Tartalom:
A romantikus történet
középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe
kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit
a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt
határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus
szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig
mélyen és látványosan szenved.
Austen a két lány sorsát és
szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a
boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik - de vajon megtalálják-e?
Elinor választottja Edward
Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is
verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni
karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek
„nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így
hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta
megházasítani."
Jane Austen hősnőinek története
szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről
és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori
világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő
jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott
karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek
garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Számomra ez a könyv inkább volt
egy szórakoztató társadalomkritika a XIX. századi Angliáról, mint romantikus
regény. Azért lehet ez, mert sok olyan karakter van ebben a regényben, aki
jellemhibákkal küzd, mint például a csak magával törődő, önző báty, a
pletykálkodó vénlány, a csapodár szerelmes, a szép, de butácska feleség. Azt
írtam, hogy küzdenek a jellemhibáikkal, de ez valójában nem igaz, hiszen nem is
tudnak róluk, csak mi látjuk őket olyannak, amilyenek, mert Jane Austen éles
szemmel, valósághűen, ugyanakkor olykor elnézően festi le gyarlóságaikat.
Ugyanakkor az, hogy az egyes
szereplők mitől lettek olyan nagyon szerelmesek egymásba, nekem nem volt
átérezhető, és számomra túl nagy volt a kontraszt a két nővér, Elinor és
Marianne jelleme közt ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Elinor volt a bátor,
mindent egyedül megoldó, magába fojtó lány, aki szerelmi bánatában csendben
szenvedett, míg Marianne a látványos érzelmeket vélte csak igazi érzelmeknek, s
sajátjait is ekként nyilvánította ki. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem
ilyen végletes, mint ők, ezért nem igazán tudtam velük azonosulni, egyikük sem
volt igazán szimpatikus. Azt pedig nem értettem, hogy minek volt a könyvben még
egy harmadik lánytestvér is, Margaret néven, hiszen vele kb. semmit sem
foglalkozott a regény, olyan volt, mintha ott se lett volna.
Brandon ezredes Marianne iránti vonzalmát
sem értettem, hiszen a lány jobb esetben is keresztülnézett rajta, rosszabbik
esetben pedig nem kedvelte, rosszindulatúan is nyilatkozott róla.
A végkifejlet is elég különös
volt, az tetszett, hogy nem volt abszolút happy end, de mégsem voltam elégedett
vele. De ezt a spoileres részben fejtem ki bővebben.
Az biztos, hogy Jane Austen
karakterábrázolása pontos, iróniája szórakoztató, s még valamennyi tanulságot
is tartogat a regény vége. Aki szereti Austen könyveit, az valószínűleg ezt is
szeretni fogja, de ha valaki még nem olvasott tőle, akkor én inkább a Büszkeség
és balítéletet ajánlanám neki, nekem az jobban tetszett.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel
jelöljétek ki a bekezdéseket)
Elinor és Edward szerelme útjában
az állt, hogy Edward ifjú fejjel eljegyzett egy lányt, Lucy-t, s ezt a
jegyességet felbontani a férfi becstelenségnek tartotta volna, ezért inkább
szenvedett. A helyzet úgy oldódott meg, hogy miután kiderült a jegyességük, Edwardot
kitagadta az anyja, aki így kb. nincstelenné vált, ezért Lucy fogta magát és
inkább hozzáment Edward öccséhez, Roberthez. Így Edward és Elinor is
egybekelhetett végül.
Marianne és Willoughby szerelme
nem teljesedett be, mert a férfi másik nőt vett el a pénzéért. Marianne a
bánatba majdnem belepusztult, de aztán inkább hozzáment Brandon ezredeshez,
akit korábban úgy tűnt, nem igazán kedvel, de végül – a könyv szerint – megszerette
és boldog lett az oldalán.
Tetszett ez a befejezés, mert nem
csöpögött a nyáltól. Reális volt, mert mindkét nővér nehézségekkel is
szembesült: Elinor anyagi gondokkal férje oldalán, Marianne pedig azzal, hogy rossz
emberismerő volt, az őt látványosan imádó Willoughby hűtlennek bizonyult, míg
az őt csendben szerető Brandon kitartott mellette. Saját jellemét illetően is
önkritikára kényszerült, be kellett látnia, hogy nem csak az szenved igazán, aki
ezt olyan látványosan teszi, mint ő, hanem az is, aki magában kínlódik, nem
terhel vele másokat. Az érzelmek látványos kimutatása nem érdem és önmagukban
nem is sokat jelentenek, ha nincs mögöttük igazi állhatatosság és hűség.
Ugyanakkor nem tetszett ez a
befejezés, mert Marianne teljesen meghasonult benne: olyan férfihoz ment hozzá,
akit nem szeretett. Mintha szerepet cseréltek volna Elinorral a regény végére:
Marianne házasodott ésszel, Elinor pedig szívből. Bár Marianne szeles,
alapvetően csak önmagával törődő természetét nem kedveltem, de az érzéseit
mindig őszintén kimutatta, ezt valamennyire becsültem benne. A házassága
viszont teljesen az érzései ellen való volt, ezért nem értettem, hogyan
tehette. És oké, hogy Austen a regény végére odaveti, hogy Marianne idővel
szívből megszerette a férjét, de akkor is: amikor hozzáment, nem szerette és
kész.
Tetszési index:
81%
Jéééé, pont ezt a bejegyzésed kerültem el?! Nekem is azért jött be a vége, mert realista lett. Az a helyzet, hogy van ez így... ésszel is lehet házasodni meg szívvel is. ^^
VálaszTörlésMilyen érdekes, hogy teljesen máshogy látod, mint mi, törzsrajongók :D én utálom Marianne-t, hiába névrokon, mindig is Elinor volt a kedvencem. Szerintem teljesen rendben van, hogy magába fordul, ő már látja, hogy mennyi pletyka, rosszindulat veszi körül a társadalomban, még M nem óhajtja, nem érdekli - tipikus kamaszlány.
VálaszTörlés(Margaret azért nem szerepel a regény nagy részében, mert kb fele olyan idős, mint Elinor, nem tudna sok mindent hozzátenni a cselekményhez.)
Ezek szerint az értékelésemet úgy lehet érteni, hogy én Marianne-t kedveltem jobban? Hm, nem tudom, mindkét lánnyal kapcsolatban voltak fenntartásaim, de azért kicsivel Elinor szimpatikusabb volt, talán mert ő jobban hasonlít hozzám. :)
TörlésElinor viselkedését azért nem értettem, mert a könyv egésze azon alapult, hogy milyen hű de nagyon szeretik egymást a lányok és az anyjuk... Akkor már baromira illene is őszintének lenni egymással. De valszeg azért is irritált olyan nagyon ez, mert a szüleimnél is dívik ez a szokás, hogy nem mondják el nekem, ha valami bajuk van, hogy ne terheljenek vele... Agyvérzést tudok ettől kapni.