Françoise Gilot – Carlton Lake – Életem Picassóval

Tartalom:

A negyvenes-ötvenes évek Picasso-műveiben újra meg újra felbukkan egy rokonszenves fiatal női arc: Francoise Gilot-é, aki közel tíz éven át volt Picasso élettársa; két gyermekük is született. Évekkel szétválásuk után Carlton Lake-kel, a neves amerikai művészeti íróval közösen megírta visszaemlékezéseit a Picassóval eltöltött esztendőkről. A mű mégsem igazi memoár, hanem mindvégig lebilincselő, izgalmas életrajzi regény, amely több nyelven is bestseller lett. Az a Picasso, akit itt megismerünk: a férfi, a férj és apa, a művész, aki asszonyának elmondja forradalmi, meghökkentően eredeti vélekedését az életről és a művészetről. Az érett Picassót bemutató ábrázolások közül egyetlen arckép sem olyan találó, hiteles és megragadó, mint ez, amelyet egy asszony szeme s szíve rögzített.

Picasso mellett felvonulnak a könyvben a művészbarátok, és sokan a Riviéra hírességei közül is. A közvetlen hangú, friss, szórakoztató részletekben bővelkedő emlékek nyomán úgy érezhetjük, közeli ismerősünkké válik Matisse, Éluard, Aragon, Gertrude Stein, Chaplin, Gide, Cocteau, Miró és a negyvenes, ötvenes évek izgalmas és ellentmondásos világa.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a könyv bemutatja Picasso művész oldalát, hogy mitől volt zseni és a jellemhibákban bővelkedő magánember oldalát is. Élettársa meglepően tárgyilagosan (vagy tárgyilagosnak tűnően?) számol be kapcsolatukról. A kezdetekről, amikor Picasso próbálta becserkészni, igen eredeti dumákkal, és ekkor még figyelemmel volt Francoise érzéseire is valamennyire. Aztán láthattuk azt is, hogy Picassónak a legfontosabb önmaga volt, hogy ő nyugodtan élhessen és alkothasson és elvárta, hogy Francoise alárendelje az életét az övének. Amit ő meg is tett és sokáig azt hitte, ez meg is felel neki. Aztán rájött, hogy mégsem. Röviden így lehet összegezni a kapcsolatukat.

Szerintem nem lehet azt mondani, hogy Picasso kihasználta volna Francoise-t, hiszen a lány tudta, hogy milyen a férfi: egocentrikus, nőcsábász. Tudta ezt és így költözött hozzá és így szült neki gyerekeket. Mivel Francoise maga is festő volt, én azt hiszem, főleg a festőzseni vonzhatta őt Picassóban. Talán az a kör is, amibe általa bekerült, Picassónak ugyanis rengeteg festő barátja volt, Matisse, Chagall, ez is imponálhatott a fiatal festőnőnek.

Én eddig nem is tudtam, hogy Picasso nem csak festett, hanem litográfiákat, kerámiákat is készített (most lebuktam, hogy nem vagyok egy nagy Picasso rajongó), érdekes volt megtudni, hogy milyen sokoldalú művész volt és mennyire maximalista. A magánéletben viszont közelítőleg elviselhetetlen lehetett: a barátaira nem volt tekintettel, ő bántó lehetett velük, de ha őt sértették meg, sokáig tartott haragot. Miután Francoise elhagyta őt és új párt talált, akkor pedig megpróbálta kisemmizni a lányt és tönkretenni a karrierjét. Szóval egy nem túl szimpatikus férfi képe bontakozott ki előttem a könyv lapjain. Persze az sem zárható ki, hogy Francoise túlzott, bosszúból, nekem mégis összességében elég őszintének tűntek a szavai. Már csak azért is, mert többször szeretettel írt Picassóról és soha nem hibáztatta őt a saját rossz döntéseiért.

Összességében ez egy érdekes életrajzi olvasmány volt, még úgy is, hogy Picasso festményei közül nem sokat tudnék megnevezni, és a festészet úgy általában véve is hidegen hagy.

Tetszési index:

75%

Emily St. John Mandel – Tizenegyes állomás

Tartalom:

A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.

„Mert életben maradni nem elég.”

Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Szerintem nagyon egyedi hangulata volt ennek a könyvnek. Nekem nem az volt benne a fontos, hogy mennyire érdekes sci-fi világban játszódik, sőt engem még csak az se érdekelt különösebben, hogy mi történik az egyes szereplőkkel, de a hangulata sokszor magával tudott ragadni.

A története viszont nem volt túl érdekes: járványban elpusztul a világ lakosságának jelentős része, a megmaradt emberek életszínvonala kb. a kőkorira esik vissza. Az Utazó Szimfónia társulata ebben a világban jár-kel és Shakespeare-darabokat adnak elő.

Nem értettem egyébként, hogy miért csak Shakespeare-t játszanak, más színdarabokat miért nem, nekem nem volt hihető, hogy csak azért, mert a világ nagyja kipusztult, Shakespeare máris olyan érdekes tudott lenni mindenki számára. Azt pedig végképp nem értettem, hogy miként lehetett Shakespeare érdekesebb, mint mondjuk azt kutatni, hogyan fejlesszenek áramot, telefonokat működésbe hozni, orvosnak tanulni, társadalmat építeni. Szóval kicsit túl bölcsész volt ez a könyv (és a benne lévő összes szereplő) nekem.

Számomra elsősorban azt mutatta be ez a regény, hogy mindig megmarad valami azok után, akik meghaltak. Arthur Leanderre mindig emlékezni fog Kirsten, Miranda után megmaradnak az általa rajzolt képregények, amik sokat jelentenek Kirstennek, Jeevan a meghalt testvére, Frank után nevezi el a fiát. Múzeumot hoznak létre, ahol a letűnt kor emléktárgyait őrzik meg. Ha a régi világ jelentős része el is pusztult, még sokáig hatással lesz az új világ lakóira.

A regénynek azt a részét, ami azt mutatta be, hogy a járvány miatt egy repülőtéren ragadt emberek miként boldogulnak, késő este olvastam egy viszonylag üres vonaton ülve és aztán át kellett masíroznom a kissé kihalt Nyugati pályaudvaron. Nagyon nyomasztóan hatott rám, amikor arról olvastam, hogy mennyire elkeseredettek voltak kezdetben, de még az is, ahogy aztán megpróbálnak alkalmazkodni és életben maradni. Át tudtam érezni, hogy milyen lehetett elveszteni a civilizációjukat, visszaesni egy jóval alacsonyabb szintűre.

A karakterek számomra nem voltak túl érdekesek, többségüket nem ismerhettük meg igazán, az Utazó Szimfóniában a társulat sok tagját csak munkaköre szerint emlegetik, pl. karmester, tubás, ami nagyon személytelenné tette őket. Nem tudom, ez volt-e az írónő szándéka vagy csak lusta volt neveket kitalálni nekik, esetleg azt akarta ezzel hangsúlyozni, hogy ők elvesztették régi, járvány előtti identitásukat, már csak az Utazó Szimfóniában betöltött helyük és szerepük az érdekes ezekben az emberekben.

Akiket jobban megismerhettünk, az Arthur Leander és első felesége, Miranda. De náluk meg nem állt össze a karakter kerek egésszé az én fejemben.

Összességében ez a regény hangulatában erős, írásmódja hatásos, átérezhetően mutatja be a szereplők helyzetét, de maga a történet és a szereplők nem különösebben érdekesek. Egyedi, szokatlan alkotás a sci-fi műfajában, azonban rám inkább csak rövid távon hatott, amíg olvastam. Így, hogy már majdnem egy hónapja befejeztem a könyvet, nem emlékszem belőle sokra, leginkább csak arra, hogy jó hangulata volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nem értettem, hogy az álmodozó, képregényrajzoló Mirandából miként lett kemény üzletasszony, és azt sem, hogy Arthur miért cserélgette kb. naponta a feleségeit idősebb korára. (Mivel mindig fiatalabbra cserélte, ezért logikus magyarázat lenne a kapuzárási pánik, de ebben nem lehetünk biztosak, mert ennyire nem látunk bele Arthur fejébe.)

A "Tizenegyes állomás" a regényben Miranda egyik képregénye, amiből Kirstenhez és Arthur fiához is kerül egy példány a járvány kitörése előtt. De míg Kirstennek ez az egyik kincse lesz, amiből erőt merít és féltve őriz, addig Arthur fia a képregény és a Biblia szövegei segítségével egy elmebeteg vallást talál ki, amiben ő a próféta. Különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog ennyire különböző hatást válthat ki két emberből.

Végezetül felsorolok néhány "apróságot", amik nem voltak túl ésszerűek a regényben szerintem:

1. A Severn City-i repülőtérre – egy kivételével – csak olyan repülőgépek szállnak le, amelyeken nincs fertőzött ember, így a repülőtéren mindenki túléli a járványt. Erre mennyi az esély már? Szerintem nulla százalék. Arra meg kb. mínusz húsz százalék az esély, hogy senki sem próbál meg kitörni a fertőzött gépről. De itt nem teszik.

2. A regény végén hirtelenjében találnak egy teljesen kivilágított várost. Kiderül, hogy a Severn City-i repülőtéren élők már egy hete látják éjszakánként ezt a fényárban fürdő várost a távolban. Viszont  nem izgatják magukat rajta különösebben, nem akarnak odamenni, csak nézegetik, hogy milyen szép… Gondolom amúgy, hogy ez csak a happy end miatt kellett, de szerintem nagyon nem kellett volna beleerőltetnie az írónőnek.

3. Felmerül az is a regény végén az egyik szereplőben, hogy hajók lehetnek még valahol, akár utazhatnak is velük. De ezt sem akarják leellenőrizni.

4. Itt mindenki boldogan elvan technológia nélkül, fel sem merül bennük, hogy megpróbálják visszahozni az elektromos áramot, vagy bármi mást a régi világuk technológiájából. (Csak egyszer említenek egy pasast, aki bicikli hajtásával elektromos áramot tudott előállítani, de ő se valami értelmesre használta azt, hanem azt nézegette, hogy a számítógépén van-e internet – és jé, nem volt…)

Tetszési index:

75%

Dorothea Benton Frank – Magányos nők klubja

Tartalom:

Mesés tengerparti világba repíti az olvasót eleven ritmusú, hangulatos regényében a The New York Times sikerszerzője, a romantikus történetek világszerte ismert mestere, a nálunk most bemutatkozó Dorothea Benton Frank.

A történet kezdetén három mit sem sejtő nőt hoz össze egy tragédia és egy rejtély.
Lisa St. Clair csupa szív ápolónő, aki mindenről lemondva nevelte zabolátlan lányát, Marianne-t, miután a férje huszonnégy éve magára hagyta őket, és gyerektartás gyanánt évente egy lottószelvényt küldött. Egy szép napon azonban a volt férj ismét felbukkan, és magával csalja a lányt.
Így amikor Lisa legkedvesebb betege, Kathy meghal, a magányos Lisa hozzácsapódik Carrie-hez és Suzanne-hoz, volt betegének leghűbb barátaihoz. A három nő élete összefonódik, megosztják egymással problémáikat, de bármilyen eseménydús is így együtt az élet, valahogy mindig visszakanyarodnak Kathy rejtélyéhez. Ki volt ez a nő? Mit jelentett rövid élete?
Lisa, Carrie és Suzanne lassanként megfejtik a titkot, és terveket kezdenek szőni: hogyan tegyék örömtelibbé saját életüket. Míg végre rádöbbennek, hogy a szingliség nem egyenlő a magánnyal.

Dorothea Benton Frank megmutatja, hogy a barátságnál nincs erősebb kötelék, és a szerelem jóval több, mint rátalálni az igazira. Az olvasót magával ragadja a dél-karolinai tengerpart és Charleston varázsa, mialatt ezekről a remek magányos nőkről olvas, akik előtt még ott az egész élet.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Három középkorú nőről szól ez a könyv, bár az író pontos életkorukat nem árulja el. Mindegyikük sok szerelmi csalódást tud maga mögött, s egyikük anyagi helyzete sem rózsás, ők mégis pozitívan állnak az élethez. Szóval olyan félig tele a pohár típusú emberek, amit én személy szerint nagyon szimpatikusnak tartok. Bár az, ahogy a három főszereplő egymásra talált és öri barik lettek, nekem kicsit túl hirtelen volt, de alapvetően bírtam őket és jól szórakoztam a történetükön.

Tetszési index:

75%

Sánta Szilárd – Mesterséges horizontok - Bevezetés a kortárs sc-fi olvasásába

Tartalom:

Sánta Szilárd Parazita könyvek sorozatában megjelent monográfiája bevezető olyan irodalmi műfajok (cyberpunk, nanofikáció, űropera, alternatív történelmi regény, new weird fiction stb.) tárgyalásába, amelyek egyenjogúsítása éppen most zajlik. A témával összhangban különféle tudományágak eredményeit és szakszókincsét építi magába - az irodalomelmélettől a nanotechnológiáig, a posztmodern poétikától a kontrafakturális történetírásig.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt a könyvet kizárólag egy molyos kihívás kedvéért olvastam el, és azt kell mondanom, kár volt.

Én sci-fiket szoktam olvasni, s őszintén szólva az sokkal izgalmasabb, mint a sci-firől (mármint a műfajról) olvasni. Azt vártam volna ettől a könyvtől, hogy érdekes összefoglalót ad a sci-fi alműfajairól, fejlődésükről, a klasszikusnak számító alkotásokat nem csak megemlíti, hanem bemutatja azt is, hogy mitől számítanak klasszikusnak.

Nem mondom, hogy nem ezt próbálta ez a könyvecske nyújtani, csak azt, hogy nálam nem sikerült neki. A stílusa csapongó volt, hol csak az írók nevét és műveik címét darálta, hol részleteket is idézett, hol kicsit magyarázott is, de teljesen véletlenszerűen. Nem volt szisztéma ebben a könyvben szerintem. Valószínűleg azokról a sci-fikről írt hosszabban a szerző, amik az ő kedvencei, a többiről meg nem, és ennyi. 

Én előzetesen azt vártam tőle, hogy majd egy csomó sci-fi olvasásához kedvet csinál nekem. Míg olvastam a könyvet, egy-két cím valóban fel is keltette az érdeklődésemet, de így, hogy már több, mint két hete befejeztem az olvasását, egyet sem tudok felidézni közülük. Szóval ezek szerint annyira mégsem sikerült felcsigáznia ennek a könyvnek.

Most azért elővettem megint a könyvet és kigyűjtöttem pár címet, ami sci-fi berkekben klasszikusnak számít, ide is leírom őket, hátha kedvet kaptok hozzájuk (és így én se felejtkezem el megint róluk…):

William Gibson – Neurománc, folytatásai a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive, a 3 együtt a Sprawl-trilógia,illetve a Trendvadász, az Árnyvilág és a Nyomtalanul, e három könyv alkotja a Blue Ant-trilógiát,

Neal Stephenson – Snow Crash,

Philip K. Dick – Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Az ember a Fellegvárban

China Miéville – King Rat, Un Lun Dun, Kraken, Perdido pályaudvar, végállomás, Armada,

Mark Twain – Egy jenki Arthur király udvarában

Dan Simmons – Hyperion és a folytatásai

Iain M. Banks Kultúra sorozata (bár ebből kettőt már olvastam és annyira nem jöttek be),

Michael Crichton – Préda,

Greg Bear – A vér zenéje,

Robert Charles Wilson – Pörgés, Tengely, Örvény (Pörgés-trilógia)

Neal Stephenson – Gyémántkor,

Paolo Bacigalupi – A felhúzhatós lány

Tetszési index:

44%

Sara Gruen – Vizet az elefántnak

Tartalom:

Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Két szálon fut a regény cselekménye, mivel Jacob az idősek otthonából visszaemlékszik saját fiatalságára, arra, hogy szépreményű állatorvos hallgatóból miként lett cirkuszi mindenes. Így megtudhatjuk, miként bánnak az idős emberekkel az otthonokban, s azt is, hogy a harmincas évek Amerikájában – a gazdasági válság idején – miként működött egy cirkusz.

Mindkét világ a maga módján kegyetlen: az idősek otthonában tárgyként kezelik az ott lakókat, életben akarják tartani őket, de az ellátásuk során az már nem szempont, hogy minőségi életet éljenek. A cirkuszban viszont igen olcsó az emberélet, ott a mindenható cirkuszigazgató ledobathatja a száguldó vonatról azt, akinek nem tetszik a viselkedése.

Van azért persze cukiságfaktor is a regényben: elefánt, kutya és lovak. Az elefánt, Rosie viselkedése kicsit túl emberi volt nekem, de egyébként én hihetőnek találtam, ahogy a regény bemutatta ezeknek az állatoknak az életét. Igen, a cirkuszi világ számukra még kegyetlenebb volt, mint az emberek számára.
Ugyanakkor alapvetően romantikus regény volt ez, szokatlan környezetbe ágyazva, és a románc is bonyolultabb volt az átlagnál.

A regény vége eléggé kiszámítható volt szerintem, de mivel a történet érdekes volt és jók voltak a karakterek, ezért ez nem von le sokat az értékéből. Szerettem.

Tetszési index:

83%

Zsoldos Péter – A Viking visszatér (Gregor Man-trilógia 1.)

Tartalom:

A 25. század emberiségének legnagyobb kalandja, az első csillagközi expedíció végcéljához közeledik a Tau Ceti rendszerében, ahol azt remélik, lakható bolygóra is bukkanhatnak. Egy váratlan katasztrófa azonban idő előtt leszállásra kényszeríti az űrhajósokat, és kétségessé teszi, egyáltalán hazajuthatnak-e még valaha.

Gregor Man geológus elszakad társaitól, és a bolygó őskori élővilágával, sőt lakóival megküzdve kell visszajutnia az űrhajóhoz, ha nem akar hátramaradni ebben az ismerősségében is rendkívül idegen környezetben.

Vajon megadatik-e bármelyiküknek a hazatérés? És addig beleavatkozhatnak-e ebben a másik világban a történelem természetes alakulásába - még ha tulajdon túlélésük is a cél?

Zsoldos Péter a magyar SF mai napig legjelentősebb alkotója, több nyelvre lefordították regényeit, és róla nevezték el az egyetlen, immár 20 esztendeje kiosztásra kerülő, tudományos-fantasztikus irodalmi díjat.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Bár ez a sci-fi egy másik csillagrendszerben játszódik, mégis a világa megtévesztően hasonló a mienkéhez, a bolygó, ahol az űrhajósok landolnak, pedig nagyon hasonlít a Földhöz. Annyira, hogy a hibernálásból magukhoz térve az űrhajósok egy darabig azt hiszik, hazaértek a Földre.

Valahol olvastam, hogy nagyon sok tényezőnek kellett egybevágnia ahhoz, hogy élet alakulhasson ki a Földön. Ennek tulajdonképpen egyik következménye lehetne az, hogy ahol kialakul élet, az mind nagyon hasonló formában fog megtörténni. De akkor is élnék a gyanúval, hogy a valóságban ennyire nem lehetne hasonló egy másik csillagrendszer a miénkéhez, mint ez, és egy más csillagrendszer bolygója nem lehetne annyira hasonló a Földhöz, mint a könyvbeli (a rajta található élőlényekkel egyetemben).

Szóval az író megspórolta magának a fáradtságot és nem talált ki mindenféle fura földönkívülieket meg furcsa, földönkívüli társadalmakat, könyvében az idegen bolygón élő – a fejlettség különböző fokain lévő – ember-, vagy majomszerű lények nagyon hasonlítanak hozzánk. Vagy ahhoz, amilyen az ember a múltban volt. Van itt kannibalizmus, zsarnokoskodás, hatalomféltés, a viselkedésük alapján akár emberek is lehetnének…

A történet maga nem túl érdekes, s végig meggyőződésem volt, hogy a cím elspoilerezi a könyvet (de mint kiderült, annyira nem), ezért nem is nagyon izgultam főszereplőnkért, Gregorért. Így akár unhattam is volna a regényt, s hogy nem ez történt, az szerintem annak köszönhető, hogy nagyon olvasmányosra írta meg a szerző, bele tudtam élni magam Gregor helyzetébe. Bár én a személyiségén nem éreztem nagyon erős változást azután, hogy négy évet a vadak közt élt le, ennek mélyebb nyomot kellett volna hagynia benne szerintem. De ő mindent átvészelt, igaz, már korábban is nagy túlélő volt, már egy másik űrkatasztrófát is sikeresen túlélt.

Nogo karakterét furcsának találtam, bár egy nagy, erős majomnak képzeltem el külleme alapján, mégis ő volt az egyik legemberibb, vagy – hogy úgy mondjam – legemberségesebb lény a könyvben. Hűséges volt Gregorhoz, jobban, mint egy ember lett volna. Kettejük kapcsolata a kölcsönös függésen alapult, Gregornak szüksége volt Nogo erejére és helyismeretére, Nogónak pedig Gregor varázstudományaira (tűzgyújtás, úszás, íjkészítés stb.). De közben őszintén meg is szerették egymást, társak lettek, akik mindig számíthatnak a másikra.

Szerintem Gregor és Nogo kapcsolata volt a legérdekesebb a regényben, a többi szereplő, Gregor társai, a vadak, a városiak elég felületesen voltak lefestve, belviszonyaikról keveset tudtunk meg.

Összességében ez a regény egy egyszerű történet, ami egy egyszerűen felépített (az író a földi történelem különböző korszakaiból ollózta össze az idegen bolygó lényeit és kultúráját) idegen világban játszódik, mégis minden egyszerűsége ellenére végig lekötötte a figyelmemet. Nincs benne semmi extra, mégis tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A regény végén Gregor az idegen bolygón marad, míg társai hazatérnek a Földre. (A könyv címe miatt én majdnem végig azt feltételeztem, hogy Gregor is hazatér majd. Bár Viking az űrhajójuk neve, nem Gregoré, így valóban nem törvényszerű, hogy neki is rajta kell lenni, mikor hazaindulnak.)

Nem tudjuk meg, Gregor miért marad, vagy hogy a többiek miért hajlandóak elmenni nélküle, ezekre – remélhetőleg – a folytatásokból derül fény. De az világos, hogy Gregor önszántából marad. Ami azért különös, mert korábban azért élt túl mindent, mert hitt benne, hogy megtalálhatja a társait és velük hazatérhet a Földre.

A trilógia másik két kötetét lehet, hogy el fogom olvasni valamikor, érdekel, hogy az évek alatt Gregor mennyire tudta felfejleszteni, modernizálni az idegen bolygó lakóit. (Nem tartom egyébként kizártnak, hogy Gregor azért marad az idegen bolygón, hogy tudását átadja a lakóinak.) Már ha tudta őket fejleszteni egyáltalán, az is lehet, egy fecske nem csinál nyarat. Lehet, hogy az ott élők természete nem tud külső hatásra egyik percről a másikra gyökeresen megváltozni, lehet, hogy Gregor halála után az ő minden tudománya feledésbe merül.

Tetszési index:

75%

Jeffery Robinson – Brigitte Bardot két élete

Tartalom:

„Asszony ​vagyok, mint akárki más. Van két fülem, két szemem, orrom és szájam. Érzek és gondolkodom, s mindezek mellett feleség és anya vagyok. De a lelkem mintha már nem volna az enyém. Sztárnak lenni, számomra olyan, mintha egy varázsló inasa volnék. Iszonyatos. Nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék.”

Mindezt 1960-ban írta le Brigitte Bardot, minden idők egyik legünnepeltebb filmcsillaga, a férfiak álma, nők millióinak irigyelt példaképe. A szex-szimbólum, aki a lelke mélyén mindig gyerek maradt. Aki egyébre sem vágyott, csak nyugalomra és szeretetre. 

39 évesen fordított hátat a filmezésnek és a világnak. Ekkor kezdődött második élete, amely nem kevésbé izgalmas, mint az első, csak másról szól. Állatvédelemről, beteg emberek megsegítéséről.

Jeffrey Robinson az első, s valószínűleg az utolsó, akinek Bárdot föltárta élete titkait. Akinek sikerült bevennie a „Bardot Erődöt”, a sztár megközelíthetetlen házát – és lelkét. A könyv nemcsak Brigitte-et szólaltatja meg, hanem férjeit, szeretőit, rokonait, kollégáit, a fodrászát, a kertészét, a postását is. Tőlük és egy sor sosem publikált családi fotóból tudhatjuk meg, ki is Brigitte Bardot. Az igazi.

Vélemény:

Bár a könyv fülszövege ígéri, szerintem mégsem tudhatjuk meg ebből a könyvből, hogy milyen az igazi Bridget Bardot. Az „első” életéről, a filmsztár Bardot-ról annyit tudunk meg, hogy egy szexistennő volt, de senki sem tartotta tehetséges színésznőnek, ő sem saját magát. Kiderül, hogy férjeit és szeretőit gyakran váltogatta. Megtudjuk, hogy szeszélyes volt, nem szeretett repülni, és hogy született egy fia, akivel nem sokat törődött. Nagyon-nagyon sok sztorit kapunk arról, hogy Bardot-t mennyit zaklatták az emberek az utcán és a házánál is és hogy ő ezt mennyire terhesnek találta. De ezek mind nem sokat mondanak arról, hogy maga Bardot milyen volt, az ő fejébe nem látunk bele.

Azért következtetni lehet: egy alapvetően énközpontú, sok törődést igénylő, de ugyanennyit adni nem akaró/tudó nő képe vetült elém. Nem találtam őt túl szimpatikusnak. És bevallom, engem a sztár Bardot-ról szóló részek nem tudtak igazán érdekelni, nem mondtak nekem sokat, én nem rajongok Bardot-ért, egyrészt mert nem férfi vagyok, másrészt mert talán ha 1-2 filmjét láthattam nagyon-nagyon régen és egyik sem hagyott maradandó nyomot bennem.

A „második” élete, vagyis a filmezéstől visszavonult, állatvédő Bardot már sokkal érdekesebb volt számomra. Tényleg szívvel-lélekkel küzdött az állatok jogaiért és sok eredményt is elért. Kaptunk pár olyan sztorit is, amikor emberekkel, köztük számára idegenekkel is igen nagylelkű volt. Ez a Bardot már szimpatikus volt. De mintha ő egy teljesen más nő lett volna, mint a filmsztár Bardot.

Szóval vagy a könyv első fele lett rosszul megírva, vagy a második felében próbálják szépíteni Bardot jellemét. Vagy ennyit változott volna? Nem hiszem.

Tetszési index:

60%