az, amire számít az ember – még akkor sem, ha minden szerinte lehetséges végkifejletet összeszed az ember, mert kiderül, hogy bizony egyik sem talált teljesen.
Agatha Christie könyveiben mindenki gyanús, aki él (néha a halottak is), van, aki nagyon gyanús, van, aki közepesen, és van olyan, aki csak egy kicsit. Ha valaki olvasott már néhány Agatha Christie könyvet, az tudja, hogy aki egyáltalán nem gyanús, az pedig pont azért gyanús, mert nem az.
Nos, ezek az állítások igazak erre az Agatha Christie könyvre is, úgyhogy én élveztem az olvasását, alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz a vége, ugyanakkor egy icipicit már előre bosszús is voltam, mert tudtam, hogy nem az lesz (vagy nem teljesen az), mint amire én gondoltam – pedig én elég sokféle verziót kigondoltam lehetséges befejezésül.
Arra, hogy ki a gyilkos, a könyv egy pontján rájöttem, vagy legalábbis lett rá egy erős tippem, de erről majd a spoileres részben részletesebben. Ugyanakkor még ezután se zártam ki, hogy esetleg más is lehet a gyilkos, így azért a könyv végéig bizonytalanságban maradtam valamennyire. A szereplők viszonyaiból, kis titkaiból volt, amelyikre rájöttem magamtól is, de itt is maradt meglepetés a végére.
Összességében jó kis krimi volt ez. Annyi kritikám azért lenne a könyvvel kapcsolatban (ami vonatkoztatható szerintem Christie bármelyik könyvére), hogy a szereplők bemutatása nem túl elmélyült, mindegyikükről tudunk ezt-azt, de a körülményeikből és a jellemvonásaikból is kizárólag annyi van bemutatva a könyvben, amennyi ahhoz kell, hogy gyanúsak legyenek. Félemberek rajzolódnak így csak ki előttünk, soha nem a teljes ember. Ezért igazándiból engem is csak addig érdekeltek, ameddig eldöntöttem róluk, hogy ők-e a tettesek vagy sem. A gyilkos személyének találgatásán kívül semmi máson nem gondolkodtatott el a könyv – mert nem is szólt semmi másról. Tudom, ezért hívják kriminek… És ez tényleg az, egy krimi és semmi több. De annak nagyon jó, azt meg kell hagyni.
Ezt a könyvet is a Mini-könyvklub keretében olvastam (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/gyilkossag-mezopotamiaban.html), és a többiek értékeléseit olvasva többször volt olyan gondolatom, hogy igen, ezt én is úgy (vagy majdnem úgy) gondolom, mint ők, csak elfelejtettem beleírni a kritikámba. Úgyhogy akkor általuk inspirálva utólag még beletoldanék pár bekezdést az ajánlómba:
Rendhagyó volt Leatheran nővér előadásmódja, kicsit elfogult volt, többször tett rosszmájú megjegyzéseket egyes emberekre, de szerintem egyedi volt. Összességében nekem tetszett a stílusa.
Elég sokára történt meg a gyilkosság, de rutinos Agatha Christie olvasóként már az első oldalaktól próbáltam kitalálni, ki lesz majd a gyilkos. Azonban eleinte azt is találgatnom kellett, hogy ki lesz majd az áldozat... És volt olyan pillanatom, mikor mást tippeltem áldozatnak, mint akiből végül az lett. Bevallom, ezt elég mókásnak találtam a könyvben, hogy már az áldozat után is nyomozni kell.
Többen írták az értékelésükben, hogy a könyv elején sok szereplő bukkan fel egyszerre, nehéz megkülönböztetni őket. Ezzel én is így voltam, sőt az is nehezítette a dolgomat, hogy nem mindig névvel voltak megjelölve a szóban forgó személyek, hanem például úgy, hogy "a fotós", "az építész", úgyhogy ilyenkor lehetett találgatni, hogy vajon kiről lehet szó (már ha még nem tudtam, hogy az adott foglalkozáshoz melyik név tartozik). De engem ez sem zavart, vicces volt ezen agyalni, vagy ha épp nem volt kedvem az agyaláshoz, akkor meg továbbléptem a dolgon.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Először is meg kell jegyeznem, hogy szörnyen aljas húzás volt az írónő részéről, hogy Poirot elsőként a férjet zárta ki mint lehetséges tettest. Ha még a zseniális Poirot szerint is gyanún felül áll dr. Leidner, akkor ugyan hogy gondolhatná az olvasó azt, hogy ő a gyilkos? És én nem is gondoltam rá, hogy ő lehet az. Van több, kevéssé bemutatott, nem túl gyanús mellékszereplő a könyvben, én inkább rájuk gyanakodtam.
Aztán amikor Miss Johnsont látjuk megrendülten a tetőn, én tudtam, hogy tudja, ki a gyilkos, de nem hajlandó elárulni Leatheran nővérnek, hanem hülyeségeket zagyvál helyette, na ekkor rögtön tudtam, hogy dr. Leidner az, mert Miss Johnson egyedül hozzá lehet annyira lojális, hogy nem dobja fel azonnal.
Voltak fordulatok, amelyekre elég hamar rájöttem, pl. azt, hogy Mrs. Leidner félrekufircol, akkortól tudtam, hogy elment sétálni, de nem akarta, hogy Leatheran nővér elkísérje, a séta után pedig feltűnően jókedvűen jön vissza.
Lavigny atyáról onnantól tudtam, hogy csaló, hogy dr. Leidner elejt egy megjegyzést, hogy furcsa fordításokat produkál az atya (nyilván mert valójában nem ért hozzá, nem ő az igazi Lavigny atya). De azt valahogy sosem hittem, hogy ő lenne a gyilkos.
Ezeket tudtam, viszont az, hogy dr. Leidner volt Mrs. Leidner első („halott”) férje is, az nekem nem esett le a leleplezés előtt. Ez valahogy annyira beteg, hogy eszembe se jutott. De azért elég sok mindenre rájöttem magamtól, így viszonylag elégedett voltam magammal a könyv befejezése után – vén fejjel már mégsem tud annyira megvezetni Christie, mint régen…

Tetszési index:

80%