Előzmények:
A Szabadok Testvériségét olvastam jó pár (öt vagy még
több) évvel ezelőtt az írótól. Nem sokra emlékszem belőle, mára már csak annyi
benyomás maradt meg bennem, hogy ez valami mese volt arról, hogy milyen kell
legyen egy tökös csávó élete, a milyenre az volt a válasz, hogy olyan kalózos,
és ez mennyire menő már… Szóval finoman szólva nem tudtam mit kezdeni
azzal a könyvvel. De mivel ez már elég régen történt, úgy voltam vele, teszek
még egy próbát az íróval.
Tartalom:
Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora
után a 21 éves szerző megvívta kilátástalannak tűnő harcát a hagyományos és
„liberális” oktatási intézményekkel, édes- és nevelőapáival, a betonsivatagos,
fővárosi környezettel, egyszóval: a nagy büdös élettel. Erről számol be
ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott
„rossz tanuló”, akitől megannyi „eminens” sokat tanulhatna.
(Forrás: alexandra.hu)
Vélemény:
Az a jó ebben a könyvben, hogy többféle értelmezése
lehetséges. Felsorolom itt azokat, amik nekem eszembe jutottak.
1. Ez egy koraérett kamaszfiú szenvedéstörténete, aki túl
hamar, már az általános iskolai tanulmányai alatt ráébredt arra a kellemetlen
tényre, hogy az életnek semmi értelme, ezen belül pedig különösen az iskolai
tanagyag elsajátításának nincs semmi értelme, s szenved attól, hogy a felnőttek
(szülei, tanárai) ebben nem értenek egyet vele.
2. Ez egy családi zűröktől, meg nem értettségtől,
szeretetlenségtől lelki sérült fiú története, aki amiatt, hogy úgy érzi, nem
tartozik senkihez és sehová, úgy dönt, nem is akar senkihez és sehová tartozni,
nincs tekintettel senkire, s úgy hiszi, a vég nélküli bulizás és csajozás (és
lógás a suliból) kielégítő élményeket nyújt a számára, persze boldoggá azért
nem teszi.
3. Ez egy mérhetetlenül egocentrikus, magát hihetetlenül
intelligensnek és egyedinek tartó fiú története, aki azt hiszi, hogy azért,
mert ő olyan különleges, bárkit bármikor hülyének nézhet és bármit megtehet.
Az, hogy a többi ember miként érez az ő viselkedése miatt, halványan sem
érdekli.
4. Ez egy lusta, érzéketlen kisfiú önigazolása. Merthogy
őszerinte ő valójában nem lusta, érzéketlen kisfiú, hanem ez, meg az, meg amaz
(ide tetszőlegesen behelyettesíthető az 1-3. pontban írtak bármelyike/mindegyike).
Ettől még persze ő valójában egy lusta, érzéketlen alak, aki semmit
nem hajlandó tenni sem magáért, sem másért, de legalább ezt nem kell beismernie
magának.
És akkor most végigvenném, hogy szerintem mennyire
megalapozottak a fenti értelmezési variációk.
Kezdjük az 1. pont szerintivel: Ez az, amit a könyv nyíltan
felvállal, főhősünk, Marci nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak, semmilyen
kötelezettségnek, mert azok egyrészt értelmetlenek, másrészt ő szabad akar
lenni és kész.
Bevallom, ezekkel az érzésekkel könnyű volt azonosulni. Azt
hiszem, a legtöbb embert előbb-utóbb elkapja az érzés, hogy az életnek semmi
értelme, vagy hogy az ő élete nem olyan, mint amilyennek szeretné. Csak a
többséggel ez nem általános iskolás korában esik meg, mint Marcival, hanem
jóval később. Kijárjuk a különböző iskolákat, vagy mert azt mondják a szüleink,
hogy ezt kell, vagy – jobb esetben – mert mi is szeretnénk. Legkésőbb
egyetemi/főiskolai tanulmányai idejére mindenkiben kifejlődik a kritikai érzék
az oktatás hasznosságát illetően, s ez így is van rendjén. Aztán a nihilista
életérzés elkaphatja az embert akkor is, ha nem talál munkát friss
diplomásként, vagy később, ha a munkája már egyáltalán nem érdekli, csak a
pénzért csinálja.
Szóval a nihilizmus sok embert elkap szerintem élete
során, Marci jelleme nem ettől különleges, hanem attól, hogy mennyire nem akar
küzdeni az ellen, hogy így érezzen. Az ember, ha úgy érzi, üres az élete,
jellemzően megpróbál tenni ellene, pl. ha nem érdekli a munkája, keres másikat,
vagy ha ez nem lehetséges, akkor keres egy hobbit magának, ami leköti, vagy
inkább arra koncentrál, hogy van egy szép családja. Nem így Marci, ő talptól a
feje búbjáig szeret dagonyázni ebben az érzésben. Vagy lehet, hogy nem szeret,
de attól még ezt teszi. Ezzel, bevallom, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Pedig
alapvetően kedveltem Marcit, de azzal nem tudtam azonosulni, hogy jobb
választás a tanulásnál a lógás, ivás, csajozás. Bizonyára szórakoztatóbb, azt
elismerem, de hogy miért lenne értékesebb, azt nem tudtam átlátni, s igazándiból
erre a könyv sem igyekezett magyarázatot adni.
Nézzük a 2. pontot. Vannak utalások a könyvben a sajátos
családi viszonyokra: van vér szerinti apa, nevelőapa, elhunyt apa (e legutóbbinál
én sose tudtam, hogy az most melyik apára vonatkozik, de bizonyára csak én nem
figyeltem rendesen). Azt hiszem, mondhatjuk, hogy fix apafigura nem igazán volt
Marci életében. Aztán ott van még az édesanya személye is, akivel kapcsolatban
Marci mindig hangsúlyozza, hogy mennyire liberálisan neveli őt, de én nem
voltam benne biztos, hogy ez valójában nem azt jelenti-e, hogy nem törődik
vele, nem figyel rá, nem érti meg. De az édesanyát illetően különösen, s úgy
általában a családi viszonyokkal kapcsolatosan jóval szűkszavúbb a könyv, mint
kb. bármi mást illetően, szóval lehet, hogy tévesek ezek a benyomásaim.
Én azért azt gondolom, hogy a zűrös családi viszonyok is
belejátszhattak abba, hogy Marci olyan nagy „lázadó” lett, és abba is, hogy
hidegen hagyta, hogy a viselkedése hogyan érint másokat.
A 3. pont szerinti értelmezés nálam a könyv második felében
merült fel. Ahogy Marci egyre idősebb lett, ugyanúgy bukdácsolt az iskolában,
ugyanúgy nem érdekelte semmi, és a viselkedését én egyre kevésbé tudtam a
kamaszodásra, s az 1. és 2. pontban foglaltakra fogni. Egyre jobban irritált ez
a gyerek.
A 4. pont szerinti, igen rosszindulatú értelmezés pedig a
könyv utolsó oldalain merült fel bennem. Amikor Marci még estin is képtelen
leérettségizni, s ki van akadva a barátnőjére, hogy az szakít vele, holott ha jól
értettem (ha nem, akkor elnézést kérek) ő többször is félredugott korábban a
barátnője mellett, s többször szakított is vele. De persze a barátnő a bűnös,
hogy egyszer ő is szakítani mer, s gazul cserben hagyja szegény kicsi fiút. Itt
már nagyon irritált Marci viselkedése, semmilyen szinten nem tudtam toleráns
lenni vele, de ez szerencsére tényleg csak az utolsó néhány oldalon volt.
Mindenképpen érdekes volt ez a könyv, mert megmutatta a
főhős, Marci sok oldalát. A nem szimpatikusakat is, sőt a leginkább azokat.
Nekem általában véve tetszett, hogy nem akar tetszeni.
Tetszett az is, hogy Marci humorosan volt kritikus másokkal
és önmagával szemben is. (De azért jóval több volt ebben a könyvben a kritika,
mint az önkritika…)
Ami a könyv nyelvezetét illeti: gyakran végeérhetetlen mondatokkal
operál, elindul a mondat, s addig írja, amíg szabad asszociáció útján eszébe
jut valami a mondatban foglaltakkal kapcsolatban. Mikor kifogy az
odakapcsolható gondolatokból, akkor pedig új mondatot kezd, jellemzően tök
másról. Azt hiszem, ez a fajta szövegalkotás vagy nagyon irritálja az olvasót,
vagy nagyon tetszik neki. Nekem többnyire tetszett ez a csapongó, szabad
gondolattársítás. Néha azért volt olyan érzésem, hogy az író a mondat végére
elfelejtette a mondat elejét, s így félkész, lezáratlan maradt a gondolat, de
szerencsére ez azért nem volt nagyon gyakori.
Összességében tetszett ez a könyv nekem, de azt hiszem,
most tartok egy rövid Gerlóczy-elvonókúrát, utána viszont jöhet az Elvonókúra
(már ki is kölcsönöztem a könyvtárból).
Tetszési index:
76%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése