Kathleen E. Woodiwiss – Rózsaszál a fagyos télben

Tartalom:

1792 fagyos, kemény telén Észak-Anglia egyik kisvárosában a gyönyörű, harmatos rózsaszálhoz hasonlító Erienne Fleminget szörnyű sorscsapás éri: apja gonoszul árverésre bocsátja, hogy így szerezzen gazdag férjet neki, és a licitáláson befolyt pénzből fedezze saját szorongató kártyaadósságait. A lánynak, legnagyobb rémületére, a vidék rettegett urához, a nyomorék, ám dúsgazdag Lord Saxtonhoz kell férjhez mennie, pedig ő titokban a daliás, fiatal amerikaiba, Christopher Setonba szerelmes. Miközben egyre kétségbeesettebben vergődik a tisztesség és az ellenállhatatlan szenvedély hálójában, rá kell ébrednie, hogy riasztó külsejű, ám nemes lelkű férjét és álmai hős lovagját titkos cél köti össze: a bosszú és az igazságszolgáltatás. Erienne-nek sejtelme sincs róla, hogy mire az egész vidéket megrengető leszámolás véget ér, a sors különös kegyelméből teljesülhet szíve vágya, és egyik férfi szerelméről sem kell lemondania.

Vélemény:

A könyv két „nagy” rejtélye (mi a kapcsolat Saxton és Seton közt, illetve kik akarnak Lord Saxton életére törni) közül mindkettő megfejtése elég triviális volt, így különösebben nem tudtam izgulni a cselekmény miatt. Így miután Erienne és szerelme egymásra találtak, jó időre felfüggesztettem a könyv olvasását, mert már abszolút nem kötött le. Végül aztán becsületből csak befejeztem, de be kell valljam, elég unalmas volt.

Azt egyébként nem értettem, hogy 1792-ben hogyan adhatta el valaki a saját lányát, aki egyébként szabad ember, nem rabszolga. De hát mindegy, vannak furcsa családok…

Nekem a karakterek sem tetszettek túlzottan, túl fehérek vagy feketék voltak, a köztes árnyalatok teljesen kimaradtak.

Ez olyan egyszer olvasós, akkor viszonylag szórakoztató könyv volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Saxton és Seton egy és ugyanaz, Saxton életére pedig Lord Talbot és az emberei törtek,még pedig azért, mert  ő ölette meg korábban Saxton bátyját és ült bele a vagyonába. Meg akata tartani örökre amit harácsolt. Ez volt a könyv két nagy rejtélye.

Ezeken felül még kiderült az is, hogy Erienne apja nem az volt, akit annak hitt, ezt, gondolom, azért kellett beleerőltetnie az írónőnek a történetbe,hogy ezzel magyarázza azt, hogy az illető szemrebbenés nélkül eladta a lányát.

Tetszési index:

65%

Jane Austen – Értelem és érzelem

Tartalom:

A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved.

Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik - de vajon megtalálják-e?

Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani."

Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Számomra ez a könyv inkább volt egy szórakoztató társadalomkritika a XIX. századi Angliáról, mint romantikus regény. Azért lehet ez, mert sok olyan karakter van ebben a regényben, aki jellemhibákkal küzd, mint például a csak magával törődő, önző báty, a pletykálkodó vénlány, a csapodár szerelmes, a szép, de butácska feleség. Azt írtam, hogy küzdenek a jellemhibáikkal, de ez valójában nem igaz, hiszen nem is tudnak róluk, csak mi látjuk őket olyannak, amilyenek, mert Jane Austen éles szemmel, valósághűen, ugyanakkor olykor elnézően festi le gyarlóságaikat.

Ugyanakkor az, hogy az egyes szereplők mitől lettek olyan nagyon szerelmesek egymásba, nekem nem volt átérezhető, és számomra túl nagy volt a kontraszt a két nővér, Elinor és Marianne jelleme közt ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Elinor volt a bátor, mindent egyedül megoldó, magába fojtó lány, aki szerelmi bánatában csendben szenvedett, míg Marianne a látványos érzelmeket vélte csak igazi érzelmeknek, s sajátjait is ekként nyilvánította ki. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem ilyen végletes, mint ők, ezért nem igazán tudtam velük azonosulni, egyikük sem volt igazán szimpatikus. Azt pedig nem értettem, hogy minek volt a könyvben még egy harmadik lánytestvér is, Margaret néven, hiszen vele kb. semmit sem foglalkozott a regény, olyan volt, mintha ott se lett volna.

Brandon ezredes Marianne iránti vonzalmát sem értettem, hiszen a lány jobb esetben is keresztülnézett rajta, rosszabbik esetben pedig nem kedvelte, rosszindulatúan is nyilatkozott róla.

A végkifejlet is elég különös volt, az tetszett, hogy nem volt abszolút happy end, de mégsem voltam elégedett vele. De ezt a spoileres részben fejtem ki bővebben.

Az biztos, hogy Jane Austen karakterábrázolása pontos, iróniája szórakoztató, s még valamennyi tanulságot is tartogat a regény vége. Aki szereti Austen könyveit, az valószínűleg ezt is szeretni fogja, de ha valaki még nem olvasott tőle, akkor én inkább a Büszkeség és balítéletet ajánlanám neki, nekem az jobban tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Elinor és Edward szerelme útjában az állt, hogy Edward ifjú fejjel eljegyzett egy lányt, Lucy-t, s ezt a jegyességet felbontani a férfi becstelenségnek tartotta volna, ezért inkább szenvedett. A helyzet úgy oldódott meg, hogy miután kiderült a jegyességük, Edwardot kitagadta az anyja, aki így kb. nincstelenné vált, ezért Lucy fogta magát és inkább hozzáment Edward öccséhez, Roberthez. Így Edward és Elinor is egybekelhetett végül.

Marianne és Willoughby szerelme nem teljesedett be, mert a férfi másik nőt vett el a pénzéért. Marianne a bánatba majdnem belepusztult, de aztán inkább hozzáment Brandon ezredeshez, akit korábban úgy tűnt, nem igazán kedvel, de végül – a könyv szerint – megszerette és boldog lett az oldalán.

Tetszett ez a befejezés, mert nem csöpögött a nyáltól. Reális volt, mert mindkét nővér nehézségekkel is szembesült: Elinor anyagi gondokkal férje oldalán, Marianne pedig azzal, hogy rossz emberismerő volt, az őt látványosan imádó Willoughby hűtlennek bizonyult, míg az őt csendben szerető Brandon kitartott mellette. Saját jellemét illetően is önkritikára kényszerült, be kellett látnia, hogy nem csak az szenved igazán, aki ezt olyan látványosan teszi, mint ő, hanem az is, aki magában kínlódik, nem terhel vele másokat. Az érzelmek látványos kimutatása nem érdem és önmagukban nem is sokat jelentenek, ha nincs mögöttük igazi állhatatosság és hűség.

Ugyanakkor nem tetszett ez a befejezés, mert Marianne teljesen meghasonult benne: olyan férfihoz ment hozzá, akit nem szeretett. Mintha szerepet cseréltek volna Elinorral a regény végére: Marianne házasodott ésszel, Elinor pedig szívből. Bár Marianne szeles, alapvetően csak önmagával törődő természetét nem kedveltem, de az érzéseit mindig őszintén kimutatta, ezt valamennyire becsültem benne. A házassága viszont teljesen az érzései ellen való volt, ezért nem értettem, hogyan tehette. És oké, hogy Austen a regény végére odaveti, hogy Marianne idővel szívből megszerette a férjét, de akkor is: amikor hozzáment, nem szerette és kész.

Tetszési index:

81%

Borsa Brown – A maffia ágyában (Maffia 1.)

Tartalom:

Suzanne Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc.

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Már olvastam az írónőtől az Arab c. sorozatának első két részét és azok nagyon tetszettek, bár azonosulni nem tudtam sem az arab herceg, sem a magyar szeretője gondolataival és  cselekedeteivel, mégis hihetőek voltak nekem és érdekesek. Ugyanezt sajnos nem mondhatom el, sem Suzanne-ról, sem Massimóról.

Már az, ahogy összejöttek, teljesen hihetetlen volt: koccantak az autójukkal, Massimo ki akarja fizettetni a kocsijában keletkezett kárt a lánnyal, Suzanne ezen felháborodik, hőbörög egy sort Massimónak, mire a férfi is ideges lesz és szexelnek egy jót a liftben…

De mondjuk, hogy oké, hogy kizárólag fizikai vonzalmon alapul a kapcsolatuk kezdetben, de szerintem ez később se változik meg. Semmi közös nincs bennük, semmiben nem értenek egyet, teljesen máshogy gondolkodnak, teljesen különbözik az értékrendjük. Massimo maffiozó, aki utálja, ha a maffia szót emlegetik, birtokolni akarja Suzanne-t és elég hamar el is kezdi verni. És nem hagyja, hogy a nő elhagyja. De legyünk őszinték, valójában Suzanne nem is nagyok akarta elhagyni őt. És én totálisan nem értettem, hogy hogy lehet ekkora idióta. Bár lehet, hogy inkább egyfajta Stockholm-szindróma alakult ki nála? Végül is Massimo teljesen elszigetelte a lányt a családjától, barátaitól, magától tette függővé.

Szóval valahol nagyon nem értettem Suzanne-t, ugyanakkor a regény vége felé egy kicsit már azonosulni tudtam vele. Vagyis nem tartottam logikusnak a viselkedését, de elképzelhetőnek véltem, hogy egy ilyen bántalmazó kapcsolatban hasonlóan viselkednék. Nem vagyok szakértő, de még azt se tartom kizártnak, hogy egész pontosan mutatja be a könyv, hogy milyenek lehetnek a felek egy bántalmazó kapcsolatban: milyen az agresszor (Massimo) és a bántalmazott (Suzanne).

Ugyanis ebben a könyvben felváltva Suzanne és Massimo szemszögéből látjuk a történéseket, és mindkettejük gondolataiba betekintést kapunk. Massimo azzal áltatja magát, hogy nagyon szereti Suzanne-t és csak a lány lázadó viselkedése hozza ki belőle az agresszivitást, ő nem is akarja bántani Suzanne-t, de muszáj… Mentségére legyen mondva, legalább nem hazug: nem hitegeti Suzanne-t azzal, hogy többször nem fogja megütni.

Suzanne is kicsit atipikus bántalmazott, merthogy nem áltatja magát azzal, hogy Massimo megváltozik, mégis sokáig bízik benne, hogy egyszer minden szép és jó lesz.

Érdekes olvasmány volt ez a könyv, nem az a tucat romantikus sztori, de szeretni nem tudtam a szereplőket, így a könyvet se. Valószínűleg a folytatásait sem fogom elolvasni. Ja és ha valaki esetleg a maffia belső működésére lenne kíváncsi, hát abba semmi betekintést nem ad ez a könyv, csak a legközhelyesebb dolgok derülnek ki róluk, vagyis hogy gazdagok és a kezük mindenhova elér, és ha akarnak, a világ végén is megtalálnak, hiába futsz… Szóval ezt a könyvet senki se olvassa el azért, mert az olasz maffiáról szeretne megtudni valamit belőle.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdést)

Szóval Suzanne a regény végén elhagyja Massimót. Én egyszerűen nem értettem, hogy miért pont akkor és korábban miért nem. És miután elhagyja, akkor is vágyik utána. De ugyanakkor kvázi bujdokol Massimo elöl, nehogy az megtalálja. Nem  tudom, mi lehet a folytatásokban, valószínűleg megint összejönnek, de én erre a héja nász az avaron című dologra még egyszer nem vagyok kíváncsi.

Tetszési index:

73%

Françoise Gilot – Carlton Lake – Életem Picassóval

Tartalom:

A negyvenes-ötvenes évek Picasso-műveiben újra meg újra felbukkan egy rokonszenves fiatal női arc: Francoise Gilot-é, aki közel tíz éven át volt Picasso élettársa; két gyermekük is született. Évekkel szétválásuk után Carlton Lake-kel, a neves amerikai művészeti íróval közösen megírta visszaemlékezéseit a Picassóval eltöltött esztendőkről. A mű mégsem igazi memoár, hanem mindvégig lebilincselő, izgalmas életrajzi regény, amely több nyelven is bestseller lett. Az a Picasso, akit itt megismerünk: a férfi, a férj és apa, a művész, aki asszonyának elmondja forradalmi, meghökkentően eredeti vélekedését az életről és a művészetről. Az érett Picassót bemutató ábrázolások közül egyetlen arckép sem olyan találó, hiteles és megragadó, mint ez, amelyet egy asszony szeme s szíve rögzített.

Picasso mellett felvonulnak a könyvben a művészbarátok, és sokan a Riviéra hírességei közül is. A közvetlen hangú, friss, szórakoztató részletekben bővelkedő emlékek nyomán úgy érezhetjük, közeli ismerősünkké válik Matisse, Éluard, Aragon, Gertrude Stein, Chaplin, Gide, Cocteau, Miró és a negyvenes, ötvenes évek izgalmas és ellentmondásos világa.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a könyv bemutatja Picasso művész oldalát, hogy mitől volt zseni és a jellemhibákban bővelkedő magánember oldalát is. Élettársa meglepően tárgyilagosan (vagy tárgyilagosnak tűnően?) számol be kapcsolatukról. A kezdetekről, amikor Picasso próbálta becserkészni, igen eredeti dumákkal, és ekkor még figyelemmel volt Francoise érzéseire is valamennyire. Aztán láthattuk azt is, hogy Picassónak a legfontosabb önmaga volt, hogy ő nyugodtan élhessen és alkothasson és elvárta, hogy Francoise alárendelje az életét az övének. Amit ő meg is tett és sokáig azt hitte, ez meg is felel neki. Aztán rájött, hogy mégsem. Röviden így lehet összegezni a kapcsolatukat.

Szerintem nem lehet azt mondani, hogy Picasso kihasználta volna Francoise-t, hiszen a lány tudta, hogy milyen a férfi: egocentrikus, nőcsábász. Tudta ezt és így költözött hozzá és így szült neki gyerekeket. Mivel Francoise maga is festő volt, én azt hiszem, főleg a festőzseni vonzhatta őt Picassóban. Talán az a kör is, amibe általa bekerült, Picassónak ugyanis rengeteg festő barátja volt, Matisse, Chagall, ez is imponálhatott a fiatal festőnőnek.

Én eddig nem is tudtam, hogy Picasso nem csak festett, hanem litográfiákat, kerámiákat is készített (most lebuktam, hogy nem vagyok egy nagy Picasso rajongó), érdekes volt megtudni, hogy milyen sokoldalú művész volt és mennyire maximalista. A magánéletben viszont közelítőleg elviselhetetlen lehetett: a barátaira nem volt tekintettel, ő bántó lehetett velük, de ha őt sértették meg, sokáig tartott haragot. Miután Francoise elhagyta őt és új párt talált, akkor pedig megpróbálta kisemmizni a lányt és tönkretenni a karrierjét. Szóval egy nem túl szimpatikus férfi képe bontakozott ki előttem a könyv lapjain. Persze az sem zárható ki, hogy Francoise túlzott, bosszúból, nekem mégis összességében elég őszintének tűntek a szavai. Már csak azért is, mert többször szeretettel írt Picassóról és soha nem hibáztatta őt a saját rossz döntéseiért.

Összességében ez egy érdekes életrajzi olvasmány volt, még úgy is, hogy Picasso festményei közül nem sokat tudnék megnevezni, és a festészet úgy általában véve is hidegen hagy.

Tetszési index:

75%

Emily St. John Mandel – Tizenegyes állomás

Tartalom:

A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.

„Mert életben maradni nem elég.”

Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Szerintem nagyon egyedi hangulata volt ennek a könyvnek. Nekem nem az volt benne a fontos, hogy mennyire érdekes sci-fi világban játszódik, sőt engem még csak az se érdekelt különösebben, hogy mi történik az egyes szereplőkkel, de a hangulata sokszor magával tudott ragadni.

A története viszont nem volt túl érdekes: járványban elpusztul a világ lakosságának jelentős része, a megmaradt emberek életszínvonala kb. a kőkorira esik vissza. Az Utazó Szimfónia társulata ebben a világban jár-kel és Shakespeare-darabokat adnak elő.

Nem értettem egyébként, hogy miért csak Shakespeare-t játszanak, más színdarabokat miért nem, nekem nem volt hihető, hogy csak azért, mert a világ nagyja kipusztult, Shakespeare máris olyan érdekes tudott lenni mindenki számára. Azt pedig végképp nem értettem, hogy miként lehetett Shakespeare érdekesebb, mint mondjuk azt kutatni, hogyan fejlesszenek áramot, telefonokat működésbe hozni, orvosnak tanulni, társadalmat építeni. Szóval kicsit túl bölcsész volt ez a könyv (és a benne lévő összes szereplő) nekem.

Számomra elsősorban azt mutatta be ez a regény, hogy mindig megmarad valami azok után, akik meghaltak. Arthur Leanderre mindig emlékezni fog Kirsten, Miranda után megmaradnak az általa rajzolt képregények, amik sokat jelentenek Kirstennek, Jeevan a meghalt testvére, Frank után nevezi el a fiát. Múzeumot hoznak létre, ahol a letűnt kor emléktárgyait őrzik meg. Ha a régi világ jelentős része el is pusztult, még sokáig hatással lesz az új világ lakóira.

A regénynek azt a részét, ami azt mutatta be, hogy a járvány miatt egy repülőtéren ragadt emberek miként boldogulnak, késő este olvastam egy viszonylag üres vonaton ülve és aztán át kellett masíroznom a kissé kihalt Nyugati pályaudvaron. Nagyon nyomasztóan hatott rám, amikor arról olvastam, hogy mennyire elkeseredettek voltak kezdetben, de még az is, ahogy aztán megpróbálnak alkalmazkodni és életben maradni. Át tudtam érezni, hogy milyen lehetett elveszteni a civilizációjukat, visszaesni egy jóval alacsonyabb szintűre.

A karakterek számomra nem voltak túl érdekesek, többségüket nem ismerhettük meg igazán, az Utazó Szimfóniában a társulat sok tagját csak munkaköre szerint emlegetik, pl. karmester, tubás, ami nagyon személytelenné tette őket. Nem tudom, ez volt-e az írónő szándéka vagy csak lusta volt neveket kitalálni nekik, esetleg azt akarta ezzel hangsúlyozni, hogy ők elvesztették régi, járvány előtti identitásukat, már csak az Utazó Szimfóniában betöltött helyük és szerepük az érdekes ezekben az emberekben.

Akiket jobban megismerhettünk, az Arthur Leander és első felesége, Miranda. De náluk meg nem állt össze a karakter kerek egésszé az én fejemben.

Összességében ez a regény hangulatában erős, írásmódja hatásos, átérezhetően mutatja be a szereplők helyzetét, de maga a történet és a szereplők nem különösebben érdekesek. Egyedi, szokatlan alkotás a sci-fi műfajában, azonban rám inkább csak rövid távon hatott, amíg olvastam. Így, hogy már majdnem egy hónapja befejeztem a könyvet, nem emlékszem belőle sokra, leginkább csak arra, hogy jó hangulata volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nem értettem, hogy az álmodozó, képregényrajzoló Mirandából miként lett kemény üzletasszony, és azt sem, hogy Arthur miért cserélgette kb. naponta a feleségeit idősebb korára. (Mivel mindig fiatalabbra cserélte, ezért logikus magyarázat lenne a kapuzárási pánik, de ebben nem lehetünk biztosak, mert ennyire nem látunk bele Arthur fejébe.)

A "Tizenegyes állomás" a regényben Miranda egyik képregénye, amiből Kirstenhez és Arthur fiához is kerül egy példány a járvány kitörése előtt. De míg Kirstennek ez az egyik kincse lesz, amiből erőt merít és féltve őriz, addig Arthur fia a képregény és a Biblia szövegei segítségével egy elmebeteg vallást talál ki, amiben ő a próféta. Különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog ennyire különböző hatást válthat ki két emberből.

Végezetül felsorolok néhány "apróságot", amik nem voltak túl ésszerűek a regényben szerintem:

1. A Severn City-i repülőtérre – egy kivételével – csak olyan repülőgépek szállnak le, amelyeken nincs fertőzött ember, így a repülőtéren mindenki túléli a járványt. Erre mennyi az esély már? Szerintem nulla százalék. Arra meg kb. mínusz húsz százalék az esély, hogy senki sem próbál meg kitörni a fertőzött gépről. De itt nem teszik.

2. A regény végén hirtelenjében találnak egy teljesen kivilágított várost. Kiderül, hogy a Severn City-i repülőtéren élők már egy hete látják éjszakánként ezt a fényárban fürdő várost a távolban. Viszont  nem izgatják magukat rajta különösebben, nem akarnak odamenni, csak nézegetik, hogy milyen szép… Gondolom amúgy, hogy ez csak a happy end miatt kellett, de szerintem nagyon nem kellett volna beleerőltetnie az írónőnek.

3. Felmerül az is a regény végén az egyik szereplőben, hogy hajók lehetnek még valahol, akár utazhatnak is velük. De ezt sem akarják leellenőrizni.

4. Itt mindenki boldogan elvan technológia nélkül, fel sem merül bennük, hogy megpróbálják visszahozni az elektromos áramot, vagy bármi mást a régi világuk technológiájából. (Csak egyszer említenek egy pasast, aki bicikli hajtásával elektromos áramot tudott előállítani, de ő se valami értelmesre használta azt, hanem azt nézegette, hogy a számítógépén van-e internet – és jé, nem volt…)

Tetszési index:

75%

Dorothea Benton Frank – Magányos nők klubja

Tartalom:

Mesés tengerparti világba repíti az olvasót eleven ritmusú, hangulatos regényében a The New York Times sikerszerzője, a romantikus történetek világszerte ismert mestere, a nálunk most bemutatkozó Dorothea Benton Frank.

A történet kezdetén három mit sem sejtő nőt hoz össze egy tragédia és egy rejtély.
Lisa St. Clair csupa szív ápolónő, aki mindenről lemondva nevelte zabolátlan lányát, Marianne-t, miután a férje huszonnégy éve magára hagyta őket, és gyerektartás gyanánt évente egy lottószelvényt küldött. Egy szép napon azonban a volt férj ismét felbukkan, és magával csalja a lányt.
Így amikor Lisa legkedvesebb betege, Kathy meghal, a magányos Lisa hozzácsapódik Carrie-hez és Suzanne-hoz, volt betegének leghűbb barátaihoz. A három nő élete összefonódik, megosztják egymással problémáikat, de bármilyen eseménydús is így együtt az élet, valahogy mindig visszakanyarodnak Kathy rejtélyéhez. Ki volt ez a nő? Mit jelentett rövid élete?
Lisa, Carrie és Suzanne lassanként megfejtik a titkot, és terveket kezdenek szőni: hogyan tegyék örömtelibbé saját életüket. Míg végre rádöbbennek, hogy a szingliség nem egyenlő a magánnyal.

Dorothea Benton Frank megmutatja, hogy a barátságnál nincs erősebb kötelék, és a szerelem jóval több, mint rátalálni az igazira. Az olvasót magával ragadja a dél-karolinai tengerpart és Charleston varázsa, mialatt ezekről a remek magányos nőkről olvas, akik előtt még ott az egész élet.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Három középkorú nőről szól ez a könyv, bár az író pontos életkorukat nem árulja el. Mindegyikük sok szerelmi csalódást tud maga mögött, s egyikük anyagi helyzete sem rózsás, ők mégis pozitívan állnak az élethez. Szóval olyan félig tele a pohár típusú emberek, amit én személy szerint nagyon szimpatikusnak tartok. Bár az, ahogy a három főszereplő egymásra talált és öri barik lettek, nekem kicsit túl hirtelen volt, de alapvetően bírtam őket és jól szórakoztam a történetükön.

Tetszési index:

75%

Sánta Szilárd – Mesterséges horizontok - Bevezetés a kortárs sc-fi olvasásába

Tartalom:

Sánta Szilárd Parazita könyvek sorozatában megjelent monográfiája bevezető olyan irodalmi műfajok (cyberpunk, nanofikáció, űropera, alternatív történelmi regény, new weird fiction stb.) tárgyalásába, amelyek egyenjogúsítása éppen most zajlik. A témával összhangban különféle tudományágak eredményeit és szakszókincsét építi magába - az irodalomelmélettől a nanotechnológiáig, a posztmodern poétikától a kontrafakturális történetírásig.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt a könyvet kizárólag egy molyos kihívás kedvéért olvastam el, és azt kell mondanom, kár volt.

Én sci-fiket szoktam olvasni, s őszintén szólva az sokkal izgalmasabb, mint a sci-firől (mármint a műfajról) olvasni. Azt vártam volna ettől a könyvtől, hogy érdekes összefoglalót ad a sci-fi alműfajairól, fejlődésükről, a klasszikusnak számító alkotásokat nem csak megemlíti, hanem bemutatja azt is, hogy mitől számítanak klasszikusnak.

Nem mondom, hogy nem ezt próbálta ez a könyvecske nyújtani, csak azt, hogy nálam nem sikerült neki. A stílusa csapongó volt, hol csak az írók nevét és műveik címét darálta, hol részleteket is idézett, hol kicsit magyarázott is, de teljesen véletlenszerűen. Nem volt szisztéma ebben a könyvben szerintem. Valószínűleg azokról a sci-fikről írt hosszabban a szerző, amik az ő kedvencei, a többiről meg nem, és ennyi. 

Én előzetesen azt vártam tőle, hogy majd egy csomó sci-fi olvasásához kedvet csinál nekem. Míg olvastam a könyvet, egy-két cím valóban fel is keltette az érdeklődésemet, de így, hogy már több, mint két hete befejeztem az olvasását, egyet sem tudok felidézni közülük. Szóval ezek szerint annyira mégsem sikerült felcsigáznia ennek a könyvnek.

Most azért elővettem megint a könyvet és kigyűjtöttem pár címet, ami sci-fi berkekben klasszikusnak számít, ide is leírom őket, hátha kedvet kaptok hozzájuk (és így én se felejtkezem el megint róluk…):

William Gibson – Neurománc, folytatásai a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive, a 3 együtt a Sprawl-trilógia,illetve a Trendvadász, az Árnyvilág és a Nyomtalanul, e három könyv alkotja a Blue Ant-trilógiát,

Neal Stephenson – Snow Crash,

Philip K. Dick – Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Az ember a Fellegvárban

China Miéville – King Rat, Un Lun Dun, Kraken, Perdido pályaudvar, végállomás, Armada,

Mark Twain – Egy jenki Arthur király udvarában

Dan Simmons – Hyperion és a folytatásai

Iain M. Banks Kultúra sorozata (bár ebből kettőt már olvastam és annyira nem jöttek be),

Michael Crichton – Préda,

Greg Bear – A vér zenéje,

Robert Charles Wilson – Pörgés, Tengely, Örvény (Pörgés-trilógia)

Neal Stephenson – Gyémántkor,

Paolo Bacigalupi – A felhúzhatós lány

Tetszési index:

44%