John Scalzi – Vének háborúja (Vének háborúja 1.)

Tartalom:

John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ha egy szóval kéne jellemeznem a szereplőket, akkor azt mondanám, szórakoztatóak. A nyugger újoncok, a kiképzőtiszt, de még az űrlények is azok, bár nem mind ugyanabból az okból.

A nyugdíjas terminátoroknak – vagy legalábbis azoknak, akikkel John Perry összebarátkozik – mind van humoruk és önkritikájuk, s általában igen őszinték is (túl őszinték), így többnyire elég mulatságos párbeszédeket bonyolítanak le.

A kiképzőtiszt pont olyan otrombán viselkedik, mint az amcsi háborús filmek kiképzőtisztjei, de Perryt megkedveli, s a kissé egyoldalú „beszélgetéseik”, amikor Ruiz főtörzsőrmester úgy dicséri Perryt, hogy közben be is szól neki, viccesek voltak.

Az űrlényeknek viszont nincs humoruk egyáltalán, róluk olvasni pusztán azért volt sokszor mókás, mert a viselkedésüket emberi szemszögből írta le Perry, ami miatt furcsának tűnnek.

Persze nem csak móka és kacagás ez a könyv, hiszen elvileg háborúról szól, sok ember meg is hal benne. Sok jó ember, akiket ugyan nem ismertünk meg nagyon mélyen – hiszen a regény Perry szemszögéből íródott – de azért szimpatikusak voltak. A haláluk leírása sokszor pátoszos, de még éppen nem hányingert keltően hatásvadász. És persze meghal néhány idegesítő és ostoba ember is, őket nyilván kevésbé sajnálja az olvasó.

Háborús borzalmak, humor, hősiesség, halál, ezek együtt egy elég könnyen fogyasztható, olvasmányos könyvet adnak. És azt hiszem, van benne örök szerelem is…

Tetszett, hogy a könyvben a szereplők nem tökéletesek, kiderül például, hogy Perry megcsalta a feleségét és vice versa, mégis kitartottak egymás mellett, mert szerették egymást.

Tisztában vagyok vele egyébként, hogy a könyv szereplői nem reálisak, ennyire nem viccesek az emberek a valóságban, pláne egy háborúban, de nekem ez így tetszett.

2. Cselekményszövés:

Nem volt különösebben izgalmas a cselekmény, bár egy meglepő fordulat azért akadt benne. John Perry bevonulása, katonai kiképzése és pár, űrlény elleni csatája adta a regény történetét, néhány „vidám” kitérővel, amiből azt tudhattuk meg, hogyan haltak meg a barátai bevetés közben.

SPOILER:

Nem tudom, az író által kitalált világ mennyire eredeti, mivel háborús, űrlényes könyveket nem nagyon olvasok, de erős a gyanúm, hogy elég klisés, mert filmekben láttam már hasonlókat.

A nyuggerek tudatát a bevonulásuk után egy fiatal és genetikusan feljavított (macskaszem, fotoszintetizáló zöld bőr, stb.) klón testbe „sugározzák át”, ezzel mennek kiképzésre, ahol azt tanulják meg, hogy hogyan használják harcban az új testüket és az új, spéci fegyverüket. Megtanulják azt is, hogy az űrlények viselkedése kiszámíthatatlan, nem szabad náluk arra apellálni, hogy az emberhez hasonlóan reagálnak. Aztán harcolni mennek, ahol sokan meghalnak, s a regény legnagyobb fordulataként az derül ki, hogy Perry feleségének, Kathynek a klónja is a hadseregben szolgál, az úgynevezett Szellemhadtestben. Mivel Kathy meghalt még azelőtt, hogy bevonulhatott volna, így a klón testbe, amit készítettek számára, nem tudták átsugározni a tudatát. A testet azonban nem hagyták veszni, engedték, hogy a saját személyisége kifejlődjön. Így ő valamennyire Kathy, de mégsem teljesen ő.

Nyilván közel kerülnek egymáshoz ezzel az új Kathyvel, akit egyébként Jane Sagannak hívnak és akinek John megmentette az életét, s a regény úgy végződik, hogy Jane küld Johnnak egy üzenetet, miszerint ha mindketten megérik a nyugalomba vonulást, akkor szeretne majd vele élni egy farmon. John pedig tudja, hogy ha nem is ebben az életében, de valamikor még viszont fogja látni a feleségét.

Szóval a sztori nem egy nagy cucc, de az űrlények közt akad egy érdekes faj, a konszuk, akik látszólag sportból harcolnak a többi fajjal, de elpusztítani nem akarják őket, sőt azt szeretnék, hogy fejlődjenek. Csak azt nem tudjuk meg, hogy mit akarnak, mivé fejlődjenek az emberek. Kíváncsi vagyok, hogy a sorozat későbbi részeiből ez kiderül-e. Van egy gyanúm, hogy nem…

3. Írói stílus:

Ami ezt a sci-fit kiemeli a többi háborús űropera közül (nem mintha sok ilyet olvasnék…), az szerintem elsősorban a stílusa, ahogy a tragédia, a humor és pátosz keveredik benne, nagyon egyedi stílust ad neki. És nem utolsósorban, nagyon olvastatja is magát.  

4. Összességében:

Tetszett, biztos folytatni fogom a sorozatot!

5. Tetszési index:

94%