Jodi Picoult – A nővérem húga

Tartalom:

Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon" jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára.
Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Valamikor sok éve láttam a regény alapján készült filmet, s bár elég sok filmre nem emlékszem utólag, ennek a cselekményére elég részletesen emlékszem. (A címére egyébként pont nem, de amikor elolvastam a könyv fülszövegét, rögtön beugrott, hogy filmen én ezt már láttam.) És azért nem felejtettem el, mert elég elgondolkodtató és elég szomorú is volt a film.

És ilyen volt a regény is.  De azért nem volt teljesen ugyanolyan, mint a film, hiszen itt beleláttunk minden fontosabb szereplő fejébe (mindegyikük elbeszélő is volt), s így jobban meg tudtam érteni őket, mint a filmen. Azt hiszem, ott nem igazán találtam szimpatikusnak az édesanyát, itt jobban megértettem őt. Nagyon rossz érzés volt olvasni ezt a könyvet, mert együttéreztem az édesanyával, Sarával, aki bármit megtett volna érte, hogy életben tartsa Kate-et, ugyanakkor láttam azt is, hogy Kate betegsége mivé tette a családja életét, s bizony megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha Kate meghalna. Mert így mind nyomorultan, fél életet élnek (Kate maximum negyedet), nélküle pedig – az idő ezt a sebet is begyógyítaná – tudnának újra teljes életet élni. Jó, ha esetleg nem is teljeset, mert Kate elvesztése halálukig nyomasztaná őket, akkor is többet, mint egy fél.

Úgy néz ki, mintha fentebb nagyon kimatekoztam volna, hogy kinek mennyit ér az élete, nyilván nem erről van szó, ez nem pontosan kiszámítható és egyébként is csak az én véleményem azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud a többi családtag teljes életet élni egy haldokló árnyékában.

Én a halállal még mindig nem tudok mit kezdeni, pedig lehet, hogy 34 évesen már illene tudnom elfogadni azt, hogy egyszer mind meghalunk és nem olyan nagy drámaként kezelni ezt. Nekem ez nem megy, és így vannak ezzel a regény szereplői is. Pedig ők tizenpár éve asszisztálnak Kate haldoklásához. Ami azért furcsa, mert nekem ez alapján a könyv alapján is, meg a – szintén rákos gyerekekről szóló – „Csillagainkban a hiba” alapján is az volt a benyomásom, hogy a haldoklók maguk egy idő után már nem félnek. A környezetük, a családjuk viszont nem tudja elfogadni, hogy meg fognak halni. Ezek szerint meghalni könnyebb, mint nézni azt, ahogy egy szerettünk szenved és hal meg? Nem tudom, lehet. Biztosat csak az mondhatna ez ügyben, aki mind a kettőt kipróbálta, s ezt egyrészt nem kívánom senkinek, másrészt ugye, elmondani már nem tudná nekünk a véleményét (bocs, ez morbid humor, tudom).
Ide betoldanék utólag egy kis kiegészítést: az egyes családtagok az el nem fogadás különböző szintjein vannak. Sara nem hajlandó beszélni sem Kate haláláról, úgy csinál, mintha a lánya örökké élne, viszont Anna, Brian és Jesse azt már kvázi tényként kezeli, hogy Kate hamarosan meg fog halni, de mégis mind nyomorultul érzik magukat a bőrükben ettől, és egymással sem képesek beszélni erről. Szóval igazából ők sem tudják elfogadni, hogy Kate meg fog halni, inkább csak beletörődtek a ténybe.

Az egyetlen, ami nem tetszett a könyvben, az Campbell (az ügyvéd) és Julia szerelmi nyűglődése volt. Látjuk azt, hogy min megy át a Fitzgerald család, mennyit szenvednek és milyen boldogtalanok, és akkor itt van ez a hülye párocska, akik ha tudnának egymással őszintén beszélni, rögtön megoldódna minden gondjuk… Lehet, ha egy másik könyvben olvasok róluk, akkor nem találtam volna őket ennyire nevetségesnek, de itt annak tűntek nekem.

Illetve Jesse (Kate és Anna bátyja) karakterével volt még az a problémám, hogy őt nem tudtam teljesen megérteni, hogy mit miért tesz, mit akar azzal elérni, amit tesz. Vagy lehet, hogy semmit, csak így adja ki magából, hogy ő is szenved? Csak ő nem attól, hogy haldoklik vagy hogy donorként kell leélnie az életét, hanem a láthatatlanságtól, hogy a szüleinek már nincs energiájuk arra, hogy vele is törődjenek.

És akkor a regény végéről is pár szót. Szerintem itt nagy eltérés van a filmhez képest, s bevallom ezt a csavart a könyv legvégén én a könnyebb megoldásnak tartottam az írónő részéről, és mint ilyen nem tetszett. Ha már ír erről a témáról egy ilyen komoly és jó könyvet, akkor ne válassza a könnyebb utat a lezárásnál se. Ez elég gyáva dolog volt tőle szerintem. De ezt leszámítva tetszett a könyv, nem volt vidám olvasmány, de átérezhető és elgondolkodtató volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nekem olyan érzésem volt, hogy Jesse mintha kicsit az írónő számára is láthatatlan lett volna, nem igazán törődött vele, hogy az ő sorsa is kapjon valamilyen rendes lezárást a regényben. Ugye, lebukott az apja előtt a gyújtogatásaival és az apja megfogadta, hogy törődni fog vele, és a regény legvégén Kate egyetlen odavetett mondatából kiderül, hogy Jesse-ből rendőr lett, tehát sínre került az élete. Nekem csak az nem volt világos, hogy ez hogyan történt. Hiszen Anna, akivel véd- és dacszövetséget alkottak, meghalt. Persze lehetett volna egy története ennek is, meg lehetett volna magyarázni Jesse jellemfejlődését, de az írónő ezt megspórolta magának. A deviáns kis Jesse-ből kiváló állampolgár lett és kész.

A regény végén Anna autóbalesetben meghal, Kate megkapja a veséjét és onnantól kezdve, úgy tűnik, makkegészséges lesz. A filmen szerintem viszont Kate vagy meghal, vagy a család beletörődik a halálába és elbúcsúznak tőle (van egy megható tengerparti jelenet is benne, azt hiszem).

Nos, én a könyv verzióját azért tartom gyáva megoldásnak, mert Anna itt is kivívta magának a jogot a bíróságon, hogy ő döntsön arról, Kate-nak adja-e a veséjét, és az írónőnek igenis be kellett volna vállalnia, hogy akkor Anna dönt valamit. Nekem egyébként kb. rohadt mindegy lett volna, hogy mit, hiszen arról szólt az egész regény, hogy ebben a helyzetben nincs jó döntés, de a döntés lehetőségét meg kellett volna adnia Annának. De nem, helyette ezt a hű, de könnyfakasztó, a gordiuszi csomót egy suhintással átvágó lezárást választotta.
Azért sem tetszett ez a befejezés, mert ez kvázi Sarát igazolta, aki a végsőkig kitartott amellett, hogy Annának Kate-nek kell adnia a veséjét. Így Anna és minden szereplő, aki kiállt mellette a perben, utólag önzőnek és kishitűnek tűnik. Kicsit ugyan tompítja ennek az élét, hogy Kate biztatta Annát a perre, de akkor is. Így kvázi az lett a könyv tanulsága, hogy minden haldoklóba foggal-körömmel kell kapaszkodnia a hozzátartozóinak, csak mert tízezerből egy esetben csoda történik. Szerintem pedig van, hogy tudni kell elengedni őket, ez nekik is könnyebbség lehet adott esetben.

Tetszési index:

88%