Sztáray Irma – Erzsébet királyné kíséretében

Előzmények:

Tinédzserként nagy Sissi-rajongó voltam. Először, azt hiszem, a Romy Schneider-féle filmek keltették fel az érdeklődésemet iránta, később aztán olvastam róla – az életét jóval kevésbé rózsaszín lányregényként bemutató – könyveket és láttam az Elisabeth c. musicalt is az Operettszínházban (kb. négyszer vagy ötször…). Nem tudom, mi az, ami ennyire megragadott benne, valószínűleg az, hogy nagyon öntudatos, intelligens nőnek tűnt, akinek a császárné és királyné szerepkör kevés volt ahhoz, hogy boldoggá tegye. Mikor megtudtam, hogy van egy olyan könyv, ami az egyik udvarhölgye elbeszélésében tárja elénk Erzsébet életét, rögtön kíváncsi lettem rá.

Tartalom:

Sztáray Irma grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye visszaemlékezésében csodálattal és odaadással idézi fel azt az ötévnyi szolgálatot, amelyet az érdekes, boldogtalan és irigyelt asszony mellett töltött. A királyné kíséretében volt akkor is, amikor 1898. szeptember 10-én Genfben az anarchista merénylő leszúrta Erzsébetet. Így magát a tragikus eseményt is a szemtanútól ismerhetjük meg. Az özvegy Ferenc József pedig kézcsókkal köszönte meg az udvarhölgynek higgadt helytállását és tapintatát a váratlan, nehéz helyzetben.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Meglepett, hogy nagyon olvasmányos volt a könyv, szerintem elég szép stílusban írt Sztáray Irma. Az úti leírások engem általában nem tudnak lekötni, de itt még ezek is érdekeltek, különösen az Achilleion bemutatása. Viszont Erzsébetről nagyon kevés dolgot tudhatunk meg ebből a könyvből. A halála körülményei részletesen le vannak írva, de engem jobban érdekelt volna a személyisége. Sztáray Irma azonban a királynéval folytatott beszélgetéseiről elég keveset írt, s akkor is többnyire a lényegét foglalta össze diskurzusaiknak. Azt, hogy Erzsébet nyughatatlan volt, sokat utazott, eddig is tudtam, s ebből a könyvből főként ennyit tudunk csak meg róla.

Meg kell jegyeznem, Sztáray Irma végig nagyon elfogult Erzsébettel szemben, egy „rossz” tulajdonságát említi csak, még pedig a hiúságát, s szerintem ezt is csak azért, mert a királyné maga is elismerte, hogy hiú. Emiatt eléggé kételkedem abban, hogy ez a könyv reális képet fest Erzsébetről. Viszont az udvarhölgy túlzó szeretete jól prezentálja azt, hogy Erzsébet rajongást tudott kiváltani az emberekből, s nem csak szépsége, hanem kisugárzása miatt.

Nekem furcsa volt, hogy e könyv alapján úgy tűnik, Erzsébet szerette a férjét. Mindig nagy figyelmet fordított rá, hogy Ferenc József jól szórakozzon, mikor meglátogatja őt utazásai során. Bevallom, én eddig azt gondoltam, idős korukra teljesen elhidegültek egymástól.

Elég részletesen ismerhetjük meg a könyvből Erzsébet halállal kapcsolatos gondolatait, eszerint nem szerette volna túlélni férjét, s egyedül szeretett volna meghalni, hogy így a családja kevésbé szenvedjen. Ez is azt mutatta nekem, hogy férjét és gyermekeit nagyon szerethette.

Megtudjuk azt is, hogy Erzsébet – bár sokszor kívánta saját halálát –  félt is tőle, az „átmenettel” járó szenvedéstől, s bizonytalan volt azzal kapcsolatban is, hogy mi vár rá a halál után. (Mikor Sztáray Irma egy alkalommal azt mondja neki, hogy „túl béke és boldogság van”, visszakérdez, hogy honnan tudja, hiszen onnan még nem tért meg utazó.)

Ha úgy vesszük, Erzsébet „jó” halált kapott a sorstól (vagyis olyat, amilyenre vágyott): előbb ment el, mint a férje, családja nem volt vele haldoklása alatt, s nem szenvedett sokat, s főleg nem szenvedett amiatt, hogy tudta, hogy meg fog halni – mivel nem tudta (nem vette észre, hogy megszúrták). Szép az a jelenet is, melyben Sztáray Irma földön túli hangot hall, mely azt mondja, „túl béke és boldogság van”, azonban én sajnos szkeptikus vagyok, s ezt inkább csak a kimerültség és vallásos hevület együttese által előidézett hallucinációnak tartom, nem a királyné üzenetének a túlvilágról.

Tetszési index:

79%