Amy Harmon – Arctalan szerelem

Tartalom:
Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Nagyon furcsa érzés volt olvasni ezt a könyvet, alapvetően szomorkás hangulatot árasztott magából, de olyan „mindig van remény” felhanggal, és volt benne humor is. Egyedi volt, az biztos, és nekem alapvetően tetszett a hangulata.

Ugyanakkor a mondanivalója kicsit közhelyes volt, egyúttal kissé szájbarágós is. Minden nagyobb fordulatnak jól „megágyaztak”, nem volt semmi meglepetés. Előre meg volt mondva, hogy nem akkora dráma, ami történni fog, nem kell rajta búslakodni, aztán persze a nem dráma mégis nagy drámaként lett végül tálalva. (Hm, ez így persze nem túl érthető, de a spoileres véleményemben majd kifejtem.) Szóval hatásvadász és érzelgős is volt, olyan amerikai filmekbe illően eltúlzott módon.

Minekután ilyen szépen lehúztam a könyvet, el kell mondanom, hogy nekem valójában tetszett. De nem a mondanivalói (pl. az igaz szerelem minden akadályt legyőz; a belső a fontos, nem a külső; mindenkiből lehet hős; carpe diem stb), hanem úgymond a csomagolása. Az, ahogy előadta a közhelyeket. Mert igaz erre a könyvre az összes negatív jelző, amit fentebb ráaggattam, de valahogy mégsem volt irritáló vagy nevetséges a számomra. Lehet, hogy azért, mert bukom a giccsre, ki tudja.

Vicces egyébként, hogy pont a könyv „csomagolása” a nyerő, merthogy ez a regény nagyjából másról sem szól, mint hogy a külső, a „csomagolás” nem számít, csak a belső, a belbecs a fontos.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Először is arra térnék ki, hogy minden fordulat jól meg lett alapozva. Példának itt van Ambrose döntése, hogy katona lesz. Már jóval azelőtt, hogy ez kiderül, utal rá, hogy nem egyetemre fog menni, hanem csak elmenni. Közvetlen azelőtt pedig, hogy közölné a döntését a barátaival, ellátogatnak a 93-as járat becsapódásának helyszínére. Már abból a mondatból, ami megadta, hogy hova mennek, egyértelművé vált, hogy katonának áll, így semmi meglepő nem volt benne, mikor ezt be is jelentette.

Aztán egy másik példa Ambrose sérülése. Ezt közvetlenül megelőzi az, hogy Ambrose eltöpreng azon, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha a férfiak és a nők burkában ismerkednének, mert akkor nem a külsejük alapján választanák egymást. És elgondolkozik azon is, hogy Fernnek vajon akkor is tetszene-e, ha másmilyen lenne a külseje. Kicsivel korábban pedig Fern édesapja – aki lelkész – idéz a Bibliából, ami szerint Jézus nem volt jóképű, szerinte a lélek szépsége a fontos, nem a külső. Ilyen előzmények után már biztosak lehetünk benne, hogy Ambrose-nak durva arc-, és esetleg egyéb sérülései lesznek. De az írónő jól felkészített rá minket, hogy ez fog történni, s arra is, hogy ne szánjuk annyira Amrbose-t majd, mert a külső valójában nem fontos. Aztán persze mégis nagy a dráma a fiú sérülése miatt.

És akkor egy pár szót szólnék a szereplőkről is. Fern könnyen szerethető karakter, még akkor is, ha kicsit irritált, hogy folyamatosan a külsején kesergett. Ő az a lány, aki akkor is egy fiút szeret egész életében, ha biztos benne, hogy az a fiú nem fogja viszontszeretni. Ő az a lány, aki örömmel gondoskodik kerekesszékes unokatestvéréről. Ő az, aki feltétel nélkül szeret. Kedves, szerény, aranyos, talán az egyetlen gond az lehet vele, hogy túl aranyos.

Ambrose az osztály menő fiúja, de ettől még nem szállt el magától, sőt nyomja a vállát az elvárások súlya. Nekem úgy tűnt, nem hazafias érzületből vonult be katonának, hanem inkább azért, hogy szabaduljon az otthoni elvárásoktól. Viszont ezt a döntést így nem értettem. Ahhoz beszari, hogy szembemenjen az elvárásokkal, de ahhoz nem, hogy akár meghaljon Irakban? Ez érthetetlen.

Az viszont nagyon emberi volt, hogy az arcsérülése miatt rejtőzködött és nem hitte el, hogy Fern tényleg szereti, nem csak szánakozik rajta. Alapvetően szimpi volt a srác. Különösen tetszett, hogy nem sajnálta  (vagy sajnáltatta) magát az arcsérülése miatt.

És akkor itt van még Bailey, számomra még ő volt fontosabb szereplő, a többiek nem. Ő Fern izomsorvadásos unokatestvére, aki az érettségije idejére már kerekesszékbe kényszerült, és tudja, hogy a betegsége miatt fiatal felnőttként fog meghalni. Ennek ellenére éli az életét, ami boldogságot lehet, azt megragadja (pl. felkéri táncolni a végzős bálon a szerelmét, Ritát). Humorral tudja nézni a helyzetét, nem keserű. A szereplők közül őt éreztem legközelebb magamhoz. Talán egy problémám lenne vele, hogy túlságosan felmagasztalja őt a regény. Az, hogy egy gyerekmentő akció közben hal meg, már nagyon nyálas volt nekem. (Különösen megható ez annak fényében, hogy Bailey bakancslistáján szerepel az, hogy hős szeretne lenni…)

Szóval a karakterek kicsit fekete-fehérek voltak. Fern, Ambrose és Bailey túl fehérek, az egyetlen negatív karakter, Becker Garth pedig túl fekete, szinte maga volt a sátán. Kicsit tényleg olyan érzésem volt, mintha egy amerikai filmet olvasnék. Szerintem előbb-utóbb tuti meg is filmesítik ezt a könyvet.

Tetszési index:

82%