2018. július 13., péntek

Milan Kundera – A lét elviselhetetlen könnyűsége


Tartalom:
Milan Kundera regénye a szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmipolitikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomáš, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomáš ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera felrajzolja a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a "normalizáció" éveinek megaláztatásait. Tomáš és Tereza a nemzeti remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja sorsát. Sabina, a festőnő, Tomáš egyik szeretője, az emigráció útját választja, megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem alakítani, sem előrelátni nem képes.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ennek a könyvnek kb. húsz évvel ezelőtt egyszer már nekikezdtem. Azt hiszem, főleg a címe tetszett meg (azt most is zseniálisnak tartom), azért kezdtem el olvasni. De akkor annyira felbosszantott Tomáš viselkedése, hogy éreztem némi késztetést arra, hogy kivágjam a könyvet az ablakon, ezért inkább félbehagytam (így a könyv is megmenekült). Most főként egy molyos kihívás teljesítése érdekében kezdtem megint neki, s kíváncsiságból is, hogy vajon az idő megváltoztatta-e a véleményemet róla. Nos, nem mondanám, hogy a kedvencem lett e mű, de most határozottan jobban tudtam értékelni érdemeit, mint húsz éve.
Ami annak idején felbosszantott, az volt, hogy Tomáš mennyire szenvedett attól, hogy van egy nő, Tereza, aki szereti és ő viszontszereti, s neki mégis muszáj más nőket is dugogatni. Akik persze nem jelentenek neki semmit, mégsem volt képes lemondani róluk. De aztán nyilván bűntudata is volt miattuk… Tök logikus. Tomášt most se találtam igazán szimpatikusnak, de úgy látszik, vénebb fejjel toleránsabb lettem, elfogadtam, hogy azért hűtlen, mert csak. A könyv a vége felé próbálta megideologizálni, hogy miért az, konkrétan, mert az egyedit keresi a nőkben (igen, az csak szex közben derülhet ki, naná, ezek alapján Tomáš szerint a férfiakban nincs semmi egyedi, mert velük, ugye, nem akar intim viszonyba keveredni…), ami viszont még fel tudott bosszantani, tehát ezek szerint mégsem vagyok elég toleráns.
Tomáš és Tereza története nekem alapvetően arról szólt, hogy ha két ember szereti egymást, az még nem garancia arra, hogy nem bántják egymást, akár tudatosan is. Ettől még szeretik egymást és sok mindent fel is áldoznak magukból vagy a hivatásukból, az életükből a másikért. Tanulság csak annyi, hogy tökéletes párkapcsolat nincs.
A könyvben egy hosszabb rész szól Sabináról, Tomáš volt szeretőjéről és Sabina új szeretőjéről, Franzról. Ez főleg arról szólt, hogy nő és férfi mennyire félre tudja érteni egymást, ugyanaz a mondat vagy gesztus mennyire mást jelenthet számukra. Meg arról is, hogy vannak emberek, akik igazán nem tudnak kötődni senkihez, ezért mikor valaki azt kezdi elvárni tőlük, hogy kötődjön hozzá, inkább gyorsan lelépnek. A könyv egyébként nem ítélte el ezt a fajta viselkedést sem, ahogy Tomáš hűtlenségét sem, csak egyszerűen leírta, hogy van ilyen is. Az olvasó meg gondoljon róla, amit akar.
A párkapcsolati bonyodalmak mögött pedig történelmi háttérként ott volt az 1968-as prágai tavasz leverése és az ezt követő évek. Érdekesnek találtam, hogy az az időszak, amikor azt hihették a csehszlovákok, hogy lehet pozitív eredménye a lázadásuknak, kimaradt a könyvből. Lehet, hogy azért, mert nem is volt ilyen időszak, tudták eleve, hogy kudarcra vannak ítélve? Mindenesetre harc vagy erőszak nem volt a regényben egyáltalán, Tereza lázadása abban merült ki, hogy fényképezte a bevonuló szovjet katonákat, Tomáš pedig még ennyit sem tett. Mégis Tomáš orvosi karrierjét derékba törték, mert írt egy cikket korábban, amiben a kommunisták és Oidipusz közt vont párhuzamot, amit úgy értelmeztek, hogy szerinte a kommunistákat meg kellene vakítani. Holott csak arra kívánt utalni, hogy Oidipusz olyanért is vállalta a felelősségét, amiről nem tudott, s ezért megvakította magát, a kommunisták pedig nem vállalják semmiért se.
Nagyon filozofikus hangvételű volt ez a könyv, nekem nagyon lassú is, alig történt benne valami. Voltak olyan részek is benne, amiket nem értettem, hogy hogyan kerültek oda, mit akart ezekkel az író, ilyen például a Sztálin fiának haláláról szóló rész, s ennek kapcsán a szarról való elmélkedések… Igen, konkrétan az emberi ürülékről. Ahonnan eljutunk oda, hogy Isten vajon szarik-e, illetve, hogy a szar abszolút tagadása a giccs. És ezután a giccsről is elmélkedik egy sort…
Összességében nem igazán az én szájam íze szerint való volt ez a könyv, a szereplők többségének viselkedésével nem tudtam azonosulni, a sok, mélynek tűnni akaró filozofálás, a kevés történés együtt azt kellett volna, hogy eredményezze, hogy utáljam ezt a könyvet. Mégis volt benne valami megragadó, talán az, hogy a szereplők, ha nem is voltak túl szimpatikusak, de elég emberiek, hihetőek voltak, vagy talán az, hogy ez a könyv nem ítélt el senkit, nem akarta megmondani az olvasónak, hogy hogyan gondolkozzék a szereplőkről. Mindenképpen egyedi volt ez a könyv, s ha nem is fog maradandó nyomot hagyni bennem (mert valószínűleg nem fog), akkor sem bánom már, hogy húsz éve nem vágtam ki az ablakon.

Tetszési index:
75%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése