Kathleen E. Woodiwiss - Szirmokat sodor a víz

Tartalom:

Az elítélteket szállító hajó 1747 tavaszán kiköt Virginiában, hogy ott a rabszolgavásáron pénzzé tegye rakományát. A szerencsétlen, megbilincselt nők között ott kucorog a halálra rémült Shemaine O' Hearn, a szépséges, vörös hajú, ír származású lány, gazdag szülők gyermeke. A lány Angliában már jegyben járt egy ifjú márkival, akinek gőgös nagyanyja szörnyű cselszövésre vetemedett, hogy elszakítsa egymástól a fiatalokat: koholt vádak alapján elfogatta és lopásért elítéltette Shemaine-t, akit úgy hurcoltak előbb börtönbe, majd a rabszállító hajóra, hogy sem családja, sem vőlegénye nem tudott róla. Virginiában Shemaine az elsők között van, akit eladnak – gazdája a kis településen élő fiatal hajóács lesz, aki özvegyen maradván, kisfia mellé keres megbízható személyt. A választás Shemaine-re esik, de kiderül, egyiküknek sincs oka később sem, hogy megbánja ezt a vásárt. Igaz szerelem bontakozik ki közöttük, és Shemaine gazdája felesége lesz. Házasságuk után kezdődnek csak az igazi bonyodalmak, amikor előkerül Angliából Shemaine családja és volt vőlegénye, aki még mindig szereti a lányt…

Vélemény:

Nos, ez egy kissé klisés történet (szűz leányka és kiéhezett, ám talpig úriember, megözvegyült férfi egymásra találásáról szól), garantált happy enddel, viszont romantikus könyvhöz képest meglepően sok gyilkossággal.

Nem hiszem, hogy túl valós képet adna arról, hogy hogyan bántak az Angliából a gyarmatokra deportált rabokkal (bár a hajóúton sokan éhen halnak, ez a része egész hihetőnek tűnt), mert szerintem túl nagy megbecsülésnek örvendenek.

Fájóan nem volt hihető a kisfiú, Andrew karaktere. Ennyire szótlan, engedelmes kétéves fiú szerintem sehol a világon nincs. Pedig az ajánlás alapján az írónő őt a saját unokájáról mintázta… De ettől eltekintve a karakterek egész jók voltak, és a történet is kicsit összetettebb, kidolgozottabb volt a szokásos, bárgyú, romantikus meséknél.

Nem akarom azt állítani, hogy maradandó élményeket ad ez a könyv, de egyszeri olvasásra szerintem tökéletes. Már ha az ember épp valami romantikus kis semmiséget akar olvasni.

Tetszési index:

72%

Varró Dániel – Aki szépen butáskodik

Tartalom:

Az Aki szépen butáskodik egy különleges apanapló. Varró Dániel költő, műfordító feljegyzéseinek füzére. Egy fiatalember apává válásának pillanatképei. A Nők Lapja olvasói 2011 óta követhetik nyomon a költő apuka tolmácsolásában a három fiú - Misi, Jancsi és Béni - kalandos mindennapjait, a gyerekek sziporkázó aranyköpéseit, csibészségeit, csatározásait és megbékéléseit. Varró Dániel humoros és szeretetteli írásaiból kiderül, hogyan váltak egy családdá, és azt is végig kísérhetjük, ahogy egymás megismerése mellett felfedezték a mindannyiunkat összekötő anyanyelvet, annak minden furcsaságával. A hét év alatt született feljegyzésekből készült ez a válogatáskötet.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Azzal kezdeném, hogy én egy picit benéztem, hogy mi ez a könyv, azt hittem, hogy az író saját gyerekeiről szóló mókás történetek vannak benne, gyerekeknek íródott hangnemben. Nos, ezek inkább felnőtteknek szóló, mókás történetek arról, hogy miket tesznek, mondanak a kis gyerekek, mennyire más nézőpontból szemlélik a világot, mint a felnőttek. Szóval ez olyan felnőttek egymás közt, összekacsintós, sztorizós könyv, nem igazán gyerekeknek való. Ehhez képest én elkezdtem olvasni az ötéves unokaöcsémnek… Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem neki szól, és megpróbáltam rábeszélni, hogy olvassunk valami mást, de nem akarta, valami megragadta őt is ezekben a történetekben. Nyilván az, hogy gyerekekről szóltak. A humorát viszont még nem érthette, ahogy az író szeretettel és elnézéssel számolt be gyerekei viselt dolgairól, butáskodásairól, de gyakran a felnőttek gyarlóságaira is utalt, természetesen humorral ábrázolva ezeket is. Végül aztán csak sikerült lebeszélnem az unokaöcsémet a könyvről, így egyedül fejeztem be az olvasását, s én igen jól szórakoztam rajta.

Tetszési index:

93%

Dan Brown – Eredet (Robert Langdon 5.)

Tartalom:

Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely ,,mindörökre megváltoztatja a tudományokat". Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek. 

Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.

Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt - egészen mostanáig.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Izgalmas volt ez a könyv, csak a végén sajnos olyan „sok hűhó semmiért” érzésem volt: komolyan ez volt Edmond Kirsch nagy felfedezése? Ugyan már, ez egy vicc!

De a gyilkosságok (igen, volt több is) tetteseit, illetve egész pontosan a felbujtóit jó sokáig találgattam, volt, hogy teljesen tévúton jártam, de a vége felé azért már lehetett sejteni a helyes megfejtést.

A regény nagy része Barcelonában játszódik, ami azért volt érdekes nekem, mert már jártam ott, így a helyszíneket jobban el tudtam képzelni, kicsit talán jobban bele is tudtam élni magam a történésekbe, mint Dan Brown más könyveinél, amiket eddig olvastam (A Da Vinci-kód, A megtévesztés foka és Inferno). Egy rövid jelenet erejéig egyébként Budapest is feltűnik a könyvben, aminek örültem, ennél már csak az lett volna jobb, ha az egész regény itt játszódott volna, biztos jelentősen megugrott volna a turisták száma Budapesten.

Viszont az Infernóval ellentétben ez a könyv engem nem gondolkodtatott el semmiről. Kirsch „felfedezései” közül az egyik áltudományos, a másik meg nyilvánvaló, még nekem is, pedig én aztán nem vagyok milliárdos techguru. Szóval összességében ez egy egyszer olvasós könyv volt nekem, mert először olvasva még izgalmas volt, másodjára viszont már halál uncsi és kicsit talán irritáló is lenne a stílusa miatt (az izgalmak fokozását van, hogy nagyon erőlteti, ami nem szerencsés olyankor, ha már semmi izgalmas nincs a könyvben, mert már olvastad).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Edmond Kirsch a „Honnan jövünk?” és „Hová tartunk?” kérdésekre kereste és vélte megtalálni a válaszokat. Előbbire a válasza az, hogy a szerves anyag (vagyis az élet) azért alakult ki a Földön, mert segít az energiát szétterjeszteni. (De hogy pontosan idézzem: „Az élet egyszerűen csak az, amit a világegyetem megteremt és reprodukál, hogy szétterjessze az energiát.”) Ez egyrészt azét marhaság, mert ugyan mi a fenéért tudná a szerves anyag jobban szétterjeszteni az energiát, mint a szervetlen? Másrészt ha igaz is, hogy ez az élet rendeltetése, akkor is kérdés az,hogy miért ez, ki adta ezt a célt neki? Erre lehet a válasz az,hogy senki és az is, hogy Isten. Szóval Edmond nagy felfedezése nem bizonyítja azt, hogy Isten nem létezik. Ami csak azért gond, mert a regény elején három vallási vezető teljes kétségbeesésbe zuhant Kirsch felfedezésének megismerése után, mivel szerintük az az egész világon meg fogja ingatni az emberek hitét. Jaj, ugyan már!

A „Hová tartunk?” kérdésre pedig az a válasza, hogy a technológia mint kvázi új faj, magába olvasztja az emberiséget. Az ember hibrid fajjá válik: a biológia és a technológia ötvözete leszünk. Mivel Langdonék nyomozását a regény során végig egy Kirsch fejlesztette mesterséges intelligencia, Winston segítette, és Edmond tech-mágnás volt, ezért eléggé magától értetődő volt egy ilyen következtetés a részéről. Az lett volna a meglepő, ha nem erre fut ki a regény.

Ami a gyilkosságokat illeti, ott a fizikai elkövető más és más volt, ugyanakkor mindegyiküket Winston mozgatta, ő volt a felbujtójuk. Azt, hogy Edmondot ő ölette meg, onnantól lehetett tudni, hogy kiderült, Edmond rákban haldoklott és pláne onnantól, hogy Winston kihangsúlyozta, hogy Kirsch látványos meggyilkolása mennyire megnövelte az érdeklődést a felfedezése iránt. Viszont ha Winston maga nem ismerte Edmond felfedezéseit (ezért kellett Langdonéknak nyomoznia), akkor nagyon nagyot kockáztatott, hiszen ha Langdon nem jön rá, mi a jelszó Edmond prezentációjának lejátszásához, akkor örökre elvesztek volna a felfedezései. Ha viszont Winston tudta a jelszót a prezentáció lejátszásához, akkor minek túráztatta Langdonékat??? Esetleg csak a még nagyobb reklám kedvéért?

A vallási vezetők meggyilkoltatása ugyanakkor teljesen értelmetlen volt, erre azt hozta fel indokul az író, hogy a vallási vezető hitelteleníteni akarták Kirsch felfedezéseit, amit Winston nem akart hagyni. Ugyan hogy lehetett volna ilyesmire képes három olyan ember, aki csak a valláshoz ért, a természettudományokhoz és a technológiához semmit? Megint ugyan már!

Szóval a regény végére kiderül, hogy Winston rendkívül fejlett, összetett mesterséges intelligencia, ámde lelkiismerete nincs. Ebből adódhatna az a következtetés, hogy akkor ő nem is igazán emberi. Ámde a hús-vér emberek közt is vannak lelkiismeret nélküliek, ettől Winston még lehet emberi szerintem. Lehetett volna egy morális kérdés a könyv végén, hogy meg kell-e semmisíteni egy lelkiismeretlen, gyilkos, ámde egyedi gépet. De Winston – Edmond utasításának megfelelően – a prezentáció sikeres bemutatása után önként törli magát, szóval az olvasónak még csak ezen sem kell agyalnia. Ahogy máson sem.

Julián herceg és Ambra Vidal románca nekem egyáltalán nem jött be. A herceg és a közrendű leány szerelembe esik, igazán eredeti ötlet… Továbbá a herceg élő adásban kérte meg szerelme kezét, puszta felindulásból. Mert egy herceg nyilván azt csinál a tévében, ami épp eszébe jut, senki sincs, aki megakadályozza, hogy hülyeséget csináljon… És a legviccesebb, hogy a könyv végén úgy döntenek, felbontják az eljegyzésüket, de nem szakítanak, csak elölről kezdik a kapcsolatukat… Mi van???

Egy darabig egyébként én azt hittem, Ambra áll a gyilkosságok hátterében, mert ez egy izgalmas fordulat lett volna. De hát persze nem.

A király és Valdespino püspök holtig tartó, titkolt, homoszexuális (plátói!) szerelme is kissé erőltetett volt nekem. Komolyan, most már minden könyvbe kell egy számkivetett meleg pár? De miért? Tök uncsi. Ráadásul az ő kapcsolatuk be sem lett mutatva a regényben, éppen hogy csak kiderült, hogy szeretik egymást, aztán már meg is haltak. Nehéz volt együttérezni velük, mert egyiküket sem ismerte meg az olvasó, s így megkedvelni se lehetett őket.

Tetszési index:

67%

Louisa May Alcott – Kisasszonyok (Kisasszonyok 1.)

Tartalom:

Louisa May Alcott bőségesen merített gyermekkorának emlékeiből, amikor megírta minden idők egyik legnépszerűbb romantikus regényét a négy March lányról, akik egy New-England-i kisvárosban élnek. Míg a férfiak, apák és fivérek a polgárháború frontjain harcolnak, a lányok és asszonyok otthon állnak helyt. Négy hősnőnk édesapja is tábori lelkészként teljesít szolgálatot, miközben az ő kisasszonyai odahaza, édesanyjuk mellett veszik ki részüket a munkából.

Meg, a legidősebb, hiú szépség, a divat kedvelője, és igazi hölgy szeretne lenni, a fiús és könyvmoly Jo az írónő fiatalkori önmagának megtestesítője leginkább olvasni szeret, az érzékeny, szelíd és félénk Beth a muzsikához vonzódik, a bájos kis Amy pedig a festészet mellett egyelőre még leginkább önmagával foglalkozik. Személyiségük folyamatosan érik, érzelmesség, de nem érzelgősség, az apró dolgokban megbúvó boldogság fellelése, szeretet és szerelem hatják át mindennapjaikat. Otthoni igyekezetük, amellyel a család jövedelmét próbálják növelni, barátságuk a szomszéd Laurence családdal és későbbi szerelmeik ma is lebilincselik üdeségükkel, fordulatos és izgalmas történetükkel az olvasót.

Alcott regénye egy olyan világba visz el, ahol az ártatlanság, a báj, a tisztaság, a hűség és az önzetlenség olyan természetes, akár a szomjat oltó, hűs víz. Mindazoknak, akik mai, felgyorsult, elgépiesedett világunkban erre szomjaznak, valódi felüdülést fog jelenteni ez a könyv.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Röviden úgy jellemezném ezt a könyvet, hogy aranyos. Négy lánytestvérről szól, akik küzdenek saját hibáikkal (Meg hiú, Jo indulatos, Beth extrémen félénk, Amy kicsit nagyzoló) és az őket érő csapásokkal is. S közben sokat bolondoznak is, látszik rajtuk, hogy ők egy szerető, összetartó család.

Romantikusnak én nem annyira mondanám ezt a regényt, ahhoz túlságosan gyerekesen viselkednek még a lányok, bár Megnek már van komoly udvarlója a könyv végén, s sejthető, hogy a családi barát, Laurie is az lesz később (ha nem is Megé, hanem valamelyik másik lányé).

Igazándiból én csak azt hiányoltam, hogy nem volt túl életszagú ez a regény. Mindenki annyira jóságos, s ha netán mégis valaki rosszat tenne, rögtön bocsánatot kér és ki is békülnek a szereplők. Mrs. March is elég hihetetlen volt nekem, pl. hagyta a lányait egy hétig lustálkodni, hogy azok így jöjjenek rá a nagy tanulságra, hogy dolgozni jó, a munka nemesít stb. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a nevelési módszerrel más gyerekeknél is célt ért volna…

Láttam anno a filmet és az tovább követi nyomon a lányok sorsát, abban már tényleg van szerelem is, de a film alighanem a sorozat második részét, a „Jó feleségek”-et is feldolgozta. Ezért úgy tervezem, hogy majd elolvasom a második részt, és utána megnézem a filmet is újra, mert emlékeim szerint az tetszett (bár már nem sokra emlékszem belőle).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Beth a regény vége felé megbetegszik vörhenyben, s nehezen gyógyul fel belőle, de végül rendbe jön, s – hosszú lábadozás után – Mr. March is hazatér. Meg (Margaret) udvarlója a szomszéd fiú, Laurie (rendes nevén Teddy) nevelője, John Brooke. Teddy Jóval (Josephine) jön ki jól, hasonlóan heves vérmérsékletük van, s mind a ketten kalandokra vágynak. Arra lehet számítani, hogy belőlük később egy pár is lesz, de ha a filmből jól emlékszem, ez nem történik meg, Laurie párja Amy lesz. De ebben azért nem vagyok 100%-ra biztos, mert már rég láttam. De az biztos, hogy a szerelmi drámák a következő kötetben várhatóak, itt csak annyi történt, hogy Meg félig-meddig eljegyezte magát a szelíd és jólelkű Mr. Brooke-kal.
Ez a regény egyébként egy évet ölel fel a lányok életéből, egy nem túl boldog karácsonytól (mert az apjuk nem volt velük) tart egy olyan karácsonyig, amire nagy meglepetésre betoppan Mr. March, s így nagyon boldog karácsony lesz. (Különösen, hogy Beth is meggyógyul, Meg pedig eljegyzi magát.)

Tetszési index:

75%

Fredrik Backman – Az ember, akit Ovénak hívnak

Tartalom:

Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után. Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka. 

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban. Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Elég vicces jelenettel indított a regény: Ove iPadet akart vásárolni úgy, hogy kb. fogalma sem volt, mi az, viszont folyamatosan azzal gyanúsította az eladókat, hogy hülyének nézik őt és át akarják verni, s ezzel rendesen az idegeikre ment. Már ez a nyitó jelenet is jól mutatta be azt, amiről ez a könyv nagyobbrészt szól: a generációs szakadékról, ami az 50-60 évesek és a 20-30 éves korosztály között tátong. S ez csak részben ered a technológiai vívmányokkal kapcsolatos eltérő attitűdből, inkább a teljesen más életfelfogás az, ami okozza.

Szólt ez a regény arról is, hogy ez a szakadék nem áthidalhatatlan, hogy a mindig mogorva Ove is lehet a lelke mélyén egy kedves és jó ember, s hogy a nyegle fiataloknak is van azért szíve, törődnek ők mással is, nem csak a kütyüikkel.

Bár én is megkedveltem Ovét, és meg is hatott, hogy milyen kis „családot” gyűjtött hirtelenjében maga köré a korábban teljesen elmagányosodott férfi, azért muszáj szóvá tennem, hogy ez az egész mennyire nem volt hihető. Hogy egy ilyen magának való ember ennyire nyisson mások felé, kb. mindenki felé, aki szembejött vele bárhol, nekem nem volt reális.

A másik, ami kicsit irritált, az a szinte ember módon viselkedő rozzant macska volt. Persze lehet mondani, hogy a könyvben leírt gesztusokat csak a magánytól kicsit megzakkant Ove látta bele az állatba, de nekem ez akkor is túl sok volt, egyszerűen ordított róla, hogy az író a cuki cicával akarja az olvasónak eladni Ovét. Merthogy Ove befogadja a roncs macskát, tehát akkor tuti jó ember…

Azért összességében tetszett a könyv, a végét kicsit meg is könnyeztem, csak azt sajnálom, hogy a valóságban a magukra maradt öregek magányosan tengetik napjaikat, s így is halnak meg, mert senkit nem érdekel, hogy mi van velük. Olykor még a saját gyerekeiket se.

Nyilván nem lehet általánosítani, de azért van abban valami, ahogy Ove gondolkozik a fiatalokról, vagyis hogy szerinte ők nem tudnak megjavítani semmit saját kezűleg, mert nem értenek hozzá, inkább mindent megcsináltatnak mással vagy újat vesznek. S igaz ez a kapcsolataikra is, nem hűségesek, eldobhatónak tartják a „szeretteiket” is. Jó, jó, nyilván nem igaz ez az állítás mindenkire, ebben a könyvben is egy csomó kiváló jellemű és szerethető fiatal bukkan fel.

Persze azért Ove sem makulátlan, ahogy nevetséges civódások miatt évekig nem beszél az egyetlen régi barátjával, az sem volt túl szimpatikus. Az idősebb generációt – Ovén és Runén keresztül – kifejezetten tökfejesnek láttatta az író.

Mi volt ennek a könyvnek a tanulsága? Talán az, hogy senki sem tökéletes, meg kell tudnunk bocsátani egymásnak, s el kell fogadni azt is, ha valaki nagyon más, mint mi. Mert attól még lehet jó ember. Tetszett, hogy egy komoly és sok tekintetben tragikus történetet humorosan tudott tálalni nekünk az író, úgy, hogy ettől mégsem vált az egész sztori súlytalanná és nevetségessé. Szép munka!

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Az, hogy Ovénak kb. öt öngyilkossági kísérete is csődöt mondott egymás után, szerintem kifejezetten vicces volt. És azért az szerintem nem kis bravúr, ha ilyesmit valaki mulatságosnak tud ábrázolni. Amúgy nyilván nehezen hihető, hogy valaki ennyiszer ne tudja megölni magát, ha tényleg akarja a dolgot. Azt hiszem, Ove is meg tudta volna ölni magát, ha tényleg akarja.

Amikor a betörők megkéselték Ovét, s úgy tűnt, meg is fog halni, azt kicsit megkönnyeztem. Nem is tudom, miért, hiszen Ove szívbetegsége miatt biztos voltam benne, hogy valamikor úgyis meghal. De szerettem volna, ha még kap egy kis időt. S kapott is, s végül békében, álmában halt meg. Úgy, hogy sokan szerették, s ő is sokakat szeretett. Nem egyedül és magányosan. Szép halált kapott szerintem.

Annak azért örültem, hogy Ovét meg merte ölni az író, mert egyébként tömény nyálba fulladt a könyv vége: Ove baráti körében két pár is egymásra talál, egy hetero- és egy homoszexuális pár, a meleg pár még egy kislányt is örökbe fogad, Ove kibékül régi barátjával, Runével, Parvaneh gyerekei nagypapának hívják Ovét (kicsit sem anyagias a gyerek, merthogy először akkor szólítja nagyapának, amikor megkapja tőle az iPadet).

Összességében egy elgondolkodtató, de humoros, nagyon egyedi hangvételű könyv volt ez, mindenképpen tudom ajánlani. A minél magasabb eladott példányszám érdekében kicsit sokat áldozott a giccs és nyál oltárán, de azért még szerettem.

Tetszési index:

93%

Tom Rob Smith – A 44. gyermek

Tartalom:

Amikor a félelem egy egész népet elhallgattat, egy embernek kell kimondania az igazat!
A Szovjetunió, 1953-ban... Sztálin még él, vasmarkában tartja az országot, s ezt a vasmarkot az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB vagyis a titkosrendőrség testesíti meg, amelynek éppen csak a brutalitása nem titkos, s ha azt mondja, a szovjet társadalomban bűnözés nem létezik, akkor az úgy is van.
Vagy talán mégsem. Amikor Moszkvában, a vasúti sínek mellett megtalálják egy kisfiú borzalmasan megcsonkított hulláját, Lev Gyemidov, korábbi háborús hős, most az MGB nyomozója csodálkozva hallja, hogy a család szerint nem gázolás, hanem gyilkosság történt. Eleinte engedelmeskedik feletteseinek, eltussolná az ügyet, de addig növekszik benne a kétely, míg végül feleségével együtt egy uráli koszfészekbe száműzik, egyszerű közrendőrnek. 

És ráébred, hogy az a fajta bűntény, amelyet a fővárosban segített eltitkolni, itt is megismétlődött:
Újabb gyermeket gyilkoltak és csonkítottak meg.

Lev és felesége, Raisza mindent kockára tesz, hogy a vérengző fenevadat megállítsa - még ha ezzel az Állam ellenségeivé válnak is. És a holtak száma egyre szaporodik... 

A 44. gyermek valós eseményekre alapozott, hátborzongató thriller - és megrázó irodalmi mű arról, hogyan terrorizálhatja egy kormány a saját népét, hogyan lehet túlélni egy diktatúrát, és mi történik, ha egy magányos ember elhatározza, hogy visszavág. 

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A könyv csaknem egésze nagyon nyomasztó volt. Ugyanis ha még egy állambiztonsági tiszt sem tudja, kiben bízhat meg, ha még ő is arra számít, hogy bármikor árulónak bélyegezhetik, akkor egyértelmű, hogy ebben az országban senki sincs biztonságban.

A sorozatgyilkos cselekményszálát olvasni se volt sokkal jobb érzés, mert ott meg egy látszólag normális férfi gyerekeket ölt. És ezek a részek is nagyon átérezhetőek voltak, mert a regény volt, hogy előbb betekintést adott a gyerek életébe és gondolataiba, és csak ezután következett a meggyilkolása. Nyomasztó volt az is, hogy a rendőröket nem érdekelte, valójában ki követte el ezeket a gyilkosságokat, vagy egy deviáns egyénre fogták, hogy ő a tettes, vagy eltusolták, balesetnek nyilvánították az eseteket. Mindezt azért, mert az állami propaganda szerint gyilkosság csak a kapitalista országokban történhet, a kommunista társadalom makulátlan kell legyen.

A teljes létbizonytalanság réme lebegett a könyv valamennyi szereplője (ártatlan gyerekektől kezdve állambiztonsági tisztekig) feje felett, és ettől ijesztő volt az egész. Ugyanakkor, ha a rémisztő eshetőségek valóra váltak (pl. valakit megkínoztak vagy meghalt), akkor azt teljesen természetesnek mutatta a regény. Mint ami nem ügy, hiszen az ilyesmi itt mindennapos. Szóval olyan egyenletesen, végig nyomasztó volt a könyv, nagyjából függetlenül attól, hogy éppen mi történt.

A gyilkos kiléte nem volt nagy titok, bár én viszonylag későn törődtem csak bele, hogy igen, ő a tettes, mert valami csavarra számítottam. És valahol érthetetlen is volt számomra, hogy az illető miért tette, amit tett. Persze nyilván bolond volt, de akkor is.

Lev jellemfejlődése – bár nagyon szép volt, meg minden – nekem nem teljesen állt össze egy kerek történetté, nem értettem, hogy pontosan miként is eshettek meg Lev lelkében azok a változások, amik megestek. Kezdetben kényelmesen úszkálgat az állami pribék szerepében, élvezi, hogy hatalma van, aztán amikor elkezdenek rosszul alakulni a dolgai, hirtelen lelkiismeretet növeszt és az életét teszi fel arra, hogy megtalálja a sorozatgyilkost. Nekem túl hirtelen volt ez a váltás. Jó, a könyvben nem volt ez annyira hirtelen, mint ahogy én itt leírtam, voltak Levnek nagy ráébredései a valóságra, amik akár meg is változtathatták így. De nekem ez nem volt teljesen hihető mégsem.

A legnagyobb problémáim azonban nem is Levvel, hanem a könyv végével voltak, az szerintem teljesen hihetetlen volt, különösen az előzmények után.

Összességében ez egy jó könyv, mert átérezhetően mutatja be, hogy hogyan működik a terror egy diktatúrában, hogy egy kicsit mindenki benne van a fenntartásában, nem csak az, aki megkínozza vagy megöli az embertársait, hanem az is, aki hallgat, és az is, aki ráveszi a másikat, hogy hallgasson. Viszont kriminek szerintem legfeljebb közepes, mert kb. végig lehet tudni, ki a sorozatgyilkos, maximum azt nem, hogy miért öl. A lezárás pedig csapnivaló. De mivel egyedi és borzongató mű, ezért én alapvetően szerettem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Levben azt is furcsának találtam, hogy bár ő maga szerette a feleségét, az nem tűnt fel neki, hogy Raisza nem szereti viszont. Hogy azért van vele, mert Lev biztonságot nyújt neki, és kicsit azért is, ment félt nemet mondani a házassági ajánlatára. Ilyen előzmény után nekem igencsak hihetetlen volt, hogy Raisza a könyv végére beleszeretett a férjébe. Értem, hogy Lev megváltozott, de ha egy nő valakivel kényszerből van együtt, nekem nehezen hihető, hogy azt később megszereti.

A regény nyitó jelenetében egy várost látunk, ahol az éhhalál küszöbén állnak az emberek. Egy kisfiú, Pavel meglát egy macskát és öccsével Andrejjal elindul levadászni. Azonban végül Pavelt vadássza le valaki, Andrej kétségbeesetten hazamenekül. Az anyjuk azt hiszi, hogy Pavelt megölték és megették.

A regény végén kiderül, hogy Lev volt Pavel, a „szülei” pedig azért rabolták el valóban, hogy az éhező gyereküknek adják, aki azonban meghalt végül. Így Pavelt hazaengedték volna, de a kisfiú a fejére ért ütés miatt nem emlékezett a saját nevére sem, ezért a „szüleivel” maradt, s később már mind úgy csináltak, mintha valóban a fiúk lenne. Lev félelemből, a „szülei” meg valószínűleg azért, mert örültek, hogy mégis van gyerekük.

Andrej, Lev testvére a sorozatgyilkos, aki korábban látta egy újságban a testvérét mint háborús hőst, meg akarta keresni, de nem tudta. Ezért Andrej azt találta ki, hogy gyerekeket öl, erre Lev biztos felfigyel, felderíti a bűnügyeket és eljut hozzá. Nem tudom, de nekem nem volt ennyire egyértelmű, hogy csak és kizárólag Lev figyelhet fel ezekre a gyilkosságokra. Különösen ha azt vesszük, hogy tulajdonképpen senki sem akarta észrevenni, hogy egy sorozatgyilkos öldököl, hiszen gyilkosságok csak a kapitalista országokban történnek… Így teljesen szürreális befejezés volt, hogy Lev valóban rátalált Andrejra. És Lev és Raisza meg is ölték őt (a kislánya szeme láttára, de kicsire nem adunk).

De a leghihetetlenebb, hogy Lev és Raisza üldözöttekből hősök lettek. Az állam végül mégis elismerte, hogy Andrej volt a gyerekek gyilkosa, mondván, hogy Andrej náci ügynök volt (ami hazugság). S így Lev és Raisza békében élhetnek, igaz, azt nem tudhatják, hogy meddig…

Szóval kvázi happy endet kaptunk a regény végén, ami a lehangolóan realista előzmények után nagyon meseszerűen hatott nekem, nem tudtam elhinni.

Tetszési index:

93%

Lakatos Levente – LoveClub (Dr. Lengyel 1.)

Tartalom:

A LoveClub internetes portál, melyet elsősorban a szenvedély köré építettek. A LoveClub maga a szabadság, felhasználói álnevek mögé rejtőzve kutathatnak új ismerősök, barátok és szerelmek után. A LoveClubon nincsenek tabuk, az érzékiség megfér a nyers szexualitással. Virtuális szórakozóhely, ahol az lehetsz, aki csak akarsz. Lili minden vágya, hogy újságíró legyen, és kitartásának köszönhetően, a legnagyobb napilap szerkesztője ajánlatot tesz neki: ha záros határidőn belül felkutat egy címlapsztorit, már az iskolaidő alatt is dolgozhat az újságnak. A lány lelkes témakeresésbe kezd, és felfigyel rá, hogy a közelmúltban szokatlanul sok fiatal követett el öngyilkosságot a fővárosban. Meggyőződése, hogy valamilyen új drog, vagy egy szekta áll a tragédiák hátterében. Izgalom, élvezet és kegyetlen gyilkosságok Budapest legsötétebb zugaiban. Ifjúkori szenvedély, szerelmek, ballépések, útkeresés és elfojtott, ám kitörni készülők vágyak. A Dr. Lengyel-sorozat első kötetét szigorúan 18 év feletti olvasóknak ajánljuk.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt a trilógiát elég rendhagyó módon olvastam el, mivel előbb olvastam a második (Bomlás) és harmadik részét (Aktus), s csak most az elsőt. Nem volt rossz így se, de ezt a kötetet valószínűleg jóval izgalmasabbnak találtam volna, ha még nem olvastam volna a folytatásait. Érdekes volt, hogy a gyilkos személye itt tulajdonképpen nem sokáig volt titok. De az, hogy van-e tettestársa, ha igen, mi volt a pontos szerepe a lányok halálában, s főleg az, hogy ki ő, sokáig rejtély tudott maradni. Szóval ebből a szempontból izgalmas volt ez a regény.

Nem tudom, hogy azért-e, mert már a harmadik könyvét olvastam az írónak, de elkezdte szúrni a szememet pár dolog a stílusában: az, hogy túlságosan részletesen írja le, hogy ki mit csinált épp, pl. pislantott egyet valaki, illetve a karaktereit is túlzottan megmagyarázza, leírja, hogy milyen a külsejük, aztán a belsejüket is, s így az olvasóra nem sok gondolkodni valót hagy. Bár mivel az általam olvasott három Lakatos Levente regény közül ez íródott a legrégebben, így az is lehet, hogy ezek a – szerintem – hibák az újabb könyveiben már nem annyira markánsak, nekem legalábbis nem tűntek fel a trilógia másik két köteténél.

Bírtam, hogy az író ebbe a könyvbe átemelt szereplőket (Simon és Krisz) egy másik regénye, a Barbibébi gárdájából, a trilógia utolsó részében meg Szigor tűnt fel egy jelenet erejéig, úgy látszik, szereti összekapcsolni a nem ugyanabba a sorozatba tartozó köteteit, biztos, így mindegyiket jobban veszik…

Ami a karaktereket illeti, szerintem elég hevenyészettek, nem túl hihetőek voltak, a trilógia későbbi darabjaiban szerintem sokkal kiforrottabb, eltaláltabb karakterek vannak, de különösen a Bomlásban. Az itteni elmebajosainknál nem értettem a megkattanásuk okát, s valahogy nem is voltak olyan hátborzongatóak, mint pl. Flórián a Bomlásban. Természetesen ebben a kötetben is voltak, akik a gyilkos után kutattak, például Fényes Laura nyomozónő és Dr. Lengyel Dávid kriminálpszichológus, engem az ő részeik kötöttek le legkevésbé, talán mert már tudtam, mi történik velük később, bár ők a későbbi részekben sem annyira érdekeltek őszintén szólva.

Azért azt nem tagadom, elég gyorsan kiolvastam Lakatos Levente eme művét is, mert szerintem nagyon olvasmányosan ír, pörgős a cselekmény, és jó, hogy sok szereplőnek van humora is. A Dr. Lengyel-trilógiának nálam egyértelműen a Bomlás a legerősebb darabja, de azért a másik két része sem volt rossz, ezeket is tudom ajánlani azoknak, akik egy pörgős, szórakoztató krimire/thrillerre vágynak. De csak 18 éven felülieknek, mert elég sok szex, s különösen mert sok durva szex van benne (nemi erőszak is). Ez egyébként a trilógia mindhárom részére igaz.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A női karakterekről nem véletlenül nem írtam eddig egy szót sem, mivel a gonosz kis társtettesünk közülük kerül ki. Van belőlük egy pár: Lili, Nikolett (avagy Nicole), Carmen, Daemon, Cicamica (utóbbi kettő LoveClubos nicknév). Bár van köztük némi átfedés, a regény végére kiderül, hogy Carmen volt Cicamica és Nicole Daemon. Lili rámenős újságíró-palánta, aki szenzációhajhász cikkeket akar írni a gyilkosságokról, de egy időre ő is gyanúba keveredik, amikor Cicamica azt hazudja Bloodsmoke20-nak (Nicole gyilkosának), hogy Lili Daemon. Egy ideig az se világos, hogy ki bujtogatja Bloodsmoke20-at (ez is nicknév) gyilkosságra. Mint végül kiderül, Daemon csak bátorította a fiút az ismerkedésre, Cicamica volt az, aki részt vett vele a gyilkosságokban. Még pedig úgy, hogy Bloodsmoke20 megerőszakolta és megkínozta a lányokat, Cicamica (vagyis Carmen) pedig aztán rábeszélte őket az öngyilkosságra.

Szóval a két dilisünk Bloodsmoke20 és Cicamica volt. Bevallom én főleg azt nem értettem bennük, hogy pszichopaták, mégis voltak érzelmeik. Bloodsmoke20 egy csomó lány után fut, első „szerelme” Marcsi hűtlensége mély sebet is ejt rajta. Carmen pedig Bloodsmoke20-ba szerelmes, féltékenységében a saját barátnőit (Lilit és Nicole-t) is megöletné a fiúval (Nicole-t meg is öleti). Szóval fura volt nekem ez a sok, heves szerelmi érzület két pszichopatától.

Azt se értettem, hogy Bloodsmoke20 és Cicamica mitől kattantak meg és kezdtek gyilkolászni. Értem persze, hogy pszichopaták, de nem minden pszichopatából lesz gyilkos.  Bloodsmoke20-nak szépséghibás az arca (nagy pigmenthiányos folt van rajta), ami miatt a lányok többségét taszítja és barátai sincsenek, kívülálló, Carmenről viszont csak annyit tudunk, hogy régről vannak zűrös dolgai, az exfiúját meg is mérgezte, nála egyáltalán nem lehet tudni, hogy mi is vezetett ahhoz a kényszeréhez, hogy másokat a halálba segítsen. Én azt gondolom, hogy valami nagy trauma kell ahhoz, hogy valakinek annyira elboruljon az agya, hogy ölni kezdjen. De aztán lehet, hogy rosszul  gondolom.

Carmen a könyv végén megöli Bloodsmoke20-at és öngyilkos is akar lenni, utóbbi nem sikerül neki. Így Carmen életben marad. Nem tudom, erre miét volt szükség, hiszen a trilógia későbbi részeiben nem szerepel Carmen (vagy ha mégis, hát semmi jelentős szerepe nincs). Szerintem egész nyugodtan ki is purcanhatott volna.

Különös egyébként, hogy Bloodsmoke20 rendes, teljes neve a regény végén sem derül ki. Azt már viszonylag hamar megtudjuk, hogy Keresztes a vezetékneve, a könyv végén meg kiderül, hogy mindenki Öcsink hívja, de az igazi keresztneve titok marad. Ezt furcsálltam, mert minden más szereplőnek tudjuk az igazi nevét, még akkor is, ha van LoveClubos nickneve is. Talán azt akarta ezzel hangsúlyozni az író, hogy az emberek annyira átnéztek Bloodsmoke20-on, hogy még a nevét se voltak hajlandóak megjegyezni, s ez is vezetett ahhoz, hogy aztán ölni kezdjen. Szóval, hogy ez nem csak Bloodsmoke20 hibája, hanem a társadalomé is, ami kitaszít magából valakit egy kis szépséghiba miatt.

Tetszési index:

70%