2017. június 16., péntek

Josh Malerman – Madarak a dobozban

Tartalom:
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött. A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé. Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve. Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv rendesen beparáztatja az embert, az biztos. Én zömében fényes nappal olvastam a regényt, de így is rendesen borzolta az idegeimet. Teljesen hihetően mutatja be azt, hogy milyen rettegni attól, hogy meglátsz valamit, amit nem akarsz. Mert ha meglátod, megölsz másokat, s végül magadat is.
Elgondolkodtam azon, hogy az emberek vajon miért ragaszkodnak annyira a látásukhoz. Tudom, durván hangzik, de ha kizárólag az okozza a vesztüket, hogy látnak, akkor miért nem vakítják meg magukat? Vagy legalább pár embert, és őket küldik ki felderítőnek. Nem mondom, hogy én azonnal örömmel kiszúrnám a saját szemem hasonló szituációban, de azért… Ha arról kellene döntenem, hogy meghaljak vagy megvakuljak, remélem, tudnám az utóbbit választani.
Jó volt a regény felépítése, párhuzamosan olvashattunk arról, hogy Malorie a folyón menekül a gyermekeivel és arról, hogy miként jutottak idáig. Mivel csak ő és a két gyermek maradt, ezért azt tudni lehetett előre, hogy a többi szereplő számára nem lesz happy endes a történet, és bevallom, ettől csak még jobban cidriztem, hogy mi fog történni és mikor.
Érdekes volt, ahogy Malorie a gyermekeihez viszonyult. Tárgyilagosan menedzselte őket, kb. mint egy osztályfőnök. Még nevet sem adott nekik, ők csak a Fiú és a Lány voltak, de ennek, azt hiszem, értettem az okát, Malorie nem adott nevet nekik, hátha akkor kevésbé kötődik hozzájuk, így nem rázza meg annyira esetleges haláluk sem.
A könyv végén azért belekerültek butaságok is a történetbe, túl sok lett hirtelenjében a dráma, s nekem nagyon hihetetlennek tűnt kb. minden, ami a regény végén történt. De ettől még a könyv hangulata, világa nagyon jól eltalált volt.
Immáron rutinos sci-fi olvasóként nem vártam, hogy kiderül, kik a lények, akiktől megbolondulnak az emberek. Nem vártam azt sem, hogy lesz gyógymód az őrületre, s azt sem, hogy sikerül elűzni e lényeket. Egyszerűen csak a világvége végét vártam, s az összességében elég érdekes lett szerintem.
Azért azt nem értettem, hogy ha a lények nem agresszívak (már pedig nem voltak azok, hiszen csak fel-alá mászkáltak, de senkit sem támadtak meg), akkor miért nem tettek valamit annak érdekében, hogy ne őrjítsék meg az embereket. Vagy legalább ne akartak volna mindenhova bemenni. Nem fogták fel, hogy mit okoztak? Ennyire buták? Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy igen, s ez kicsit levont a lények ijesztő voltából, de azért nem sokat. A másik lehetőség az, hogy a lényeket egyszerűen nem érdekelte, mit okoztak. De ez nem valószínű, mert elég kíváncsiaknak tűntek.
A „Madarak a dobozban” cím nagyon túl volt magyarázva a regényben. Minden magyarázat nélkül is világos volt számomra, hogy Malorie és társai olyanok, mint a dobozba (ketrecbe) zárt állatok, mert nem mernek kimenni az utcára. Aztán szereztek egy doboz madarat maguknak, amiket jelzőőrként használtak. Így a metafora már nem csak metafora lett, hanem igazi madarak, igazi dobozban. Aztán – biztos, ami biztos – el is magyarázta az író, hogy igen, Malorie-ék olyanok, mint ezek a madarak… Elismerem, ez egy jó cím, felkelti a figyelmet (miért pont dobozban vannak a madarak, és nem kalickában, és egyáltalán hogy jönnek ide a madarak, amikor világvége van???) és elég baljóslatú is, de azért kicsit kevésbé szájbarágósan még jobb lett volna.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Nem tudtam eldönteni, hogy Malorie és Tom közt volt-e valami, mármint romantikus értelemben. Ha Tom tovább élhetett volna, vajon összejöttek volna? Kedvelték egymást, bíztak egymásban, tartották egymásban a lelket, de azt hiszem, csak ennyi volt köztük. Az író még csak halványan sem utalt romantikára köztük, szóval ez egy abszolút romantikamentes könyv volt.
Tetszett, hogy azért egy-két kérdésre kapunk választ a könyvben (bár természetesen semmi lényegesre). Például kiderül, hogy a lények látványa az állatokat is megőrjíti, s ez válasz a könyv címe kapcsán felmerülő kérdésre is: miért dobozban vannak a madarak, s nem kalitkában? Hát azért, hogy ne golyózzanak be.
Végül pedig kifejteném, hogy miért volt hihetetlen a könyv vége. A vesztüket egy őrült, Gary okozza, akit befogadnak. Malorie elolvassa az őrült gondolatait tartalmazó füzetet: Gary azt hiszi, hogy aki elég intelligens, az megérti a lényeket, nem őrül meg tőlük. Holott valójában Gary azért nem őrült meg tőlük, mert már őrült volt, mikor a lényeket először látta. Na mindegy, szóval Malorie rájön, hogy Gary őrült, mégsem szól róla rögtön mindenkinek, hanem jó sokáig halogatja a dolgot, majd végül mindenki előtt az őrült arcába vágja, hogy tudja, hogy őrült. Nagyon értelmes megoldás.
Aztán az is logikus volt nagyon, hogy hagyták Dont a pincében kuporogni, míg be nem golyózott Gary agymosásának hatására. Miért nem beszélgettek vele? Akkor nem került volna Gary hatása alá. Eleve azt sem értem, hogy nem vették észre, hogy Don visszacsempészte Garyt a házba, de mindegy.
Nem értem, hogy halhattak meg mind, mikor Don leszedte a sötétítőket és kinyitotta az ajtókat. Miért nem takarták le rögtön a szemüket? Miért nem rohantak ki a házból, mikor látták, hogy a többiek megőrülnek?
Azt sem értettem, hogy Olympia – miután látott egy lényt, tehát megőrült – miért csak magát öli meg, miért nem támad Malorie-ra vagy a saját gyerekére? Sőt a gyerekét Malorie-ra bízza. Nem annyira lényeges, de az is fura volt, hogy a kutyájuk, Victor amikor meglátott egy lényt, csak magát kezdte el szétmarcangolni, de nem támadt Malorie-ra. Érthetetlen Olympia és a kutya viselkedése is, hiszen a lények hatása elvileg az, hogy az ember ámokfutó lesz tőle. No mindegy.
És akkor jöjjön az egész történet legérthetetlenebb része: Malorie gyakorlatilag a többiek hulláján átgázolva veszi fel a telefont, s kerül kapcsolatba Rickkel, aki elmondja, hogy van egy közösségük, ami befogadná Malorie-ékat. Ez milyen szerencse már, hiszen alig öt perce halt meg Malorie összes barátja! Na de tekintsünk el attól, hogy az időzítés túl tökéletes. Fontosabb, hogy Rick nem hajlandó elmenni Malorie-ért. Sem ő, sem más, a kisujját sem hajlandó mozdítani értük, Malorie-nak kell elküzdenie magát hozzájuk. Ez mekkora baromság már! Ha Rickék olyan jól szervezettek, akkor miért nem tudják megmenteni őket? Sőt, nem is az, hogy nem tudják, de meg se próbálják! Ez volt számomra a legkevésbé hihető dolog a könyvben.
Azt sem értettem, hogy a könyv szerint Malorie sokszor beszél telefonon Rickkel, mielőtt megszakad a kapcsolat. Viszont mikor találkoznak, Rick gyakorlatilag nem tud semmit Malorie-ról, meglepődik, hogy csak két gyerek van vele. Nem tud Malorie társainak haláláról sem, pedig ők már az első telefonbeszélgetésük idején halottak voltak. Mégis akkor miről beszélgethettek Malorie-val, az időjárásról? Olyan lényegtelen dolgokról viszont nem, hogy mi van Malorie barátaival… Vagy Malorie hazudott neki ezekben a kérdésekben? Nem valószínű.
Szóval a könyv vége kicsit összecsapott volt nekem, igazán kár érte, mert egyébként a regény hangulata igazán  magával ragadó volt.

Tetszési index:
81% 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése