Mary Doria Russell - Verebecske (Verebecske 1.)

Tartalom:

2019 - A Jézus Társasága missziót indít az Énekesek bolygójára. Néhány év elteltével a csapat jelenti, hogy sikerült kapcsolatba lépniük a Rakhat lakóival, ám a híradások egy idő után váratlanul megszakadnak.

2060 - Egyedül az eredeti misszió értelmi szerzője, Emilio Sandoz atya tér vissza a Földre, ahol a felkutatásukra kiküldött mentőexpedíció jelentései alapján „gyermekgyilkos és hímringyó”-ként híresült el. Az alig néhány (földi) évet öregedett, de testileg-lelkileg meggyötört jezsuita pap hosszas lábadozása alatt az ügyben vizsgálódó rendtársainak bőven van idejük elgondolkozni azon, mi történt, mi történhetett. Ki akarta, hogy így legyen?

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Nem kizárólagosan, de azért főként az Istenben való hit szépségeit és gyötrelmeit járja körül ez a könyv. Úgyhogy el kell áruljam, én nem hiszek Istenben. Illetve egészen pontosan nem hiszek egy ősz szakállú öregben, aki számon tartja, hogy melyik ember rossz és jó és ennek megfelelő helyre teszi az illetőt a halála után. Abban hiszek, hogy van egy csomó dolog, amit az ember jelenleg nem ért a világ működésével kapcsolatban, és ezt nehéz elfogadnunk. Valószínű, hogy – bár a tudomány folyamatosan fejlődik – mindig is lesznek olyan dolgok, amiket nem fogunk tudni megmagyarázni. De én el tudom fogadni ezt a tényt, nekem nem kell Isten, csak azért, hogy ő legyen az ok és magyarázat mindenre. Pusztán azért tartottam fontosnak ezt leszögezni, hogy egyértelmű legyen, számomra ez a könyv nem azért volt érdekes, mert tudott nekem újat mondani Istennel kapcsolatban, vagy hogy elgondolkodtatott volna, hogy mi van, ha mégis létezik Isten. Nem volt rám ilyen hatással. De ettől még tetszett ez a regény.

Tetszettek benne a karakterek. Mindegyiküknek jól kidolgozott jelleme, egyéni hangja volt. Tetszett, hogy hihető volt a cselekmény, hogy a szereplők hatottak egymásra, változtak a regény során. Tetszett, hogy sokat gondolkodtak Istenről, érdekes volt, hogy amikor jól alakultak a dolgaik, milyen plusz erőt merítettek abból a hitükből, hogy biztosan azért alakult jól minden, mert Isten szereti őket. Tetszett, hogy amikor rosszul alakultak a dolgok, akkor ki-ki habitusa szerint reagált rá: volt, aki Istent hibáztatta, volt, aki egy embert és volt, aki elfogadta, ami történt, mondván Isten akarta így. (A „Deus vult.” mondat egyébként annyiszor szerepelt a könyvben, hogy egy idő után komolyan irritált.)

Tetszett, hogy a Rakhat és lakói egy jól felépített, koherens egységet alkottak, hogy a társadalmuk okkal volt olyan, amilyen, és bár az ember találhat benne kifogásolnivalót, a hatékonysága, célszerűsége nehezen vitatható. Azért egy dolgot mulatságosnak találtam, még pedig azt, hogy az űrutazással kapcsolatos technikai részleteket miként képzelte el az írónő: egy aszteroidával utaznak el az idegen bolygóig, és az aszteroidából magából nyerik ki az utazáshoz szükséges üzemanyagot. És nagyon fontos volt, hogy megfelelő alakja legyen az aszteroidájuknak… No de sebaj, viszonylag hamar túltettem magam azon, hogy az írónő nem egy Andy Weir.

Tetszett az írónő stílusa is. Elég puritán a fogalmazásmódja, nem voltak bonyolult körmondatok a regényben, mindent egyszerűen és pontosan írt le. Nem volt sok érzelgős rész a könyvben, ahol mégis, ott hihető volt, hogy az adott szereplő épp komoly érzelmi felindulásban van, ezeknek a jeleneteknek súlya volt. Át lehetett érezni a felindultságát. Szóval Mary Doria Russell szerintem jól ír, ez a regénye szépirodalomként is megállja a helyét.

A könyv végén megemlítik, hogy ennek a történetnek még lesz folytatása, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Egyrészt ez a regény nekem így volt kerek, nincs igazán igényem a folytatására. Viszont ki tudja, lehet, hogy a második rész is van olyan jó, mint ez a könyv. Mivel azonban az még nem jelent meg magyarul, így biztos, hogy nem fogom mostanában elolvasni, még akkor sem, ha szeretném. (Sajnos én túl lusta vagyok ahhoz, hogy angolul olvassak regényeket.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Tetszett, hogy Emilio és Sofia is milyen önuralommal bírtak. Bár vonzódtak egymáshoz (talán még szerelmesek is voltak egymásba) és egy idegen bolygón aztán tényleg csinálhattak volna, amit akarnak, mégsem gabalyodtak egymásba. Emilio inkább kitartott a papi hivatása mellett (különösen, mert úgy érezte, megtalálta Istent), Sofia pedig tiszteletben tartotta ezt. S végül – ha csak rövid időre is – de megtalálta a boldogságát Jimmy mellett.

Sofia halálán kicsit nehezen tértem napirendre. Egy állapotos nőt megölni merész írói húzás szerintem, mert ez sokkoló. De túltettem volna magam rajta, ha Sofia nem maga kereste volna a halált gyakorlatilag, hanem csak úgy balesetileg veszik oda. Nem hittem el, hogy egy várandós nőnek fontosabb a cuki űrlény gyerekek élete, mint a saját hasában növekvőé. Sofia nem volt hülye, számítania kellett rá, hogy ha ellenállnak, akkor a dzsana’aták rájuk támadnak, tudnia kellett, hogy a runák lázításával a saját és a gyereke halálát okozhatja. És teljesen értelmetlenül, mert nem fogják tudni megmenteni a runa gyerekeket. És mégis megtette. Érthetetlen, különösen mert Sofiát általában eléggé racionális nőnek ábrázolta az írónő.
A többi szereplő elhalálozásával kapcsolatban is voltak problémáim. Az első halott az egyik pap, Alan lett, és valami beazonosíthatatlan betegségtől halt meg, amit már valószínűleg az idegen bolygón kapott el. Azt nem értem, hogy ha ott kapta el, akkor hogyhogy csak ő, és a többi ember nem? És a runák hogyhogy nem kaptak el semmilyen betegséget az emberektől? (Vagy elkaptak, csak az ő haláluk nem volt fontos?) D. W. is összeszedett egy másik kórságot, amitől lassanként leépült, de azt is csak ő kapta el, a többiek nem. Ezt sem értem, hogy hogyan lehet.
Végül D. W. és Anne is úgy hal meg, hogy lemészárolja őket egy portyázó bandita jellegű csapat, akikre korábban senki nem figyelmeztette az embereket. Se a dzsana'ata Supári, se a runák, pedig mind igen barátságosak az emberekkel.
Aztán a dzsana'ata katonák megölik Sofiát, Jimmy-t és George-ot. Itt a katonák reakciója tulajdonképpen érthető volt számomra, itt csak Sofiát nem értettem, illetve azt, hogy a többi ember miért nem állította meg őt.
Marc (ő is pap) abba hal bele, hogy műtétileg szétvagdossák a kezét (elvérzik). Persze a dzsana'aták nem rossz szándékból teszik ezt, hanem csak azért, mert Emilio hozzájárult ehhez - valójában nem értette, mihez - Marc nevében is. Szóval ez a szokás, hogy a dzsana'aták olyan alávetetteket "készítenek" maguknak a kezük megnyomorításával, akik teljesen kiszolgáltatottak nekik, elég fura nekem. Mint kiderült a dzsana'aták ragadozók. Egy ragadozó biztos arra vágyik, hogy kiszolgáljon egy magatehetetlen lényt, hogyne... Másrészt Emilio - a csúcsszuper nyelvész! - miért nem magyaráztatta el magának jobban azt, hogy mi az pontosan, amihez hozzájárul. Azt se vették észre, hogy elviszik őket a műtőbe, leszíjazzák őket, begyógyszerezik, ilyesmiket. Ezek mind csak úgy megtörténtek íziben. Bár igazándiból az teljes homályban maradt a könyvben, hogy mit csináltak velük a műtét előtt, de elvileg Supári a vendégeként tekintett rájuk, szóval nem valószínű, hogy bunkósbottal ütötték le a papokat hátulról, ezért azok nem tudtak egyáltalán ellenállni.
Aszkáma halála volt a legabszurdabb a regényben. Szóval a megcsonkított, kétségbeesett, számtalanszor megerőszakolt Emilio nekiront a runa kislánynak, ellöki, ráesik és ettől az meghal. Az kiderült korábban, hogy az emberek magassága általában azonos a runa gyerekekével (csak a nagyon magas Jimmy van akkora, mint a felnőtt runák), szóval Emilio kb. akkora lehetett, mint Aszkáma. Nem tudom, de szerintem ha én nekirontanék egy velem azonos méretű embernek, nem hiszem, hogy összeroppanna tőle az összes csontja és szörnyethalna. Ezek szerint a runák csontjai papírvastagságúak? Akkor hogyhogy nem halnak meg már attól, ha csak simán elesnek? Ezt nagyon ostoba húzásnak tartottam, hogy így ölte meg az írónő Aszkámát és csak azért tette ezt, hogy Emilio gyilkossá váljon, de azért mégse legyen már igazán vétkes benne (merthogy Emiliót a regény folytatásában alighanem szentté fogják avatni - és ez nem vicc a részemről!).
Szóval majdnem az összes haláleset nagyon fura volt a könyvben. Viszont az idegen bolygó társadalmi rendszere jól kitalált volt szerintem. A ragadozó dzsana'aták a runákat tulajdonképpen tenyésztik és megeszik őket (vagy esetleg szeretőként vagy másként használják őket). A dzsana'aták szigorúan szabályozzák saját szaporulatukat és a runákét is, s így tulajdonképpen egy működőképes társadalmat alkotnak, amiben senki sem éhezik vagy nyomorog, minden egyednek megvan a maga helye a társadalomban, ugyanakkor sokan halnak meg rettenetes módon. Erkölcsileg persze lehet érvelni az ilyen rendszer ellen, de az életképessége és az őszintesége nem vitatható. De komolyan, szerintem sokkal őszintébb egy ilyen társadalom, mint az embereké. Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak, kihasználják egymást, megölik egymást, aztán - ha lehet - letagadják. Ezzel szemben a dzsana'aták és a runák tudják, hogyan állnak egymással.
Egyébként pedig nyilván a bolygó ökoszisztémájának is jót tesz, hogy korlátozva van e két faj szaporulata, így egyikük sem tud úgy elszaporodni, mint az emberek a Földön. Lehet, hogy ez fricska is volt az írónő részéről: tessék, egy ragadozó (tulajdonképpen gyilkos) faj meg tudta oldani, hogy korlátozza saját szaporodását, bezzeg az emberek valószínűleg soha nem fognak eljutni ide és záros időn belül lakhatatlanná fogjuk tenni a Földet.

Tetszési index:

88%