J. Goldenlane – Holdnak árnyéka (Napnak fénye 2.)

Tartalom:

Mindenkit lemészárolok! Ez volt az írói alapkoncepció, mert már régóta szerettem volna írni egy olyan rettenetesen komoly mélylélektani művet, amit egyetlen szereplő sem él túl.

Sajnos nem sikerült. A hősök pokoli elszántan küzdöttek az életükért.

J. Goldenlane őszinte vallomása a regény megalkotásának hátteréről A Napnak fénye világában, de annak árnyékos oldalán játszódó történet szélhámosok, terroristák, csavargók és más gyanús egzisztenciájú elemek között.

Mire számíthat egy nő, aki sosem veszti el a fejét, akinek nem létezik leküzdhetetlen helyzet ha egyetlen reménye egy pasas, aki olyan mint egy szélvihar, méghozzá súlyosan radioaktív, speciálisan kiszámíthatatlan és veszettül kaotikus szélvihar.

Véleményem:

1. Karakterek:

Az elején több szálon fut a történet, mindegyik szálon sok a szereplő, ebből a jellegtelen embertömegből marad néhány a végére, és nekik már egyéniségük van. Nem nagyon mély a jellemzésük, de azért egyediek, valamennyire lehet velük azonosulni, sőt többségüket kedvelni is.

Mégis valahogy egyik szereplőért sem tudtam izgulni, mert ez a könyv alapvetően komolytalan volt, a szereplők életveszélyben is csak az aranyköpéseket szórták, ahogy tették azt eddig is J. Goldenlane könyveiben. Szórakoztató volt, de kicsivel kevesebb humor, és több karakterábrázolás szerintem jót tett volna neki, maradandóbb élmény lett volna a regény.

2. Cselekményszövés:

Elég eseménydús volt a könyv, a nagy semmi közepén emberek találkoznak és szétválnak (közben páran meghalnak), aztán később megint találkoznak és megint meghalnak páran, míg végül csak néhányan maradnak a regény végére.

A „lemorzsolódások” nem érintettek meg különösebben, mert jellemzően a nem túl szimpatikus alakokat végezte ki az írónő, meg igazándiból nagyon meg se ismerhettük őket és már meg is haltak, így krokodilkönnyeket nem hullattam értük és őszintén szólva az se nagyon izgatott, hogy ki „megy” és ki marad.

Pörögtek az események, én meg csak sodródtam velük. Gondolkodnivalót a könyv nem nagyon adott, legfeljebb azon töprengtem el néha, hogy vajon mi lehet az olaszok ládájában, vagy hogy Takamura és Mitzuki párharcából vajon ki marad majd életben? De ezeknek sem volt igazán súlya, és semmi olyan nem történt a könyvben, ami váratlan lett volna, és hűha élményt adott volna.

SPOILER: Az, hogy az olaszok ládájában pár kínai porcelán van, nagyon lapos „fordulat” volt szerintem, még akkor is, ha ezerévesek azok a porcelánok. Az pedig, hogy a legyőzhetetlen szamuráj, Takamura, végül úgy hal meg, hogy belefullad egy medencébe, nem is tudom, mi akart lenni az írónő részéről? Gondolom, vicc ez is, de az egyetlen valamirevaló negatív figurát ilyen röhejesen eltenni láb alól szerintem nem jó ötlet.

Nagyon hiányzott ebből a regényből a váratlanság, hogy olyan történjen, amire nem számítok. SPOILER: Pl. az, hogy egy atombunkerba szorult, bűnözőkből, szamurájokból és katonákból összeverődött társaság ölni kezdi egymást, szerintem nem volt nagyon meglepő. Nem mondom azt, hogy mindenkiről tudtam, hogy mi fog vele történni, pl. mikor fog meghalni, csak azt mondom, hogy egyszerűen nem volt fontos, hogy mi történik a szereplőkkel, nem volt súlya.

3. Írói stílus:

Az írónő humora természetesen még mindig jó, de én azt mondom, jóból is megárt a sok. Lehetett volna picivel több komolyság ebben a könyvben, még úgy is elég vicces lett volna.

4. Összességében:

Szórakoztató, olvasmányos könyv volt, de nem csigázott fel, nem lepett meg, nem könnyeztem meg egyik szereplő elvesztését  sem, és nem is könnyebbültem meg, ha megúsztak élve valami kalandot.  Azon kívül, hogy a jó poénokon el-elmosolyodtam, igazából nem hatott rám a könyv.

5. Tetszési index:

70%