Jane Austen – Értelem és érzelem

Tartalom:

A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved.

Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik - de vajon megtalálják-e?

Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani."

Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Számomra ez a könyv inkább volt egy szórakoztató társadalomkritika a XIX. századi Angliáról, mint romantikus regény. Azért lehet ez, mert sok olyan karakter van ebben a regényben, aki jellemhibákkal küzd, mint például a csak magával törődő, önző báty, a pletykálkodó vénlány, a csapodár szerelmes, a szép, de butácska feleség. Azt írtam, hogy küzdenek a jellemhibáikkal, de ez valójában nem igaz, hiszen nem is tudnak róluk, csak mi látjuk őket olyannak, amilyenek, mert Jane Austen éles szemmel, valósághűen, ugyanakkor olykor elnézően festi le gyarlóságaikat.

Ugyanakkor az, hogy az egyes szereplők mitől lettek olyan nagyon szerelmesek egymásba, nekem nem volt átérezhető, és számomra túl nagy volt a kontraszt a két nővér, Elinor és Marianne jelleme közt ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Elinor volt a bátor, mindent egyedül megoldó, magába fojtó lány, aki szerelmi bánatában csendben szenvedett, míg Marianne a látványos érzelmeket vélte csak igazi érzelmeknek, s sajátjait is ekként nyilvánította ki. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem ilyen végletes, mint ők, ezért nem igazán tudtam velük azonosulni, egyikük sem volt igazán szimpatikus. Azt pedig nem értettem, hogy minek volt a könyvben még egy harmadik lánytestvér is, Margaret néven, hiszen vele kb. semmit sem foglalkozott a regény, olyan volt, mintha ott se lett volna.

Brandon ezredes Marianne iránti vonzalmát sem értettem, hiszen a lány jobb esetben is keresztülnézett rajta, rosszabbik esetben pedig nem kedvelte, rosszindulatúan is nyilatkozott róla.

A végkifejlet is elég különös volt, az tetszett, hogy nem volt abszolút happy end, de mégsem voltam elégedett vele. De ezt a spoileres részben fejtem ki bővebben.

Az biztos, hogy Jane Austen karakterábrázolása pontos, iróniája szórakoztató, s még valamennyi tanulságot is tartogat a regény vége. Aki szereti Austen könyveit, az valószínűleg ezt is szeretni fogja, de ha valaki még nem olvasott tőle, akkor én inkább a Büszkeség és balítéletet ajánlanám neki, nekem az jobban tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Elinor és Edward szerelme útjában az állt, hogy Edward ifjú fejjel eljegyzett egy lányt, Lucy-t, s ezt a jegyességet felbontani a férfi becstelenségnek tartotta volna, ezért inkább szenvedett. A helyzet úgy oldódott meg, hogy miután kiderült a jegyességük, Edwardot kitagadta az anyja, aki így kb. nincstelenné vált, ezért Lucy fogta magát és inkább hozzáment Edward öccséhez, Roberthez. Így Edward és Elinor is egybekelhetett végül.

Marianne és Willoughby szerelme nem teljesedett be, mert a férfi másik nőt vett el a pénzéért. Marianne a bánatba majdnem belepusztult, de aztán inkább hozzáment Brandon ezredeshez, akit korábban úgy tűnt, nem igazán kedvel, de végül – a könyv szerint – megszerette és boldog lett az oldalán.

Tetszett ez a befejezés, mert nem csöpögött a nyáltól. Reális volt, mert mindkét nővér nehézségekkel is szembesült: Elinor anyagi gondokkal férje oldalán, Marianne pedig azzal, hogy rossz emberismerő volt, az őt látványosan imádó Willoughby hűtlennek bizonyult, míg az őt csendben szerető Brandon kitartott mellette. Saját jellemét illetően is önkritikára kényszerült, be kellett látnia, hogy nem csak az szenved igazán, aki ezt olyan látványosan teszi, mint ő, hanem az is, aki magában kínlódik, nem terhel vele másokat. Az érzelmek látványos kimutatása nem érdem és önmagukban nem is sokat jelentenek, ha nincs mögöttük igazi állhatatosság és hűség.

Ugyanakkor nem tetszett ez a befejezés, mert Marianne teljesen meghasonult benne: olyan férfihoz ment hozzá, akit nem szeretett. Mintha szerepet cseréltek volna Elinorral a regény végére: Marianne házasodott ésszel, Elinor pedig szívből. Bár Marianne szeles, alapvetően csak önmagával törődő természetét nem kedveltem, de az érzéseit mindig őszintén kimutatta, ezt valamennyire becsültem benne. A házassága viszont teljesen az érzései ellen való volt, ezért nem értettem, hogyan tehette. És oké, hogy Austen a regény végére odaveti, hogy Marianne idővel szívből megszerette a férjét, de akkor is: amikor hozzáment, nem szerette és kész.

Tetszési index:

81%