Tartalom:
Bob Arctor aktív fogyasztója és
dílere is a H-Anyag nevű drognak. A H-Anyag hosszú távú fogyasztásának mellékhatása,
hogy súlyosan károsítja az agyat, a droghasználó személyisége meghasad, egyre
jobban elveszíti a kapcsolatot a valósággal, végül szellemileg teljesen leépül.
Fred kábszeres ügynök, a H-anyag
terjesztőhálózatának felderítése a célja, megtudni, hogy honnan érkezik az
anyag. Fredről még főnöke sem nem tudja, hogy kicsoda valójában, mert mindig az
arcát, hangját eltorzító maszkafanderben találkozik vele Fred, ezzel biztosítva,
hogy a férfi ne lepleződhessen le.
Bob és Fred egy és ugyanaz az
ember. Ahogy azonban a drog leépíti a személyiségét, Fred megfeledkezik e tényről
és kezdi gyanakvón figyelni Bob Arctort.
Vélemény:
Mindenképpen érdemes volt
elolvasnom ezt a könyvet, mert végre rájöttem, mi zavar Philip K. Dick műveiben.
Az, hogy a könyveit olvasva jó darabig azt hiszem, értem, hogyan működik az
azokban felépített, kitalált világ. Aztán viszont logikátlanságba és káoszba
fullad minden, nem lehet tudni, hogy mi a valóság abban a korábban jól
felépített világban. Ilyen volt ez a könyv is, csak ennél kellett is, hogy ilyen
legyen, ettől lehet hiteles leírása annak, hogy mi játszódhat le egy drogos
fejében, míg más könyveinél ezt nem tudtam hova tenni.
Nem lepődnék meg azon, ha Dick
jó pár könyvét kábítószeres befolyásoltság alatt írta volna, annyira benne van
minden általam olvasott könyvében az, hogy a valóság nehezen megragadható
valami, az emberek nem azok, akiknek hisszük őket és általában semmi sem az,
aminek látszik.
Bob Arctor kezdetben tisztában van
vele, hogy ő valójában kábszeres ügynök, aztán olykor már harmadik személyként gondol
magára, de egy darabig még ráébred erre és tudatosítja magában, hogy ki is ő,
míg végül eljut oda, hogy már nem korrigálja magát, teljesen elfeledkezik róla,
hogy ő Bob és valóban elkezdi magát figyelni, nem csak a látszat kedvéért. Zseniális a
könyv ennek a szellemi leépülésnek a bemutatásában. A barátaival folytatott
szürreális beszélgetések arra mutatnak, hogy nem csak Bob kezdett el leépülni
mentálisan, de egyiküknek sem tűnik fel ez, a közös álomvilágukban élnek.
Illetve akinek feltűnik (Charles Freck), az se tud tenni ellene. Van, ahonnan
már nincs visszaút.
Ráadásul a regény végén több ütős
fordulat is van, így az utolsó percig izgalmas a sztori.
Mit mondhatnék még erről a
könyvről? Olvasd el és megtudod, miért nem érdemes drogozni. Vagy hogy miért
érdemes. Nézőpont kérdése a dolog.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A
megtekintéshez egérrel jelöld ki a bekezdéseket.)
A könyv végi fordulatok (Barris
az, aki benne van valami mocskos ügyben, és el akarja Bobot takarítani az útból,
illetve kiderül, hogy Donna is beépített ügynök, továbbá a könyv legvégén a
szellemileg már teljesen leépült Bob – akkor már Bruce – a hivatalosan a drogosok
rehabilitációját szolgáló intézmény keretein belül működő farmon H-Anyagot
termeszt) mind ütősek voltak szerintem, s el is gondolkodtattak.
Donnával akár boldogok is
lehettek volna. Mindketten jó emberek voltak, ugyanazért harcoltak, csak nem
tudták ezt egymásról. Nem kellett volna olyan magányosan élniük, ha tudnak
egymásról.
Az, hogy a drogrehabos
intézetekben termesztik a H-Anyagot, kegyetlen és nekem váratlan poén volt a regény
végén. A drogtól zombivá vált emberek művelik a drogföldeket. Irónia vagy nem
is tudom, mi ez Dick részéről. Azért egy aprócska happy endet is kapunk:
Bob-Bruce letép egy virágnyit a drogból, a cipőjébe rejti és a barátainak akarja
adni. Valószínűleg az ügynök barátainak.
Tetszési index:
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése