Kerry Fisher - Nem titok, amit ketten tudnak

Tartalom:

Susie tisztában volt vele, hogy örökké bánni fogja a döntését, mégis megtette az elképzelhetetlent: örökbe adta a kisfiát, hogy hűtlenségét titokban tartsa családja előtt.
A terhességéről senki, a hosszú bevetésen lévő férje sem tudott, és a nő remélte, hogy ez így is marad.
A család megszenvedte Susie ballépését. Az egyik lányával, Louise-szal túl keményen, míg a másikkal, Grace-szel túl engedékenyen bánt.
Danny, a férj pedig hiába imádta az asszonyt, legbelül érezte, hogy valami nem stimmel a házasságukkal.

Amikor tragédia történik a családban, úgy tűnik, napvilágra kerül az igazság. A múlt súlyos titka a nővérek kapcsolatát is próbára teszi, hisz lehetetlen választás előtt állnak... Grace már tudja, hogy az anyjuk milyen terhet cipelt, de vajon megértheti tette okait?
Képes lesz a család szembenézni az igazsággal? El lehet felejteni a hazugságban telt éveket?

Véleményem:

1. Karakterek:

Változatos a szereplői gárda, mindegyikük egyedi és hihető volt számomra.

Susie a művészlelkű feleség és anya, aki nem képes kimutatni az érzéseit, bár nagyon szereti a családját.

Danny a sármos, könnyed férj, akit mindenki kedvel és aki fülig szerelmes zárkózott feleségébe, minden szeszélyét eltűri.

Louise az idősebbik lányuk, aki belül ugyanolyan művészlélek, mint az anyja, ám mivel Susie eltiltja az az álmától, az énekléstől, nagyon szabálykövető, kimért személyiség lesz belőle.

Grace a fiatalabbik lány, akinek mindent megengednek, még szinte gyerekként ott hagyja a szülői házat, hogy szabadon élhessen. Számomra ő volt a legkevésbé érthető karakter, így örültem a váratlan fordulatnak, hogy a regény második felét az ő szemszögéből meséli el az író, így kicsit jobban megismerhettem és megérthettem őt is.

Fontos mellékszereplő Jeanie, aki szintén örökbe adta a gyermekét és  tud Susie titkáról, így ők ketten őszintén tudnak egymással beszélni az érzéseikről, a fájdalmukról, hogy el kellett hagyniuk a gyermeküket. 

Összességében véve minden szereplő jól kidolgozott, még a kevésbé fontosak is valamennyire egyediek.

2. Cselekményszövés:

Részben kiszámítható volt a cselekmény, a befejezés viszont számomra meglepő volt. SPOILER: Az, hogy az elhagyott fiú felbukkan majd és emiatt lesz némi "családi dráma", ez számomra elég egyértelmű volt már a kezdetektől, ami meglepett, az a baromi nagy happy end, amivel zárta a regényt az író: mindenki mindenkit szeret, vagy legalább elfogad és teljes a béke és boldogság Susie és Danny közt. Azért szerintem ez nem egy túl valószerű végkimenetel ilyen esetekben (évtizedekig eltitkolja egy nő a családja elől, hogy van egy fia is). Egyébként az is sejthető volt a kezdetektől, hogy Susie-t megerőszakolták, mivel annyira nagy volt a szerelem köztük Dannyvel, hogy én elképzelni sem tudtam, hogy megcsalta volna.

Nagyobbrészt kiszámítható, viszont azért fordulatos volt a cselekmény, így engem végig lekötött a könyv.

3. Írói stílus:

Nagyon közvetlen stílusban meséli el ezt a történetet az írónő, emiatt én tudtam azonosulni a szereplőkkel, együtt tudtam érezni velük, még akkor is, ha nem értettem velük egyet. Nekem tetszett az előadásmód, könnyen érthető és olvasmányos volt.

4. Összességében:

Ha valaki szereti a családi drámákat (pontosabban fogalmazva: könyvben ilyesmiről olvasni, mert átélni nyilván senki sem szereti), akkor annak tudom ajánlani ezt a regényt. 

Ha ufónak érzed magad a saját családodban, akkor megnyugtatólag hathat rád, hogy ebben a családban is mindenki az, teljesen más mindegyikük jelleme.

Érdekes olvasmány volt, de kiemelkedőnek azért nem mondanám, újraolvasni biztosan nem fogom (bár én nagyon kevés könyvet olvasok el kétszer).

5. Tetszési index:

80%

John Le Carré - A kém, aki bejött a hidegről

Tartalom:

Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamesre van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe...

Véleményem:

1. Karakterek:

Tetteik által ismerhetjük meg a szereplőket, mivel a fejébe egyiknek sem nagyon látunk bele. Leamas gondolataiból megismerünk valamennyit, de mindegyik a munkájával kapcsolatos, az érzelmeiről sosem esik szó. Így legfeljebb sejthetjük, abból, ahogy viselkedik, abból, amit a könyv végén tesz, hogy SPOILER: szerette Lizt. Sejthetjük, hogy bosszút akar állni SPOILER: Karlért, mert a barátja volt. Biztos, hogy a munkája az élete, hiszen kész az életét is áldozni érte.

A többi szereplőt nem ismerjük meg annyira, hogy tetteikből kitaláljuk gondolataikat, érzéseiket, de ők nem is fontosak ennyire.

Azt hiszem, azért lett ennyire egysíkú a karakterek ábrázolása, mert a kémvilágban senkiről nem lehet tudni, hogy kicsoda valójában és melyik oldalon áll, ennek a "fílingjét" akarhatta megmutatni az író. Mindenesetre így elég nehéz volt megkedvelni a szereplőket. SPOILER: Nem különösebben érintett meg, hogy a regény végén agyonlövik Lizt és - mivel visszamegy a lányért - meghal Leamas is.

2. Cselekményszövés:

Egy jó darabig nem volt kétséges, hogy mire megy ki a játék, hiszen Leamas vállalja, hogy megpróbálja "kiiktatni" Mundt-ot. Aztán persze csak van egy csavar a történetben, de hogy ez mennyire volt meglepő nekem az első olvasáskor, arra már sajnos nem emlékszem (a mostani újraolvasáskor már nyilván nem lepődtem meg). Mivel egy kémregényben csak kell lennie valami váratlannak, így valószínűleg már első alkalommal is sejthettem, hogy kiderül SPOILER: Mundt az angolok kémje, s valójában őt akarják "kimosdatni" a gyanúból, hogy áruló - úgy, hogy azt a "hamis" látszatot keltik, hogy a kémjük.

Nekem egyébként tetszett, hogy megtudhattuk, hogyan zajlik egy beszervezés, hogyan hallgatnak ki egy kémet, stb. A cselekmény - hiába ismertem - elég érdekes volt most is, gyorsan haladtam vele.

A könyv végén van egy hosszú, nagy mennyiségű moralizálást tartalmazó rész, nekem ez nagyon nem illett oda, mert egészen addig egyáltalán nem fárasztották magukat ilyesmivel a szereplők. Meg amúgy is, hadd vonja már le a kedves olvasó a maga tanulságait, ne legyünk már ilyen szájba rágósak.

3. Írói stílus:

Nem egy szépirodalmi alkotás, de a maga műfajában szerintem nem volt rossz ez a minimalista, leíró stílus.

4. Összességében:

Nekem első és most, második olvasásra is elég érdekes volt a könyv, de én nem nagyon olvasok kémregényeket, biztos, van ennél sokkal jobb, de rosszabb is ebben a műfajban.

5. Tetszési index:

80%

Andy Weir - A Hail Mary-küldetés

Tartalom:

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

Véleményem:

1. Karakterek:

A főbb szereplők érdekesek voltak, dinamikus (sokszor vicces) dialógusokat folytattak, és mind nagyon okosak és tudományosak voltak. Mélyebben csak Rylandot és SPOILER: Rockyt ismerhetjük meg. Ennek oka, hogy a könyv Ryland szemszögéből íródott. Ryland elég szimpatikus volt, önkritikus, realista, okos, de eléggé magának való, mélyebb emberi kapcsolata nem volt a Földön szerintem. SPOILER: A diákjait én nem tekintem annak, még akkor se, ha fontosak neki. A családjáról (gyereke egyértelműen nincs, de szülei, testvérei azért lehetnének) az egész könyvben nem esik szó, tehát valószínűleg nincs neki, különben néha csak gondolna rájuk, míg az űrben sodródik (bár emlékezetkiesése van, szóval nem biztos, hogy van róluk emléke). Rockyval viszont barátok lesznek, és kicsit azért furcsa, hogy egy földönkívülivel mélyebb kapcsolatot tud kialakítani, mint az emberekkel. Rockyt ettől még nagyon bírtam, de ha már a fizikuma, külleme, a bolygója, a bolygója légköre annyira más lett, mint az emberek és a Föld (és tök jó, hogy ennyire más), akkor a gondolkodása is lehetett volna más. Persze az is részben különbözött, hiszen ő nem írt le semmit, a memóriája kb. végtelen volt, de a társas viszonyaiban is lehetett volna más. Például lehetett volna köztük kezdetben egy kis bizalmatlanság, de nem volt ilyen, rögtön egy hullámhosszon voltak, kb. pár hét alatt megtanulták egymás nyelvét és már is tök jól kijöttek egymással. De ez csak kekeckedés, mert összességében Rocky egy elég jól kidolgozott karakter.

Rylandről megtudjuk, hogy nagyon okos, hogy meg akarja menteni a Földet, de hogy ezen kívül ki ő, mi ő, az nem derül ki és igazándiból nem is fontos, hiszen itt a Föld megmentése a tét, kit érdekel a többi?

A mellékszereplők közül Stratt emelhető ki, ő a hidegvérű precizitást és intelligenciát testesíti meg, s mint ilyen, mentes minden emberi (értsd: szokványos) tulajdonságtól. Ő is egyedi volt, de róla is csak annyit tudunk meg, hogy nagyon okos és hogy meg akarja menteni a Földet. A többi mellékszereplőről meg még ennyit se, őket már szinte el is felejtettem.

2. Cselekményszövés:

Ryland emlékezetkieséssel ébred az űrhajón, annyira, hogy eleinte még azt se tudja, hogy űrhajón van. Ahogy bevillant neki egy-egy emlék, úgy nem csak az olvasó jutott új információkhoz, hanem ő is, nekem tetszett ez a cselekményszövés.

Érdekes volt mindkét szál, ahogy a jelenben a Föld megmentésén ügyködött, de az emlékei is, amiből szépen lassan megtudtuk, hogy hogyan jutott oda az emberiség, hogy Ryland lett az egyetlen esélye a fennmaradásra... A könyv lezárása pedig meglepett. SPOILER: Nem gondoltam, hogy Rocky bolygóján fog maradni, biztos voltam benne, hogy valahogy hazajuttatják. De tulajdonképpen érthető, hogy maradt, hiszen Rocky volt az egyetlen "emberi" kapcsolata.

3. Írói stílus:

Andy Weir stílusát már A marsiban is nagyon bírtam. Azt is egy rendkívül okos, önkritikus, humoros, túlélő-bajnok fickó szemszögéből írta, ahogy ezt is és lényegében az Artemist is, csak a főszereplő ott nő volt és kicsit kevésbé volt vicces (lehet, hogy a nőket humortalannak tartja?). Mondhatnám, hogy unalmas, hogy nem tud máshogy írni, másmilyen karakter szemszögébe belehelyezkedni, de igazándiból nekem ez tetszik, nagyon szórakoztató és olvasmányos könyveket produkál így, szóval minek is csesztetném azzal, hogy írjon másként? Lehet, hogy az sokkal kevésbé lenne szórakoztató, sőt biztos is.

4. Összességében:

Tudományos szemszögből nagyon jól kidolgozott könyv (gondolom legalábbis, mivel érteni nem értek ahhoz a sok okossághoz, ami le van írva a könyvben, de hihetőek voltak a fizikai, kémiai, biológiai leírásai és okfejtései), és egyúttal szórakoztató is, ami szerintem szép teljesítmény az írótól.

A karakterek szerethetőek voltak, mivel semmi negatívum nem derül ki róluk a könyvben, hacsak az nem, hogy SPOILER: Ryland nem magától indul az öngyilkos küldetésre, hanem rákényszerítik, mivel ő egy beszari alak valójában. De én ezt sem értékeltem negatív tulajdonságként, simán csak emberiként. És Rockyn kétszer is segít, pedig azokba simán bele is halhatna, szóval ő egy jó ember akkor is. A szereplők viccesek is voltak, okosak is, szóval nagyon rendben voltak (max. az egyoldalúságukat kifogásolhatnám).

Nekem nagyon tetszett az a pozitív szemlélet, ami Rylandet jellemezte, hogy soha nem adta fel. SPOILER: Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy barátra lelt Rocky személyében, na de akkor is dicséretes mindkettejük kitartása.

5. Tetszési index:

95%

Naomi Alderman – Hatalom

Tartalom:

A nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

(Forrás: bookline.hu)

 

Véleményem:

1. Karakterek:

Majdnem az összes fontosabb szereplő agresszív és hataloméhes ebben a könyvben. Tunde – az egyetlen férfi köztük – nem ilyen, ő csak megfigyel és dokumentál.

Mondhatnánk, hogy a nők többsége csak revansot vesz a férfiakon, a múltban elszenvedett sérelmeiért. De így pont olyanok is lesznek, mint amilyenek a férfiak voltak, amikor még ők voltak az erősebb nem. Nekem ez volt a könyv egyetlen tanulsága: a nők semmivel sem lennének különbek a férfiaknál, ha náluk lenne a hatalom. Sőt a regény alapján még rosszabbak is, hiszen SPOILER: olyan háborút robbantottak ki, ami évezredekkel vetette vissza az emberi civilizációt.

Nekem valahogy nem volt hihető, hogy a nők pont olyan agresszívak, mint a férfiak, hogy pl. a nemi erőszakra ugyanúgy van késztetésük, mint a férfiaknak. Nem azért mondom ezt, mert jobbnak tartom a nőket a férfiaknál, hanem mert másnak. A nők szerintem alaptermészetüknél és neveltetésüknél fogva kevésbé agresszívak, alkalmazkodóbbak, nem hiszem el, hogy ezt pár év alatt ki tudnák nevelni magukból.

Roxy volt az egyetlen, kicsit is szimpatikus nő számomra a könyvben. Ő felül tudott emelkedni a sérelmein, nem akarta elpusztítani a világot csak azért, mert őt bántották a férfiak (az apja és a testvére).

2. Cselekményszövés:

Számomra a cselekmény sem volt túl hihető, néhány, egymástól távol élő nő sorsa végül összefonódott és több ponton kapcsolódott egymáshoz, mígnem SPOILER: az ő döntéseik elvezettek az emberi  civilizáció pusztulásáig. A kataklizma bekövetkezte félbevágja a cselekményt is, nem tudjuk meg, kivel mi történik, bár valószínűleg mindenki vagy majdnem mindenki meghal. Befejezetlennek éreztem a könyvet, és ezen az sem változtatott, hogy az egymással levelező két író csevegéséből megtudtuk, hogy a világ pár ezer éve porig égett, hiszen ez az egyéni sorsokat nem zárta le.

3. Írói stílus:

Agresszív, kegyetlen világot alkotott az írónő, amiben farkastörvények uralkodnak. Nem tetszett ez a világ, nem szívesen élnék benne (akkor sem, ha nőként hatalmam lenne), de volt egy hangulata. Nyomasztó, taszító, elkeserítő, kiábrándító, ilyesmi jelzők ugranak be. Tud hatni az emberre az írónő,  az biztos, más kérdés, hogy nem túl pozitívan.

4. Összességében:

Nekem ez a fajta, nők uralta világ nem tetszett. És nem is hiszem, hogy ilyen világhoz vezetne, ha a nők testi erőfölénybe kerülnének a férfiakkal szemben. Persze lehet, hogy tévedek. Az ötlet maga ettől még érdekes volt, de amit kihozott belőle az írónő, az nekem nem jött be.

5. Tetszési index:

60%

Réti László – Kaméleon (Kaméleon 1.)

 

Tartalom:

Cameron Larkin őrmester, a cinikus detektív megcsömörlött mindentől és mindenkitől, legjobb barátai a Johnny Walker és a Becherovka.
Egy végzetes baleset miatt sok év után hazatér álmos szülővárosába, Great Fallsba, hogy a nyugdíjig még hátralévő szolgálati idejét Montana varázslatos hegyvidékén húzza ki. Mit keres azonban egy gyilkossági nyomozó ott, ahol kimondottan rossz évnek számít, ha tizenkét hónap alatt két gyilkosság történik?

Már az első nyomozásról nagyon hamar kiderül, hogy messze nem rutinügyről van szó...
Vajon mi is történt a hegyi ranchon?

Hogyan veszítette életét a családja mindennapjait pokollá tevő farmer?

Miért vesz valaki egy meddő aranybányát?

És ami a legfontosabb: mi lesz Samantha sorsa?

Réti László krimije könnyed hangvételével, és a rendőri munka szakértő bemutatásával lebilincselő olvasmány, igazi bestseller.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Cameron Larkin szemszögéből íródott a könyv, így őt ismerjük meg a leginkább a szereplők közül. Ő egy olyan alkoholista, aki nem tagadja, hogy az, ugyanakkor a munkáját – többnyire – nagy szakértelemmel végzi. Bár nem tartom túl valószínűnek, hogy az átlag alkoholista jó munkaerő lenne, de így kétségkívül szórakoztatóbb volt, mintha egy munkamániás Rambo-zsaru mesélte volna el a sztorit.

Larkin minden 20 és 50 közötti, csinosabb nőre rágerjed, szerencsére románcot viszont nem erőltetett bele a könyvbe az író. Larkin érdeklődése az ügyésznő mellei iránt kicsit sok volt nekem, bár lehet, hogy a férfiakat tényleg ennyire tudja érdekelni, hogy egy nagyobb mell szilikon vagy sem.

A többi szereplő jól felpörgette az eseményeket, de az ő fejükbe nem láttunk bele, így meg se ismerhettük őket igazán. Ettől még a legtöbbjük motivációja megfejthető volt, de a regény végén mindenkiről ki is derül, hogy mit és miért tett. Ez ízlés kérdése, van, aki szereti, ha maradnak rejtélyek egy krimi végén (ők csalódtak volna), én viszont jobban örülök, ha megtudom, hogy ki mit csinált és miért.

2. Cselekményszövés:

Nagyon pörögtek az események, a végén már nem tudtam volna megmondani, hány hullánál is tartunk. Emiatt káoszba is fulladhatott volna a regény a végére, de nem így történt, az író jól elvarrta a szálakat. Túl sok meglepetés ugyanakkor nem ért, SPOILER: egyedül a bomba felbukkanása volt váratlan , a többi fordulat, vagyis hogy Logan nyakig benne van a dolgokban és hogy a halott férj nem is a férj, jó gyorsan kitalálható volt.

3. Írói stílus:

Sok-sok poén volt a regényben, amin jót mosolyogtam és volt néhány olyan is, amin hangosan felnevettem, szóval engem nagyon jól elszórakoztatott a könyv.

4. Összességében:

Könnyed hangvételű, pörgős cselekményű, olvasmányos krimi volt ez. Mindenképpen folytatni fogom a sorozatot, mert kíváncsi vagyok, Larkin leszokik-e a piáról (nem hiszem), összejön-e az ügyésznővel (remélem, nem), de főleg arra, hogy mi lesz Samanthával, a kaméleonnal.

5. Tetszési index:

85%

Hiro Arikawa – Az utazó macska krónikája

Tartalom:

Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted

Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.

A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.

Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.

Egy csodálatos történet hűségről és barátságról.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

A könyv főszereplői egyértelműen Szatoru és Nana voltak, így szerintem az ő hitelességükön állt vagy bukott a könyv. Az elbeszélő – többnyire – a macska, Nana volt, aki sajnos majdnem mindenben emberi módon gondolkodott. Volt humora, aranyos volt, de nagyon emberi is és mint ilyen nem hiteles.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy egy macskának ne lennének érzései vagy ne tudna emberhez kötődni. Volt jó pár macskánk, szóval én tudom, hogy ők is tudnak gondolkodni, érezni és kötődnek a gazdájukhoz. De hogy ezeket pont úgy csinálnák, mint egy ember, azt nem hiszem.

Szatoruról sok mindent megtudunk, a barátaihoz, nagynénjéhez fűződő kapcsolatain keresztül, megtudjuk, hogy sok nehézség érte az életében, de ő sosem nyafogott, nem sajnáltatta magát, hanem élte tovább az életét, ahogy tudta. Tulajdonképpen Szatoru szimpatikus kellett volna, hogy legyen nekem az attitűdje miatt, de nekem ő valahogy olyan üres volt. Kifelé mindig tökéletesen viselkedett, de engem érdekelt volna, hogy mi van belül.

2. Cselekményszövés:

A cselekménynek az a része, ami érdekes lehetett volna, vagyis, hogy miért keres Szatoru új gazdát a macskájának, teljesen kiszámítható volt. A cselekmény másik része, vagyis hogy kihez kerül Nana a sok jó ember közül, nekem meg totál érdektelen volt. Szóval ebből a szempontból a könyv nekem abszolút nem volt izgalmas.

3. Írói stílus:

Különös volt a könyv, mert az író összerakott egy hatásvadász, szomorú történetet, amit viszont egy macska szemszögéből úgy mesélt el, mintha teljesen hétköznapi lenne. Szóval az elbeszélés módja nem volt hatásvadász, csak maga a sztori. Ezt a praktikus hozzáállást leszámítva (de valószínűleg minden állatra jellemző, hogy olyannak fogadja el az életet, amilyen, nem csak a macskákra), Nana abszolút nem volt hiteles macskának szerintem. Na jó, még az is elég macskás volt, hogy szeretett a doboz alakú tévén ücsörögni, de ennyi.

4. Összességében:

Rám különösebben nem hatott ez a regény, mert a macska szemszög nem volt hiteles, az ember főszereplőt meg csak annyira ismerjük meg, amennyire a barátai és a nagynénje ismerhette. Ugyanakkor egy kedves, egyszerű kis történet volt, egyszer érdemes elolvasni.

De ha olyan könyvet szeretnétek olvasni, amiben hitelesnek tűnik az állatok nézőpontját, viselkedését leíró rész, akkor tudom ajánlani Adrian Tchaikovsky könyveit. Az idő gyermekeiben a pókok, a Hadállatban meg a kutyák gondolkodásmódjába nyerünk betekintést. (Nála inkább az emberekről írt részek nem voltak hitelesek, de ez már egy másik kérdés.)

5. Tetszési index:

70%

Megan Miranda – A tökéletes idegen

Tartalom:

A csendes kisvárosokban mindenkinek vannak titkai.

Hogyan lehet felfedni az igazságot, ha épp a saját múltunkat igyekszünk elrejteni?

Egy távoltartási végzés és egy lehetséges bírósági per szorításában az újságíróként kudarcot valló Leah Stevens épp eltűnni készül Bostonból, amikor összefut egy zűrös kapcsolatból menekülő régi barátnőjével, Emmy Greyjel. Emmy felveti, hogy költözzenek Pennsylvania csendes vidékére, ahol Leah tanári állást vállalhat, és mindketten új életet kezdhetnek. Az új kezdetet azonban szörnyű esemény árnyékolja be. A tó partján brutális támadás ér egy Leah-ra kísértetiesen hasonlító nőt, majd néhány nappal később Emmy is eltűnik.

Leah-nak feltett szándéka, hogy megtalálja Emmyt, és ezért együttműködik az ügyben Kyle Donovannel, a helyi nyomozóval. Miközben nyomok után kutatva vizsgálják barátnője életét, Leah-ban felmerül a kérdés: ismerte-e valaha Emmyt igazán? Barátok, család és digitális lábnyom hiányában a rendőrség gyanakodni kezd, vajon létezik-e egyáltalán Emmy Grey. Hamarosan már Leah szavahihetősége forog kockán: hogy saját magát megmentse, és tisztára mossa a nevét, ki kell derítenie az igazságot eltűnt barátnőjéről.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ebben a könyvben valahogy egyetlen szereplő sem volt szimpatikus, majdnem mindenkiről azt sejteti az írónő, hogy titkol valamit vagy inkább úgy mondanám sumákol. De senkiről sem derül ki teljes bizonyossággal, hogy valóban sumákol-e. Így tulajdonképpen az sem világos, hogy ki milyen valójában, és ha valakiről azt gondoljuk, hogy nem ismerjük igazából, azt nehéz kedvelni. Szóval én egyetlen szereplőt sem kedveltem és egy rövid idő után őszintén szólva már nem is érdekelt, hogy ki milyen vagy mit csinált, mert annyira homályos volt az egész sztori, és jellegtelenek a karakterek.

2. Cselekményszövés:

Össze-vissza tele volt zsúfolva a könyv kisebb-nagyobb kavarásokkal, nagyobb volt pl. a gyilkosság, kisebb a személyiséglopás, és én egyszerűen nem értettem, hova tartunk, miről szól ez a könyv egyáltalán. A gyilkosság(ok) kinyomozásáról nem, mert nem lettek kinyomozva (legfeljebb egy, de az is csak köbö, lecsukni nem fogják tudni a tettest szerintem), tehát ez nem krimi. Valami lélektani izé akart lenni esetleg, mert Leah a béna nyomozgatása során arra jön rá, hogy senkiben sem bízhat, mindenki titkol valamit? De ennek meg túl felszínes volt a könyv, nem volt sem megrendítő, sem lehangoló, sem… semmilyen. Engem max. az hangolt le, hogy végig kell olvasnom ezt a katyvaszt.

3. Írói stílus:

Leah szemszögéből íródott a könyv, és tudom, hogy nem kötelező, hogy szimpatikus legyen a főszereplő, de Leah nagyon nem volt az. Szerintem ő egy buta, nyafis liba, aki azt képzeli magáról, hogy nagyszerű oknyomozó riporter. Nekem valószínűbbnek tűnt, hogy üldözési mániában szenved.

Ha az írónő célja az volt az ő karakterével, hogy idegesítő, hülye libának látsszék, akkor nagyon jól ír, le a kalappal. Ha bármi más volt a célja, akkor rosszul, nagyon rosszul.

4. Összességében:

Megvallom őszintén, kínlódtam a könyvvel, majdnem egy hónapba telt, hogy átrágjam magam rajta. Lehet, ettől csak még rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, mert elnyújtottam vele a szenvedésem. Mindegy is. Szerintem lapos volt, unalmas, a szereplők semmilyenek vagy ha valamilyenek, akkor idegesítőek, szóval brrrrr… Legalább azokat illett volna gonosznak tartanom, akikről azt sejtette a könyv, hogy gyilkosok. De nem, ők se érdekeltek, az se, hogy lecsukják-e őket.

5. Tetszési index:

30%