Őszentsége a Dalai Láma és Dr. Howard C. Cutler – A boldogság művészete, Kézikönyv az élethez

Előzmények:

Bevallom, nem annyira hiszek abban, hogy sok értelme van a különböző önsegítő könyvek olvasgatásának, mert ha az emberben magától nincs meg a szándék (és aztán a cselekvési képesség) arra, hogy változtasson az életén, akkor ezen egy könyv sem tud segíteni. Talán elgondolkodtatja az embert erről-arról, de érdemi változást nem eredményez az életében. De ez persze az én véleményem csak.

Amiért mégis elolvastam ezt a könyvet, az az, hogy a sokféle vallás közül a buddhizmus az, ami még a leginkább hihető nekem (nem, azt azért nem mondanám, hogy buddhista vagyok), és a Dalai Láma szimpatikus embernek tűnt nekem, érdekelt, hogy mi lehet az életfilozófiája.

Tartalom és vélemény:

Fejezetenként végig fogom venni a könyvet, a számomra fontosabb vagy érdekesebb gondolatokat kiemelem, és leírom, hogy miért voltak ezek fontosak nekem vagy miért vitáznék velük.

1. fejezet: A boldogsághoz való jog

A Dalai Láma saját bevallása szerint boldog, és ez szerinte elérhető cél mindenki számára. A tudat edzésével valósítható meg.

Ezen a ponton (az 1. fejezet első oldalán) én hiányolni kezdtem, hogy nincs definiálva, mi a boldogság. Ha már az egész könyv erről szól, akkor csak ki kéne derülnie belőle, hogy mi is az, nem? Mindenesetre az egész könyvből nem derült ki nekem, hogy mi a boldogság. Arról szó van folyamatosan, hogy mi okoz boldogságot, de az, hogy milyen érzés az, amikor boldogok vagyunk, nem derül ki. Persze nyilván nem véletlen ez, mindenki mást ért boldogság alatt. Van, aki szerint az a boldogság, ha minden szép és jó az életében, és folyamatosan egy „én vagyok az élet császára” érzésben fürödhet, de lehet boldogságon érteni azt is, ha elérjük a lelki békét, ha együttérzők vagyunk másokkal, ha nincs bennünk gyűlölet – én úgy vettem ki, hogy a Dalai Láma értelmezésében ez utóbbi a boldogság.

No de ne ugorjunk ennyire előre a könyvben. Tehát a Dalai Láma szerint a tudat edzésével felismerhetjük, hogy mik azok a tényezők, amik boldogsághoz vezetnek, s mik azok, amik szenvedéshez, s ezután már csak ki kell iktatnunk az utóbbiakat.

2. fejezet: A boldogság forrásai

A pszichiáter szerző ismertet két esetet, az egyikben egy ismerőse, aki váratlan nagy pénzhez jutott, azt állította, hogy bár kényelmesebb lett az élete, de nem lett boldogabb tőle. A másikban egy másik ismerőse, aki HIV pozitív, azt mesélte neki, hogy mióta tud a betegségéről, azóta jobban értékeli az életet, kvázi boldogabb.

E két eset és más kutatások is azt támasztják alá, hogy a boldogságot inkább az ember tudatának állapota határozza meg, semmint a külső események. A siker vagy egy tragédia csak átmenetileg befolyásolja boldogságszintünket, az adaptációs időszakot követően visszatér alapállapotába.

Közérzeti szintünk részben genetikailag meghatározott, azonban a tudatunk segítségével javítani tudjuk boldogságszintünket. Elégedettségünk szintjét pedig az határozza meg, hogy mihez/kihez mérjük magunkat és helyzetünket. A pszichiáter szerző szerint biztos, hogy nem leszünk elégedettek jövedelmünkkel, ha a szomszédunk többet keres.

Ez valami amerikai dolog lehet, hogy jobban kell keresni, mint a szomszéd, de kollégákhoz, hasonló beosztásban lévő ismerősökhöz való viszonyítás szerintem ésszerű. Ha ők többet keresnek, pedig kb. ugyanazt a munkát végzik el, mint én, az szerintem jogosan gondolkodtatja el az embert, hogy ennek mi lehet az oka, s bizony befészkelheti magát az emberbe egy kis irigység is. Azt hiszem, az én hozzáállásom a pénz dologhoz most már olyan, hogy meglegyen az, ami a mindennapi kiadásaimat fedezi, és azon felül is egy kis plusz, szórakozásra, utazásra, de nem elsődleges szempont az életemben az, hogy jól keressek.

A kutatók szerint az elégedettség szintje javítható azzal is, ha megváltoztatjuk nézőpontunkat, ha rájövünk, hogy a dolgok alakulhattak volna rosszabbul is.

Ezt én is be szoktam vetni néha, ha valamivel elégedetlen vagyok, de őszintén szólva engem az a gondolat, hogy lehetne mennyivel rosszabb is az életem, csak ideig-óráig nyugtat meg, hosszabb távon nem. De biztos, valamit rosszul csinálok. :)

A Dalai Láma ismerteti, hogy a buddhizmus szerint négy tényezőnek van szerepe az elégedettségben vagy boldogságban: vagyon, világi elégedettség, lelkiség és megvilágosodás. Világi értelemben véve a boldogságot, a Láma szerint szükségünk van jó egészségre, vagyonra és barátokra. Azonban, hogy az ember élvezni tudja ezeket, abban a tudatállapotának van meghatározó szerepe. Nyugodt tudat, lelki béke szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk élni a boldogságot. A lelki béke és a nyugalom pedig – a Dalai Láma szerint – a szeretetben és együttérzésben gyökerezik.

Ezek szerint, akiben nincs szeretet és együttérzés, vagy csak kevés van, az nem is érheti el a lelki békét? Nincs ez így kifejezetten kimondva a könyvben, de szerintem a Láma véleménye az, hogy igen, ezek nélkül nem lehetünk boldogok. Én ezt kicsit korlátolt hozzáállásnak tartom, persze jó érzés lehet, ha az embernek sok szerette van, és még az idegenekkel is együttérző tud lenni, de valóban kizárólag ezek boldogítanak?

3. fejezet: Tudatunk felkészítése a boldogságra

A Dalai Láma szerint a boldogság keresése felé tett első lépés a tanulás. Meg kell tanulnunk, hogy a negatív viselkedés káros, a pozitív érzelmek a segítségünkre vannak.

Bevallom, szerintem a negatív szóban magában benne van, hogy káros, a pozitívban pedig az, hogy hasznos, szóval ezt elég tartalmatlan gondolatnak tartom önmagában. De a Láma ad útmutatást arra nézve is, hogy mi a negatív és mi a pozitív érzés. Negatív érzések a félelem, gátlások, bizonytalanságérzet, magányosság, amik – szerinte – a gyűlölet vagy düh miatt fejlődnek ki. A kedvesség és együttérzés viszont pozitív dolgok.

Én azzal azért vitáznék, hogy csak gyűlöletből fakadhatnak az embernek rossz, kellemetlen érzései. Például megfelelési vágy is okozhat rossz érzéseket, ha úgy véljük, nem tudunk megfelelni az elvárásoknak. Nem tudom, hogy a Láma tényleg így értette-e, hogy minden rossz érzés gyökere a gyűlölet, lehet, hogy ezt csak egy példának szánta.

Szóval a Láma véleménye az, hogy a tudat edzésével, a pozitív tudatállapotokra való koncentrálással, a negatív gondolatok száműzésével megvalósítható egy belső átalakulás. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor ha valami kellemetlenség ér is minket, az nem rendít meg minket mélyen, nem jelenik meg a gyűlölet. A pszichiáter szerző ennek alátámasztására kutatási példákat is hoz, az agy alkalmazkodik, tanul (jéééé :)).

4. fejezet: A velünk született boldogság visszaszerzése

A Láma szerint az alapvető emberi természet a gyengédségen és együttérzésen alapul. Hisz benne, hogy ha sok erőszakon és szörnyűségen megyünk is keresztül, a belső és külső konfliktusainkra a végső megoldást a gyengéd és együttérző alaptermészetünkhöz való visszatérés hozza meg.

A pszichiáter szerző szerint a nyugati gondolkodás azon alapul, hogy az embert önző, egocentrikus, agresszív lénynek tételezi fel. Ha a Dalai Láma szemléletét magunkává tesszük, az máris a bizalom és nyugalom érzését adja, vagyis boldogabbak leszünk.

Azzal egyet tudok érteni, hogy mai gondolkodásunkban az ember agresszív lénynek van feltételezve, a híradóból is csak az árad, hogy milyen agresszív dolgokra képes az ember, nehéz ettől elvonatkoztatni. Valóban nyitottabbak és segítőkészebbek lennénk idegenek felé is, ha azt feltételeznénk róluk, hogy barátságosak, nem pedig teszem azt, csak átverni akarnak. Ugyanakkor biztos mindenkinek vannak kellemetlen tapasztalatai, amikor valaki visszaélt a bizalmával, kihasználta azt. Nem tudom, erről mi lehet a Dalai Láma véleménye, akkor is segítenünk kell-e valakinek, ha tudjuk (vagy valószínűnek tartjuk), hogy átver minket, vagy már vert át minket. Valószínűnek tartom, hogy azt mondaná, igen (vagy azt, hogy ha nem is segítünk, legalább ne ártsunk neki), de bevallom, én ennek nem sok értelmét látom. Persze bízhatunk abban, hogy az illető esetleg magába száll, de mi ennek a realitása, de tényleg? Szerintem nem sok. De valószínűleg az én gondolkodásommal van a gond, túl realista vagyok, kicsit idealistábbnak kéne lennem ahhoz, hogy azonosulni tudjak a Láma gondolataival.

Az persze csodás lenne, ha mindenki úgy gondolkodna, mint a Láma, ebben az esetben az emberek nem vernék át egymást, úgy élne mindenki, mint egy nagy boldog család, de ennek szintúgy nem nagy az esélye, hogy valaha bekövetkezne.

Ezekkel a tényekkel nyilván a Láma is tisztában van, ennek ellenére az a filozófiája, hogy az ember a rendelkezésére álló időt úgy használja ki a legjobban, hogy ha teheti, más embereket szolgál. Ha nem, akkor legalább tartózkodjon attól, hogy kárt okoz nekik.

Utóbbit (károkozástól való tartózkodás) még megvalósíthatónak is tartanám, de ez tutira nem okoz boldogságot szerintem. Elfogadom, az jó érzés, ha segítünk valakinek, de azzal nem tudok azonosulni, hogy bárkinek, mindenkinek segítenem kellene, azzal pláne nem, hogy csak ez okozhat boldogságot nekem. Illene azt is elárulnom, hogy akkor mi okozhat még boldogságot nekem? Például egy jó könyv olvasása, sportolás, zenehallgatás, ilyesmik. De azt minden további nélkül elhiszem, hogy a Lámát az és csak az teszi boldoggá, ha segíthet másoknak, együttérző lehet. Ő biztos sokat gondolkozott azon, hogy mi okozhat boldogságot, valószínűleg többet, mint én. Lehet, hogy engem is az kellene, hogy maradéktalanul boldoggá tegyen, ha segítek másnak, vagy ha csak meghallgatom a lelki bajait. Az az igazság, hogy engem ezek a dolgok egy bizonyos dózis felett inkább fárasztanak, mint boldoggá tesznek. De nem vagyunk egyformák, a Láma bizonyára nem így van ezzel.

5. fejezet: Az intimitás új modellje

A Dalai Láma állítása szerint sosem érzi magányosnak magát. Szerinte ez azért van így, mert ő pozitívabb szemszögből tekint az emberekre, s ez kapcsolatot hoz létre velük. Itt is hangsúlyozza az együttérzés fontosságát (mármint a kapcsolatteremtésben).

A pszichiáter szerző elmélkedik egy sort arról, hogy a nyugati ember hajlamos azt hinni, hogy ő aztán mindenki mástól függetlenül megállja a helyét. Holott elég, ha belegondolunk, hogy az ingük elkészítéséhez hány ember munkájára volt szükség, s máris láthatjuk, nem vagyunk függetlenek.

Az intimitás jót tesz a közérzetnek, az egészségnek (a könyv szerint ez bizonyított), de az intimitásba nem csak a romantikus kapcsolatok tartoznak bele, hanem a barátok, család, akikkel megoszthatjuk legbelsőbb önmagunk. A nyugati kultúra a „léteznie kell a különleges lénynek, aki a másik felünk” elmélet révén csak a romantikus kapcsolatot ismeri el intimnek, holott másfajta kapcsolatok is lehetnek azok.

Ezekkel a gondolatokkal nem akarok vitázni, szerintem elég triviálisak.

Na jó, idáig jutottam most ezzel az értékeléssel. Igazándiból van még tíz fejezet, de azok nekem nem voltak túl érdekesek, nagyobbrészt ugyanazt a gumicsontot rágtuk tovább, mint a könyv elején, együttérzés fontossága; képzeljük magunkat a másik ember helyébe, akkor jobban megértjük őt; készüljünk fel előre a szenvedésre, tekintsük azt az élet velejárójának; ha szenvedünk, gondoljunk arra, hogy mások is szenvednek, attól jobb lesz; tudjunk nézőpontot változtatni; ne féljünk a változásoktól; szeressük magunkat, de ne legyünk önteltek, stb. Ezeket is eléggé nyilvánvaló dolgoknak tartottam, különösebben nem kötött le a könyv további része. Persze az egy dolog, hogy elméletben én is tudom és egyet is értek ezekkel a gondolatokkal, és más a gyakorlat…

Nem volt azért ez rossz kis könyv, de a mondanivalója nagy része nem kötötte le igazán a figyelmemet. Viszont az feltűnő volt, hogy a Dalai Láma milyen toleranciával viseltetik minden és mindenki iránt, így például az összes világvallás iránt, a sokszor elég ostobán viselkedő pszichiáter szerző iránt, és nem képzeli azt, hogy a buddhizmusnak kellene mindenhol elterjednie (legyünk őszinték, a legtöbb világvallás és képviselői azt hiszik, hogy az ő vallásuk az egyedül üdvözítő). Tiszteletet érdemel, hogy ő nem bort iszik és vizet prédikál, hanem tényleg azon elvek szerint él, amiből megpróbál átadni a hallgatóságának. Én nem tudnék így élni, de egy-két gondolatát majd igyekszem azért hasznosítani.