Tartalom:
Milan Kundera regénye a szűkebb
értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmipolitikai eszmefuttatások
mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse
egy jó nevű sebész, Tomáš, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S
egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak,
Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül
veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem
akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen
valóban szeretett lénynek. Tomáš ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera
felrajzolja a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az
orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a
"normalizáció" éveinek megaláztatásait. Tomáš és Tereza a nemzeti
remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja
sorsát. Sabina, a festőnő, Tomáš egyik szeretője, az emigráció útját választja,
megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét
elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a
történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem
alakítani, sem előrelátni nem képes.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Ennek a könyvnek kb. húsz évvel
ezelőtt egyszer már nekikezdtem. Azt hiszem, főleg a címe tetszett meg (azt most is zseniálisnak tartom), azért kezdtem el olvasni. De akkor annyira felbosszantott Tomáš
viselkedése, hogy éreztem némi késztetést arra, hogy kivágjam a könyvet az
ablakon, ezért inkább félbehagytam (így a könyv is megmenekült). Most főként
egy molyos kihívás teljesítése érdekében kezdtem megint neki, s kíváncsiságból
is, hogy vajon az idő megváltoztatta-e a véleményemet róla. Nos, nem mondanám,
hogy a kedvencem lett e mű, de most határozottan jobban tudtam értékelni érdemeit,
mint húsz éve.
Ami annak idején felbosszantott,
az volt, hogy Tomáš mennyire szenvedett attól, hogy van egy nő, Tereza, aki
szereti és ő viszontszereti, s neki mégis muszáj más nőket is dugogatni. Akik
persze nem jelentenek neki semmit, mégsem volt képes lemondani róluk. De aztán
nyilván bűntudata is volt miattuk… Tök logikus. Tomášt most se találtam igazán
szimpatikusnak, de úgy látszik, vénebb fejjel toleránsabb lettem, elfogadtam,
hogy azért hűtlen, mert csak. A könyv a vége felé próbálta megideologizálni,
hogy miért az, konkrétan, mert az egyedit keresi a nőkben (igen, az csak szex
közben derülhet ki, naná, ezek alapján Tomáš szerint a férfiakban nincs semmi
egyedi, mert velük, ugye, nem akar intim viszonyba keveredni…), ami viszont még
fel tudott bosszantani, tehát ezek szerint mégsem vagyok elég toleráns.
Tomáš és Tereza története nekem
alapvetően arról szólt, hogy ha két ember szereti egymást, az még nem garancia
arra, hogy nem bántják egymást, akár tudatosan is. Ettől még szeretik egymást
és sok mindent fel is áldoznak magukból vagy a hivatásukból, az életükből a
másikért. Tanulság csak annyi, hogy tökéletes párkapcsolat nincs.
A könyvben egy hosszabb rész
szól Sabináról, Tomáš volt szeretőjéről és Sabina új szeretőjéről, Franzról. Ez
főleg arról szólt, hogy nő és férfi mennyire félre tudja érteni egymást, ugyanaz
a mondat vagy gesztus mennyire mást jelenthet számukra. Meg arról is, hogy
vannak emberek, akik igazán nem tudnak kötődni senkihez, ezért mikor valaki azt kezdi elvárni tőlük, hogy kötődjön hozzá, inkább gyorsan lelépnek. A könyv
egyébként nem ítélte el ezt a fajta viselkedést sem, ahogy Tomáš hűtlenségét
sem, csak egyszerűen leírta, hogy van ilyen is. Az olvasó meg gondoljon róla,
amit akar.
A párkapcsolati bonyodalmak mögött
pedig történelmi háttérként ott volt az 1968-as prágai tavasz leverése és az
ezt követő évek. Érdekesnek találtam, hogy az az időszak, amikor azt hihették a
csehszlovákok, hogy lehet pozitív eredménye a lázadásuknak, kimaradt a
könyvből. Lehet, hogy azért, mert nem is volt ilyen időszak, tudták eleve, hogy
kudarcra vannak ítélve? Mindenesetre harc vagy erőszak nem volt a regényben
egyáltalán, Tereza lázadása abban merült ki, hogy fényképezte a bevonuló
szovjet katonákat, Tomáš pedig még ennyit sem tett. Mégis Tomáš orvosi karrierjét
derékba törték, mert írt egy cikket korábban, amiben a kommunisták és Oidipusz
közt vont párhuzamot, amit úgy értelmeztek, hogy szerinte a kommunistákat meg
kellene vakítani. Holott csak arra kívánt utalni, hogy Oidipusz olyanért is
vállalta a felelősségét, amiről nem tudott, s ezért megvakította magát, a
kommunisták pedig nem vállalják semmiért se.
Nagyon filozofikus hangvételű
volt ez a könyv, nekem nagyon lassú is, alig történt benne valami. Voltak olyan
részek is benne, amiket nem értettem, hogy hogyan kerültek oda, mit akart
ezekkel az író, ilyen például a Sztálin fiának haláláról szóló rész, s ennek
kapcsán a szarról való elmélkedések… Igen, konkrétan az emberi ürülékről.
Ahonnan eljutunk oda, hogy Isten vajon szarik-e, illetve, hogy a szar abszolút
tagadása a giccs. És ezután a giccsről is elmélkedik egy sort…
Összességében nem igazán az én
szájam íze szerint való volt ez a könyv, a szereplők többségének viselkedésével
nem tudtam azonosulni, a sok, mélynek tűnni akaró filozofálás, a kevés történés
együtt azt kellett volna, hogy eredményezze, hogy utáljam ezt a könyvet. Mégis
volt benne valami megragadó, talán az, hogy a szereplők, ha nem is voltak túl
szimpatikusak, de elég emberiek, hihetőek voltak, vagy talán az, hogy ez a
könyv nem ítélt el senkit, nem akarta megmondani az olvasónak, hogy hogyan
gondolkozzék a szereplőkről. Mindenképpen egyedi volt ez a könyv, s ha nem is
fog maradandó nyomot hagyni bennem (mert valószínűleg nem fog), akkor sem bánom
már, hogy húsz éve nem vágtam ki az ablakon.
Tetszési index:
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése