Szabó Magda: Álarcosbál

Előzmények:

Én ezt a könyvet már olvastam tinédzser koromban, s bár mély nyomokat nem hagyott bennem, azért most egy molyos kihívás kapcsán eszembe jutott, s végül újra is olvastam a kihívás teljesítése érdekében.

Tartalom:

A kamaszkornak éppúgy megvannak a titkai, külön problémái, mint a felnőttek világának, és szerencsés az, akinek van kivel megosztania, ha valami - mosolyra vagy könnyre fakasztó éri. Legtermészetesebb társunk, akivel valóban minden megosztható, az édesanyánk, de mit tegyen az a kislány, aki élete e legfontosabb szereplőjét csak fényképről, és apja, nagyanyja emlékei alapján ismerheti, aki a mindent megosztás lehetőségét a második világháború véres eseményei között születése órájában elvesztette. Álarcot visel, idegenül kóvályog napjai apróbb buktatói között, egy hangra vár, mely sose szólhat hozzá már, amelyre pedig akkor is ráismerne, ha valóságban sose hallotta. Vagy mégis lehet, lesz megoldás, mert az igazi édesanyák megváltozott formában visszatérnek elhagyott kincsükhöz, s az álarcosbál forgatagában ott kering az a fiatal nő, aki Boros Krisztina sorsának megoldását sokáig úgy szorítja a kezében, hogy maga se tud róla, de minden álcát lesodor egyszer a jóvátételt diktáló élet?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Aranyos volt ez a történet, igazándiból nem volt benne semmi váratlan fordulat, de mégis le tudott kötni. Pedig a szereplők időnként nagyon szájbarágósan mondják meg egymásnak a tutit, hogy hogyan is kellene a másiknak helyesen élnie. Illetve egészen pontosan Éva néni gondolta azt, hogy megmondhatja mindenkinek, hogy mit tegyen. Engem ez irritálni kezdett elég hamar. Úgy általában véve az is zavart, hogy mennyire tökéletesnek alkotta meg ezt a nőalakot az írónő: elhivatott, a gyerekekkel törődő tanár és mellette nagy életbölcsességgel is rendelkezik, mindenkinél okosabb… Sajnálom, de nekem valahogy mégsem volt szimpatikus ez a karakter, valahogy túl magabiztos és túl erőszakos volt és úgy általában túl sok volt. Kíváncsi lennék, Szabó Magda magáról mintázta-e?

A magának való, mindig morc Lujza nénit viszont egészen eredetinek találtam. Kár, hogy ő csak mellékszereplő volt. A tragikus múltját – hogy édesapja milyen szeretetlenül nevelte, s ez az oka annak, hogy most egyedül él és magányos – viszont kicsit túltolta az írónő szerintem. Mindenki maga felelős a saját életéért. Lujza fiatal felnőttként már olyan életet választhatott volna magának, amilyet akart, szabadon barátkozhatott volna. De nem tette.

Bár a happy end nem lehetett kétséges ebben a történetben, a vége azért elég meghatóra sikerült. Lehet, hogy már majdnem nyálas is volt, de azért szerintem még éppen nem.

Azt hiszem, én ehhez a könyvhöz már kicsit öreg vagyok, mert semmi nagyon mélyenszántót nem tudott mondani nekem az életről, de a fiatalabbak számára érdekes lehet szerintem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Amin tényleg meghatódtam, az Krisztina édesanyjának levele volt. Bár nagyon nem valószerű, hogy valaki vajúdás közben ilyen szép levelet fogalmazzon, de mindegy, ettől még hatásos volt.

Azt viszont nagyon furának találtam, hogy Krisztina kéri meg Éva néni kezét az apjának, s nem elég, hogy ezt így egymás közt elintézik, utána még az apával is közlik ezt a tényt. Kvázi kiherélik a szerencsétlent, nem dönthet saját maga arról, hogy kit vegyen el feleségül. Nekem ez túl emancipált volt így.

Azt is furának tartottam, hogy Krisztina a lánykérése után rögtön Mamaként kezdi emlegetni Éva nénit. Tudom, hogy az igazi anyjáról nem volt semmi emléke és Zsuzsának hívta magában, de akkor is, ezt túlzásnak tartottam. Vagy ha az anyja emléke ennyire nem jelentett neki semmit, akkor miért is volt olyan boldogtalan ez a kislány attól, hogy árva? Csak azért, mert belenevelték, hogy annak kell lennie? Bár egyébként valószínűleg ez volt a helyzet.

Tetszési index:

65%