Kerry Fisher - Nem titok, amit ketten tudnak

Tartalom:

Susie tisztában volt vele, hogy örökké bánni fogja a döntését, mégis megtette az elképzelhetetlent: örökbe adta a kisfiát, hogy hűtlenségét titokban tartsa családja előtt.
A terhességéről senki, a hosszú bevetésen lévő férje sem tudott, és a nő remélte, hogy ez így is marad.
A család megszenvedte Susie ballépését. Az egyik lányával, Louise-szal túl keményen, míg a másikkal, Grace-szel túl engedékenyen bánt.
Danny, a férj pedig hiába imádta az asszonyt, legbelül érezte, hogy valami nem stimmel a házasságukkal.

Amikor tragédia történik a családban, úgy tűnik, napvilágra kerül az igazság. A múlt súlyos titka a nővérek kapcsolatát is próbára teszi, hisz lehetetlen választás előtt állnak... Grace már tudja, hogy az anyjuk milyen terhet cipelt, de vajon megértheti tette okait?
Képes lesz a család szembenézni az igazsággal? El lehet felejteni a hazugságban telt éveket?

Véleményem:

1. Karakterek:

Változatos a szereplői gárda, mindegyikük egyedi és hihető volt számomra.

Susie a művészlelkű feleség és anya, aki nem képes kimutatni az érzéseit, bár nagyon szereti a családját.

Danny a sármos, könnyed férj, akit mindenki kedvel és aki fülig szerelmes zárkózott feleségébe, minden szeszélyét eltűri.

Louise az idősebbik lányuk, aki belül ugyanolyan művészlélek, mint az anyja, ám mivel Susie eltiltja az az álmától, az énekléstől, nagyon szabálykövető, kimért személyiség lesz belőle.

Grace a fiatalabbik lány, akinek mindent megengednek, még szinte gyerekként ott hagyja a szülői házat, hogy szabadon élhessen. Számomra ő volt a legkevésbé érthető karakter, így örültem a váratlan fordulatnak, hogy a regény második felét az ő szemszögéből meséli el az író, így kicsit jobban megismerhettem és megérthettem őt is.

Fontos mellékszereplő Jeanie, aki szintén örökbe adta a gyermekét és  tud Susie titkáról, így ők ketten őszintén tudnak egymással beszélni az érzéseikről, a fájdalmukról, hogy el kellett hagyniuk a gyermeküket. 

Összességében véve minden szereplő jól kidolgozott, még a kevésbé fontosak is valamennyire egyediek.

2. Cselekményszövés:

Részben kiszámítható volt a cselekmény, a befejezés viszont számomra meglepő volt. SPOILER: Az, hogy az elhagyott fiú felbukkan majd és emiatt lesz némi "családi dráma", ez számomra elég egyértelmű volt már a kezdetektől, ami meglepett, az a baromi nagy happy end, amivel zárta a regényt az író: mindenki mindenkit szeret, vagy legalább elfogad és teljes a béke és boldogság Susie és Danny közt. Azért szerintem ez nem egy túl valószerű végkimenetel ilyen esetekben (évtizedekig eltitkolja egy nő a családja elől, hogy van egy fia is). Egyébként az is sejthető volt a kezdetektől, hogy Susie-t megerőszakolták, mivel annyira nagy volt a szerelem köztük Dannyvel, hogy én elképzelni sem tudtam, hogy megcsalta volna.

Nagyobbrészt kiszámítható, viszont azért fordulatos volt a cselekmény, így engem végig lekötött a könyv.

3. Írói stílus:

Nagyon közvetlen stílusban meséli el ezt a történetet az írónő, emiatt én tudtam azonosulni a szereplőkkel, együtt tudtam érezni velük, még akkor is, ha nem értettem velük egyet. Nekem tetszett az előadásmód, könnyen érthető és olvasmányos volt.

4. Összességében:

Ha valaki szereti a családi drámákat (pontosabban fogalmazva: könyvben ilyesmiről olvasni, mert átélni nyilván senki sem szereti), akkor annak tudom ajánlani ezt a regényt. 

Ha ufónak érzed magad a saját családodban, akkor megnyugtatólag hathat rád, hogy ebben a családban is mindenki az, teljesen más mindegyikük jelleme.

Érdekes olvasmány volt, de kiemelkedőnek azért nem mondanám, újraolvasni biztosan nem fogom (bár én nagyon kevés könyvet olvasok el kétszer).

5. Tetszési index:

80%

John Le Carré - A kém, aki bejött a hidegről

Tartalom:

Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamesre van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe...

Véleményem:

1. Karakterek:

Tetteik által ismerhetjük meg a szereplőket, mivel a fejébe egyiknek sem nagyon látunk bele. Leamas gondolataiból megismerünk valamennyit, de mindegyik a munkájával kapcsolatos, az érzelmeiről sosem esik szó. Így legfeljebb sejthetjük, abból, ahogy viselkedik, abból, amit a könyv végén tesz, hogy SPOILER: szerette Lizt. Sejthetjük, hogy bosszút akar állni SPOILER: Karlért, mert a barátja volt. Biztos, hogy a munkája az élete, hiszen kész az életét is áldozni érte.

A többi szereplőt nem ismerjük meg annyira, hogy tetteikből kitaláljuk gondolataikat, érzéseiket, de ők nem is fontosak ennyire.

Azt hiszem, azért lett ennyire egysíkú a karakterek ábrázolása, mert a kémvilágban senkiről nem lehet tudni, hogy kicsoda valójában és melyik oldalon áll, ennek a "fílingjét" akarhatta megmutatni az író. Mindenesetre így elég nehéz volt megkedvelni a szereplőket. SPOILER: Nem különösebben érintett meg, hogy a regény végén agyonlövik Lizt és - mivel visszamegy a lányért - meghal Leamas is.

2. Cselekményszövés:

Egy jó darabig nem volt kétséges, hogy mire megy ki a játék, hiszen Leamas vállalja, hogy megpróbálja "kiiktatni" Mundt-ot. Aztán persze csak van egy csavar a történetben, de hogy ez mennyire volt meglepő nekem az első olvasáskor, arra már sajnos nem emlékszem (a mostani újraolvasáskor már nyilván nem lepődtem meg). Mivel egy kémregényben csak kell lennie valami váratlannak, így valószínűleg már első alkalommal is sejthettem, hogy kiderül SPOILER: Mundt az angolok kémje, s valójában őt akarják "kimosdatni" a gyanúból, hogy áruló - úgy, hogy azt a "hamis" látszatot keltik, hogy a kémjük.

Nekem egyébként tetszett, hogy megtudhattuk, hogyan zajlik egy beszervezés, hogyan hallgatnak ki egy kémet, stb. A cselekmény - hiába ismertem - elég érdekes volt most is, gyorsan haladtam vele.

A könyv végén van egy hosszú, nagy mennyiségű moralizálást tartalmazó rész, nekem ez nagyon nem illett oda, mert egészen addig egyáltalán nem fárasztották magukat ilyesmivel a szereplők. Meg amúgy is, hadd vonja már le a kedves olvasó a maga tanulságait, ne legyünk már ilyen szájba rágósak.

3. Írói stílus:

Nem egy szépirodalmi alkotás, de a maga műfajában szerintem nem volt rossz ez a minimalista, leíró stílus.

4. Összességében:

Nekem első és most, második olvasásra is elég érdekes volt a könyv, de én nem nagyon olvasok kémregényeket, biztos, van ennél sokkal jobb, de rosszabb is ebben a műfajban.

5. Tetszési index:

80%

Andy Weir - A Hail Mary-küldetés

Tartalom:

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

Véleményem:

1. Karakterek:

A főbb szereplők érdekesek voltak, dinamikus (sokszor vicces) dialógusokat folytattak, és mind nagyon okosak és tudományosak voltak. Mélyebben csak Rylandot és SPOILER: Rockyt ismerhetjük meg. Ennek oka, hogy a könyv Ryland szemszögéből íródott. Ryland elég szimpatikus volt, önkritikus, realista, okos, de eléggé magának való, mélyebb emberi kapcsolata nem volt a Földön szerintem. SPOILER: A diákjait én nem tekintem annak, még akkor se, ha fontosak neki. A családjáról (gyereke egyértelműen nincs, de szülei, testvérei azért lehetnének) az egész könyvben nem esik szó, tehát valószínűleg nincs neki, különben néha csak gondolna rájuk, míg az űrben sodródik (bár emlékezetkiesése van, szóval nem biztos, hogy van róluk emléke). Rockyval viszont barátok lesznek, és kicsit azért furcsa, hogy egy földönkívülivel mélyebb kapcsolatot tud kialakítani, mint az emberekkel. Rockyt ettől még nagyon bírtam, de ha már a fizikuma, külleme, a bolygója, a bolygója légköre annyira más lett, mint az emberek és a Föld (és tök jó, hogy ennyire más), akkor a gondolkodása is lehetett volna más. Persze az is részben különbözött, hiszen ő nem írt le semmit, a memóriája kb. végtelen volt, de a társas viszonyaiban is lehetett volna más. Például lehetett volna köztük kezdetben egy kis bizalmatlanság, de nem volt ilyen, rögtön egy hullámhosszon voltak, kb. pár hét alatt megtanulták egymás nyelvét és már is tök jól kijöttek egymással. De ez csak kekeckedés, mert összességében Rocky egy elég jól kidolgozott karakter.

Rylandről megtudjuk, hogy nagyon okos, hogy meg akarja menteni a Földet, de hogy ezen kívül ki ő, mi ő, az nem derül ki és igazándiból nem is fontos, hiszen itt a Föld megmentése a tét, kit érdekel a többi?

A mellékszereplők közül Stratt emelhető ki, ő a hidegvérű precizitást és intelligenciát testesíti meg, s mint ilyen, mentes minden emberi (értsd: szokványos) tulajdonságtól. Ő is egyedi volt, de róla is csak annyit tudunk meg, hogy nagyon okos és hogy meg akarja menteni a Földet. A többi mellékszereplőről meg még ennyit se, őket már szinte el is felejtettem.

2. Cselekményszövés:

Ryland emlékezetkieséssel ébred az űrhajón, annyira, hogy eleinte még azt se tudja, hogy űrhajón van. Ahogy bevillant neki egy-egy emlék, úgy nem csak az olvasó jutott új információkhoz, hanem ő is, nekem tetszett ez a cselekményszövés.

Érdekes volt mindkét szál, ahogy a jelenben a Föld megmentésén ügyködött, de az emlékei is, amiből szépen lassan megtudtuk, hogy hogyan jutott oda az emberiség, hogy Ryland lett az egyetlen esélye a fennmaradásra... A könyv lezárása pedig meglepett. SPOILER: Nem gondoltam, hogy Rocky bolygóján fog maradni, biztos voltam benne, hogy valahogy hazajuttatják. De tulajdonképpen érthető, hogy maradt, hiszen Rocky volt az egyetlen "emberi" kapcsolata.

3. Írói stílus:

Andy Weir stílusát már A marsiban is nagyon bírtam. Azt is egy rendkívül okos, önkritikus, humoros, túlélő-bajnok fickó szemszögéből írta, ahogy ezt is és lényegében az Artemist is, csak a főszereplő ott nő volt és kicsit kevésbé volt vicces (lehet, hogy a nőket humortalannak tartja?). Mondhatnám, hogy unalmas, hogy nem tud máshogy írni, másmilyen karakter szemszögébe belehelyezkedni, de igazándiból nekem ez tetszik, nagyon szórakoztató és olvasmányos könyveket produkál így, szóval minek is csesztetném azzal, hogy írjon másként? Lehet, hogy az sokkal kevésbé lenne szórakoztató, sőt biztos is.

4. Összességében:

Tudományos szemszögből nagyon jól kidolgozott könyv (gondolom legalábbis, mivel érteni nem értek ahhoz a sok okossághoz, ami le van írva a könyvben, de hihetőek voltak a fizikai, kémiai, biológiai leírásai és okfejtései), és egyúttal szórakoztató is, ami szerintem szép teljesítmény az írótól.

A karakterek szerethetőek voltak, mivel semmi negatívum nem derül ki róluk a könyvben, hacsak az nem, hogy SPOILER: Ryland nem magától indul az öngyilkos küldetésre, hanem rákényszerítik, mivel ő egy beszari alak valójában. De én ezt sem értékeltem negatív tulajdonságként, simán csak emberiként. És Rockyn kétszer is segít, pedig azokba simán bele is halhatna, szóval ő egy jó ember akkor is. A szereplők viccesek is voltak, okosak is, szóval nagyon rendben voltak (max. az egyoldalúságukat kifogásolhatnám).

Nekem nagyon tetszett az a pozitív szemlélet, ami Rylandet jellemezte, hogy soha nem adta fel. SPOILER: Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy barátra lelt Rocky személyében, na de akkor is dicséretes mindkettejük kitartása.

5. Tetszési index:

95%

Naomi Alderman – Hatalom

Tartalom:

A nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

(Forrás: bookline.hu)

 

Véleményem:

1. Karakterek:

Majdnem az összes fontosabb szereplő agresszív és hataloméhes ebben a könyvben. Tunde – az egyetlen férfi köztük – nem ilyen, ő csak megfigyel és dokumentál.

Mondhatnánk, hogy a nők többsége csak revansot vesz a férfiakon, a múltban elszenvedett sérelmeiért. De így pont olyanok is lesznek, mint amilyenek a férfiak voltak, amikor még ők voltak az erősebb nem. Nekem ez volt a könyv egyetlen tanulsága: a nők semmivel sem lennének különbek a férfiaknál, ha náluk lenne a hatalom. Sőt a regény alapján még rosszabbak is, hiszen SPOILER: olyan háborút robbantottak ki, ami évezredekkel vetette vissza az emberi civilizációt.

Nekem valahogy nem volt hihető, hogy a nők pont olyan agresszívak, mint a férfiak, hogy pl. a nemi erőszakra ugyanúgy van késztetésük, mint a férfiaknak. Nem azért mondom ezt, mert jobbnak tartom a nőket a férfiaknál, hanem mert másnak. A nők szerintem alaptermészetüknél és neveltetésüknél fogva kevésbé agresszívak, alkalmazkodóbbak, nem hiszem el, hogy ezt pár év alatt ki tudnák nevelni magukból.

Roxy volt az egyetlen, kicsit is szimpatikus nő számomra a könyvben. Ő felül tudott emelkedni a sérelmein, nem akarta elpusztítani a világot csak azért, mert őt bántották a férfiak (az apja és a testvére).

2. Cselekményszövés:

Számomra a cselekmény sem volt túl hihető, néhány, egymástól távol élő nő sorsa végül összefonódott és több ponton kapcsolódott egymáshoz, mígnem SPOILER: az ő döntéseik elvezettek az emberi  civilizáció pusztulásáig. A kataklizma bekövetkezte félbevágja a cselekményt is, nem tudjuk meg, kivel mi történik, bár valószínűleg mindenki vagy majdnem mindenki meghal. Befejezetlennek éreztem a könyvet, és ezen az sem változtatott, hogy az egymással levelező két író csevegéséből megtudtuk, hogy a világ pár ezer éve porig égett, hiszen ez az egyéni sorsokat nem zárta le.

3. Írói stílus:

Agresszív, kegyetlen világot alkotott az írónő, amiben farkastörvények uralkodnak. Nem tetszett ez a világ, nem szívesen élnék benne (akkor sem, ha nőként hatalmam lenne), de volt egy hangulata. Nyomasztó, taszító, elkeserítő, kiábrándító, ilyesmi jelzők ugranak be. Tud hatni az emberre az írónő,  az biztos, más kérdés, hogy nem túl pozitívan.

4. Összességében:

Nekem ez a fajta, nők uralta világ nem tetszett. És nem is hiszem, hogy ilyen világhoz vezetne, ha a nők testi erőfölénybe kerülnének a férfiakkal szemben. Persze lehet, hogy tévedek. Az ötlet maga ettől még érdekes volt, de amit kihozott belőle az írónő, az nekem nem jött be.

5. Tetszési index:

60%

Réti László – Kaméleon (Kaméleon 1.)

 

Tartalom:

Cameron Larkin őrmester, a cinikus detektív megcsömörlött mindentől és mindenkitől, legjobb barátai a Johnny Walker és a Becherovka.
Egy végzetes baleset miatt sok év után hazatér álmos szülővárosába, Great Fallsba, hogy a nyugdíjig még hátralévő szolgálati idejét Montana varázslatos hegyvidékén húzza ki. Mit keres azonban egy gyilkossági nyomozó ott, ahol kimondottan rossz évnek számít, ha tizenkét hónap alatt két gyilkosság történik?

Már az első nyomozásról nagyon hamar kiderül, hogy messze nem rutinügyről van szó...
Vajon mi is történt a hegyi ranchon?

Hogyan veszítette életét a családja mindennapjait pokollá tevő farmer?

Miért vesz valaki egy meddő aranybányát?

És ami a legfontosabb: mi lesz Samantha sorsa?

Réti László krimije könnyed hangvételével, és a rendőri munka szakértő bemutatásával lebilincselő olvasmány, igazi bestseller.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Cameron Larkin szemszögéből íródott a könyv, így őt ismerjük meg a leginkább a szereplők közül. Ő egy olyan alkoholista, aki nem tagadja, hogy az, ugyanakkor a munkáját – többnyire – nagy szakértelemmel végzi. Bár nem tartom túl valószínűnek, hogy az átlag alkoholista jó munkaerő lenne, de így kétségkívül szórakoztatóbb volt, mintha egy munkamániás Rambo-zsaru mesélte volna el a sztorit.

Larkin minden 20 és 50 közötti, csinosabb nőre rágerjed, szerencsére románcot viszont nem erőltetett bele a könyvbe az író. Larkin érdeklődése az ügyésznő mellei iránt kicsit sok volt nekem, bár lehet, hogy a férfiakat tényleg ennyire tudja érdekelni, hogy egy nagyobb mell szilikon vagy sem.

A többi szereplő jól felpörgette az eseményeket, de az ő fejükbe nem láttunk bele, így meg se ismerhettük őket igazán. Ettől még a legtöbbjük motivációja megfejthető volt, de a regény végén mindenkiről ki is derül, hogy mit és miért tett. Ez ízlés kérdése, van, aki szereti, ha maradnak rejtélyek egy krimi végén (ők csalódtak volna), én viszont jobban örülök, ha megtudom, hogy ki mit csinált és miért.

2. Cselekményszövés:

Nagyon pörögtek az események, a végén már nem tudtam volna megmondani, hány hullánál is tartunk. Emiatt káoszba is fulladhatott volna a regény a végére, de nem így történt, az író jól elvarrta a szálakat. Túl sok meglepetés ugyanakkor nem ért, SPOILER: egyedül a bomba felbukkanása volt váratlan , a többi fordulat, vagyis hogy Logan nyakig benne van a dolgokban és hogy a halott férj nem is a férj, jó gyorsan kitalálható volt.

3. Írói stílus:

Sok-sok poén volt a regényben, amin jót mosolyogtam és volt néhány olyan is, amin hangosan felnevettem, szóval engem nagyon jól elszórakoztatott a könyv.

4. Összességében:

Könnyed hangvételű, pörgős cselekményű, olvasmányos krimi volt ez. Mindenképpen folytatni fogom a sorozatot, mert kíváncsi vagyok, Larkin leszokik-e a piáról (nem hiszem), összejön-e az ügyésznővel (remélem, nem), de főleg arra, hogy mi lesz Samanthával, a kaméleonnal.

5. Tetszési index:

85%

Hiro Arikawa – Az utazó macska krónikája

Tartalom:

Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted

Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.

A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.

Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.

Egy csodálatos történet hűségről és barátságról.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

A könyv főszereplői egyértelműen Szatoru és Nana voltak, így szerintem az ő hitelességükön állt vagy bukott a könyv. Az elbeszélő – többnyire – a macska, Nana volt, aki sajnos majdnem mindenben emberi módon gondolkodott. Volt humora, aranyos volt, de nagyon emberi is és mint ilyen nem hiteles.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy egy macskának ne lennének érzései vagy ne tudna emberhez kötődni. Volt jó pár macskánk, szóval én tudom, hogy ők is tudnak gondolkodni, érezni és kötődnek a gazdájukhoz. De hogy ezeket pont úgy csinálnák, mint egy ember, azt nem hiszem.

Szatoruról sok mindent megtudunk, a barátaihoz, nagynénjéhez fűződő kapcsolatain keresztül, megtudjuk, hogy sok nehézség érte az életében, de ő sosem nyafogott, nem sajnáltatta magát, hanem élte tovább az életét, ahogy tudta. Tulajdonképpen Szatoru szimpatikus kellett volna, hogy legyen nekem az attitűdje miatt, de nekem ő valahogy olyan üres volt. Kifelé mindig tökéletesen viselkedett, de engem érdekelt volna, hogy mi van belül.

2. Cselekményszövés:

A cselekménynek az a része, ami érdekes lehetett volna, vagyis, hogy miért keres Szatoru új gazdát a macskájának, teljesen kiszámítható volt. A cselekmény másik része, vagyis hogy kihez kerül Nana a sok jó ember közül, nekem meg totál érdektelen volt. Szóval ebből a szempontból a könyv nekem abszolút nem volt izgalmas.

3. Írói stílus:

Különös volt a könyv, mert az író összerakott egy hatásvadász, szomorú történetet, amit viszont egy macska szemszögéből úgy mesélt el, mintha teljesen hétköznapi lenne. Szóval az elbeszélés módja nem volt hatásvadász, csak maga a sztori. Ezt a praktikus hozzáállást leszámítva (de valószínűleg minden állatra jellemző, hogy olyannak fogadja el az életet, amilyen, nem csak a macskákra), Nana abszolút nem volt hiteles macskának szerintem. Na jó, még az is elég macskás volt, hogy szeretett a doboz alakú tévén ücsörögni, de ennyi.

4. Összességében:

Rám különösebben nem hatott ez a regény, mert a macska szemszög nem volt hiteles, az ember főszereplőt meg csak annyira ismerjük meg, amennyire a barátai és a nagynénje ismerhette. Ugyanakkor egy kedves, egyszerű kis történet volt, egyszer érdemes elolvasni.

De ha olyan könyvet szeretnétek olvasni, amiben hitelesnek tűnik az állatok nézőpontját, viselkedését leíró rész, akkor tudom ajánlani Adrian Tchaikovsky könyveit. Az idő gyermekeiben a pókok, a Hadállatban meg a kutyák gondolkodásmódjába nyerünk betekintést. (Nála inkább az emberekről írt részek nem voltak hitelesek, de ez már egy másik kérdés.)

5. Tetszési index:

70%

Megan Miranda – A tökéletes idegen

Tartalom:

A csendes kisvárosokban mindenkinek vannak titkai.

Hogyan lehet felfedni az igazságot, ha épp a saját múltunkat igyekszünk elrejteni?

Egy távoltartási végzés és egy lehetséges bírósági per szorításában az újságíróként kudarcot valló Leah Stevens épp eltűnni készül Bostonból, amikor összefut egy zűrös kapcsolatból menekülő régi barátnőjével, Emmy Greyjel. Emmy felveti, hogy költözzenek Pennsylvania csendes vidékére, ahol Leah tanári állást vállalhat, és mindketten új életet kezdhetnek. Az új kezdetet azonban szörnyű esemény árnyékolja be. A tó partján brutális támadás ér egy Leah-ra kísértetiesen hasonlító nőt, majd néhány nappal később Emmy is eltűnik.

Leah-nak feltett szándéka, hogy megtalálja Emmyt, és ezért együttműködik az ügyben Kyle Donovannel, a helyi nyomozóval. Miközben nyomok után kutatva vizsgálják barátnője életét, Leah-ban felmerül a kérdés: ismerte-e valaha Emmyt igazán? Barátok, család és digitális lábnyom hiányában a rendőrség gyanakodni kezd, vajon létezik-e egyáltalán Emmy Grey. Hamarosan már Leah szavahihetősége forog kockán: hogy saját magát megmentse, és tisztára mossa a nevét, ki kell derítenie az igazságot eltűnt barátnőjéről.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ebben a könyvben valahogy egyetlen szereplő sem volt szimpatikus, majdnem mindenkiről azt sejteti az írónő, hogy titkol valamit vagy inkább úgy mondanám sumákol. De senkiről sem derül ki teljes bizonyossággal, hogy valóban sumákol-e. Így tulajdonképpen az sem világos, hogy ki milyen valójában, és ha valakiről azt gondoljuk, hogy nem ismerjük igazából, azt nehéz kedvelni. Szóval én egyetlen szereplőt sem kedveltem és egy rövid idő után őszintén szólva már nem is érdekelt, hogy ki milyen vagy mit csinált, mert annyira homályos volt az egész sztori, és jellegtelenek a karakterek.

2. Cselekményszövés:

Össze-vissza tele volt zsúfolva a könyv kisebb-nagyobb kavarásokkal, nagyobb volt pl. a gyilkosság, kisebb a személyiséglopás, és én egyszerűen nem értettem, hova tartunk, miről szól ez a könyv egyáltalán. A gyilkosság(ok) kinyomozásáról nem, mert nem lettek kinyomozva (legfeljebb egy, de az is csak köbö, lecsukni nem fogják tudni a tettest szerintem), tehát ez nem krimi. Valami lélektani izé akart lenni esetleg, mert Leah a béna nyomozgatása során arra jön rá, hogy senkiben sem bízhat, mindenki titkol valamit? De ennek meg túl felszínes volt a könyv, nem volt sem megrendítő, sem lehangoló, sem… semmilyen. Engem max. az hangolt le, hogy végig kell olvasnom ezt a katyvaszt.

3. Írói stílus:

Leah szemszögéből íródott a könyv, és tudom, hogy nem kötelező, hogy szimpatikus legyen a főszereplő, de Leah nagyon nem volt az. Szerintem ő egy buta, nyafis liba, aki azt képzeli magáról, hogy nagyszerű oknyomozó riporter. Nekem valószínűbbnek tűnt, hogy üldözési mániában szenved.

Ha az írónő célja az volt az ő karakterével, hogy idegesítő, hülye libának látsszék, akkor nagyon jól ír, le a kalappal. Ha bármi más volt a célja, akkor rosszul, nagyon rosszul.

4. Összességében:

Megvallom őszintén, kínlódtam a könyvvel, majdnem egy hónapba telt, hogy átrágjam magam rajta. Lehet, ettől csak még rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, mert elnyújtottam vele a szenvedésem. Mindegy is. Szerintem lapos volt, unalmas, a szereplők semmilyenek vagy ha valamilyenek, akkor idegesítőek, szóval brrrrr… Legalább azokat illett volna gonosznak tartanom, akikről azt sejtette a könyv, hogy gyilkosok. De nem, ők se érdekeltek, az se, hogy lecsukják-e őket.

5. Tetszési index:

30%

Bakti Viktor – Integrálva

Tartalom:

Lépj a jövő útjára!

2066 - Philadelphia.

Themisz, a titokzatos szuperszámítógép mindent lát, még a jövőt is. Kiszámítja, hogyan boldogulhat legjobban az emberiség.

Digitális jósok súgják meg a jövőt, ám az egyikük meghal, miközben Jarrednek, a zsoldosnak egy döbbenetes üzenetet mutat.

Vajon rendszerhiba, vagy valóban a jövőt fedi fel?

Az események láncreakcióként követik egymást.

Rejtélyes szervezet lendül mozgásba, hogy a virtuális térbe börtönözött, testetlen hacker segítségével megfejtse a Themisz titkait. A meghasonlott zsoldos döntésre kényszerül véres állandóság és küzdelmes változás között. Yolanda, a reflektorokhoz szokott riporternő szembesül a kíméletlen valósággal. Vajon él a csábító ajánlattal? Engedi hogy maga a jövő költözzön be saját húsába és csontjába? Victor, a cég vezérigazgatója is nyomozásba kezd, hogy olyan sötét titkot fedjen fel, amitől még őt is óvják.

Mi valójában a rejtélyes Themisz?

Harc kezdődik a valóságban és a kibertérben egyaránt.

Már nem csak a Themisz a tét, hanem a szabadság.

Vajon test vagy az elme szabadsága fontosabb?

(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Alapvetően kétféle karakter volt ebben a könyvben, az egyik a céljai eléréséért bármire képes, törtető ember, a másik a kiszolgáltatott szerencsétlen, aki csak túlél, de túlélni azt nagyon tud. Delphoi tartozott az utóbbi kategóriába, az összes többi szereplő pedig az elsőbe.

Így Delphoi szenvedését – bár egyébként átérezhető volt, nagyon könnyfakasztóra írta meg a szerző – egy idő után túlzásnak találtam és irritált.

A többi szereplő hihetőbb volt, bennük volt jó is,rossz is, szóval olyan emberiek voltak. Volt a karrierjéért mindenre képes riporternő, Yolanda; a családjáért mindenre képes bérgyilkos, Jarred (azt viszont kicsit röhejesnek találtam, hogy a feleségét édinek hívta); az idealista cégvezető, Victor, akinek kb. fingja nem volt, hogy mi folyik a cégénél és mit csinálnak az alkalmazottai, (de ezzel lehet, hogy a valóságban is így vannak a cégvezetők); a szabadságjogok védelme érdekében az erőszaktól sem visszariadó aktivista, Lester; illetve a jövőbelátásra is képes mesterséges intelligenciát feltörni próbáló hacker, Hector.

A szereplők tehát sokfélék voltak, és bár a lelkük legmélyebb bugyraiba annyira nem nyertünk betekintést (Delphoi-t kivéve), azért nagyjából érteni lehetett a motivációikat és hogy legtöbbjüknél miért szentesíti a cél az eszközt.

2. Cselekményszövés:

A játszma tétje az volt, hogy Themisz, a jövőbelátó szuperszámítógép leuralja-e az emberek életét, vagy sem. A leuralás alatt azt kell érteni, hogy az emberek minden személyes adatához, még a gondolataihoz is szabadon hozzáfér, hiszen ezek is olyan tényezők, melyeket a predikcióinál figyelembe kell vennie.

SPOILER: A könyv egyetlen poénja az, hogy a játszma tétje nem dől el, hiszen a Themisz központi vezérlőjeként funkcionáló Delphoi-t a regény legvégén felváltja ebben a szerepben a megjegyezhetetlen nevű, japán főmérnök, így a Themisz szépen működik tovább. Csak a könyv végére a jólelkű, becsületes Delphoi helyett egy megalomán pöcs lesz a rendszer vezérlője, ami sok jóval nem kecsegtet az emberiség jövőjére nézvést, ha engem kérdeztek – bár én nem vagyok jós, így nem tudhatom.

Nem tudom, az meglepetés akart-e lenni az író részéről, hogy a Themiszt Delphoi vezérli, mivel ez direktben elég sokára lesz csak kimondva a regényben. De már gyakorlatilag Delphoi nevéből tudni lehet, hogy mi ő, így amikor Victor először beszél róla vagy gondol rá, hogy egy lányt felhasználtak a Themisz működtetéséhez, már teljesen egyértelmű, hogy ő az. Pici bizonytalanságot csak az keltett bennem, hogy Hector húga, Amanda is részt vett ugyanabban az idegrendszert érintő gyógyszerkísérletben, mint Delphoi, így egy idő után arra kezdtem gyanakodni, hogy esetleg ők ketten együtt irányítják a Themiszt, de ilyesfajta csavar nem volt a könyvben. (Bár hihetőbb lett volna, ha két elme kell egy ilyen billió-trillió adatot feldolgozó szuperszámítógép irányításához, mint ha egy. Jobban belegondolva egyik sem hihető…)

Szóval a könyv legfontosabb cselekményszálán lényegében nem történik semmi, a Themisz működik tovább, abban viszont tud meglepetést okozni az író, hogy szemrebbenés nélkül kivégez fontosabb szereplőket is. Így – eléggé értelmetlen módon – meghal Yolanda és Victor, és elpusztul Hector teste is, bár az agya nem.

A regény happy endje alighanem az akar lenni, hogy Delphoi és az android testbe „betöltött” Hector „összejönnek”, de – őszinte leszek – ez nekem nagy katarzist nem adott. Az, hogy a Themisz működik tovább, éppen lehangolhatott volna, vagy legalább nyugtalanítónak találhattam volna, de igazándiból nem tudtam annyira beleélni magam ebbe az egész sztoriba, hogy különösebben hasson rám.

3. Írói stílus:

Delphoi gondolatait, szenvedéseit ismerhettük meg a legrészletesebben ebben a könyvben, vele tudtam valamennyire azonosulni. Hozzá képest a többi szereplő kidolgozatlan volt, bár azért ők sem voltak rosszak. Az agyonkomputerizált világ is elég jól ki volt találva, ahol egyre inkább elvárás az, hogy az ember is gépesített legyen, mert az a menő. Ugyanakkor a kasztrendszerre épülő utópiák/disztópiák (mint ez is) szerintem nem túl reálisak, én nem hiszem, hogy akár az USA-ban, akár Európában létrejöhetne ilyen társadalom a közeljövőben, de ez az én egyéni véleményem nyilván.

4. Összességében:

Pörgős volt a regény, viszonylag gyorsan elolvastam, csak azt nem tudom, hova akart kilyukadni. Mi ebből a tanulság? Minek kéne drukkolni? Szerintem az jó lenne, ha valamilyen szinten meg tudnánk jósolni a jövőt, pl. a háborúkat, mert így TALÁN el tudnánk kerülni őket. Ugyanakkor az már nem hangzik olyan jól nekem, hogy ehhez egy számítógépnek minden adatot tárolnia kell rólam. DE lehet, hogy ez egy vállalható ár, ha nem élnek vissza az adataimmal. Ugyanakkor lehet, hogy másnak meg ez nem egy vállalható ár (mint a könyvben a Titokjog nevű szervezetnek). Talán annyi a regény tanulsága, hogy erre nincs egyértelmű válasz.

SPOILER: Delphoi végül kiszabadul a Themisz fogságából, és én ennek örültem, de akkor az egyén szabadsága fontosabb, mint a közösség érdeke? De a Themisz tovább működik egy aljas ember irányításával, tehát Delphoi ugyan kiszabadult, de az emberiség valószínűleg rosszabbul járt, mert a japán főmérnök nagyon is tisztában van vele, milyen hatalma van a Themisznek és biztos, hogy vissza is fog élni vele.
Bár az is igaz, hogy Delphoi is visszaélt valamennyire a hatalmával, hiszen emberek életébe nyúlt bele, pl. Jarredébe és Victoréba a jóslatával, Yolandáéba azzal, hogy élő adásban meghülyítette az implantátumát és így kínos dolgokat mondott a nő, amiért aztán kirúgták. Így tulajdonképpen Delphoi sem az a ma született bárány volt, aminek a regény nagy részében tűnt.

5. Tetszési index:

74%

Louise Mensch – Drága szépség

Tartalom:

Dina Kane számára a szépség több mint vonzerő. Több mint üzlet. A szépség hatalom. Ám Dinának keményen meg kell küzdenie ezért a hatalomért, míg eljut a szegénységből és a kiszolgáltatottságból a leggazdagabb New York-i nők szívéig. Kezdeti naivitásával csúnyán visszaél egy férfi, aki akkor még nem sejti: Dina Kane személyében nem egy eltaposható, buta fruskát gyalázott meg.

A lány nem mindennapi képességekkel rendelkezik, ami a kereskedelmet illeti, és egy kis kozmetikai üzletben felfedezi azt, ami igazán érdekli: a szépségipart. Csakhogy a sikert senki nem garantálja.

Egy kallódó testvér, egy gonosz anya, a pénztelenség és túl fiatal kora mellett még egy akadály az útjába áll: egykori megszégyenítője, az aranyifjú Edward Johnson is kemény ellenfélnek bizonyul. Dinának azonban nemcsak szépsége különleges, de kitartása is. Felveszi a kesztyűt, hogy megküzdjön mindazokkal, akik útjába állnak.

Erő, kreativitás és kitartás – ez Dina mottója.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ahhoz képest, hogy én az átlag romantikus regénytől elvárható „bonyolultságú” karakterekre számítottam (konkrétan, hogy egyszerűek, mint egy faék), elég jól kidolgozott szereplőket vonultatott fel az írónő.

Dina szép, de elsősorban nem a szépsége révén akar érvényesülni, hanem a tehetsége és a kitartása révén. A szépségcikkek a szenvedélye, olyan termékeket akar eladni a nőknek, amik jó minőségűek és valóban használnak is, a nők szebbnek érzik magukat tőle.  Persze feltalálni nem tud ilyen szereket – mivel anyja közönye miatt nem járhatott egyetemre –, szóval ő elsősorban ösztönösen jó marketinges. Dinában az a különleges, hogy nem hagyja magát eltaposni, mindig fel tud állni, akármilyen mélyre kerül. Van, hogy vissza is vág annak, aki kihasználta, s bár a bosszúja kicsinyes és elsősorban nem azt bántja, aki őt bántotta, hanem annak szüleit, azért érthető, hogy miért tette, amit tett. Tetszett, hogy Dina nem volt tökéletes.

Már csak azért sem, mert iszonyú pasikat szedett össze magának. Ugyan el nem ismeri, de a kiválasztásuknál elsődleges szempont lehetett, hogy jól szituáltak. Ugyanakkor nem az ő pénzükből él, mindig van saját keresete, tehát nem kifejezetten pénzéhes. Csak jól akar élni.

A különböző pasijai személyisége is egész kidolgozott, SPOILER: Edward playboy, aki csak egy numerára akarja megkapni Dinát, Ludo – a főnökeként – ellesi Dina ötleteit, háttérbe szorítja a lányt, majd a továbbiakban a feleségeként akarja „foglalkoztatni”. Mindketten – bár különböző módon és mértékben – csak kihasználják Dinát. És itt van a nős Joel, aki felismeri Dina tehetségét és segíti szakmailag, és őrlődik a Dina iránt érzett szerelme és a felesége iránti lojalitása között. A végkimenetelt illetően persze nem lehet kétségünk: elhagyja feleségét és Dinával kezd közös életet.

Szóval a karaktereknek egyedi jelleme van, értjük, hogy mi motiválja őket, mit akarnak elérni. Egyikük sem tökéletes, van, aki pénzéhes, van, aki bosszúszomjas, van, aki kicsinyes, van, aki sokáig nem mer kilépni a rossz házasságából. Nem mondom, hogy minden ízükben hihetőek, mert vannak, akik azért majdnem tökéletesek, gyönyörűek, intelligensek, tehetségesek (igen, Dináról és Joelről van szó) és ezért picit irritálóak.

2. Cselekményszövés:

Úgy álltam neki a könyv olvasásának, hogy az – reményeim szerint – egy nem túl bonyolult cselekményű, garantált happy end-es, romantikus regény lesz. Ehhez képest a könyv jelentős része Dina karrierjéről szólt… Hogy milyen ötletekkel és milyen bátorsággal, kitartással éri el a céljait. Ugyan az ötletei fantasztikusságát annyira nem láttam be, és olyan szépségtermék szerintem tuti nincs, ami MINDEN nőnek beválik (ő ezeket keresi), de nekem pl. az se világos, hogy Steve Jobs mitől volt akkora zseni, szóval lehet, hogy van olyan, hogy egy ötlet nem tűnik egetrengetőnek és mégis nagyon kelendő.

Tetszett, hogy Dina nem rögtön az első oldalon találkozott a Nagy Ő-vel, hogy nem végig az ő egymásra találásukon kellett kínlódnunk, hogy volt más is ebben a könyvben.

SPOILER: Természetesen azért a szinte tökéletes pasival össze kellett jönnie a végén, én személy szerint hihetőbb befejezésnek tartottam volna, ha nem találnak egymásra, vagy csak rövid időre és egyébként mindketten a munkájuknak szentelik az életüket. Persze ez elég lehangoló befejezés lett volna…

3. Írói stílus:

Alapvetően tetszett az írónő stílusa, a karakterei árnyaltak voltak, a cselekmény jól kidolgozott, de azért volt benne egy adag meseszerűség. Romantikus regénynél több volt, de azért nem volt sem túl drámai, sem túl mélyenszántó.

4. Összességében:

Én egy könnyed, romantikus regényre számítottam, mikor nekikezdtem, ennél jóval több volt, úgyhogy nekem kellemes csalódás volt. No azért irodalmi Nobel-díjra nem esélyes, de jól esett elolvasni, kikapcsolt.

5. Tetszési index:

77%

J. Goldenlane – Holdnak árnyéka (Napnak fénye 2.)

Tartalom:

Mindenkit lemészárolok! Ez volt az írói alapkoncepció, mert már régóta szerettem volna írni egy olyan rettenetesen komoly mélylélektani művet, amit egyetlen szereplő sem él túl.

Sajnos nem sikerült. A hősök pokoli elszántan küzdöttek az életükért.

J. Goldenlane őszinte vallomása a regény megalkotásának hátteréről A Napnak fénye világában, de annak árnyékos oldalán játszódó történet szélhámosok, terroristák, csavargók és más gyanús egzisztenciájú elemek között.

Mire számíthat egy nő, aki sosem veszti el a fejét, akinek nem létezik leküzdhetetlen helyzet ha egyetlen reménye egy pasas, aki olyan mint egy szélvihar, méghozzá súlyosan radioaktív, speciálisan kiszámíthatatlan és veszettül kaotikus szélvihar.

Véleményem:

1. Karakterek:

Az elején több szálon fut a történet, mindegyik szálon sok a szereplő, ebből a jellegtelen embertömegből marad néhány a végére, és nekik már egyéniségük van. Nem nagyon mély a jellemzésük, de azért egyediek, valamennyire lehet velük azonosulni, sőt többségüket kedvelni is.

Mégis valahogy egyik szereplőért sem tudtam izgulni, mert ez a könyv alapvetően komolytalan volt, a szereplők életveszélyben is csak az aranyköpéseket szórták, ahogy tették azt eddig is J. Goldenlane könyveiben. Szórakoztató volt, de kicsivel kevesebb humor, és több karakterábrázolás szerintem jót tett volna neki, maradandóbb élmény lett volna a regény.

2. Cselekményszövés:

Elég eseménydús volt a könyv, a nagy semmi közepén emberek találkoznak és szétválnak (közben páran meghalnak), aztán később megint találkoznak és megint meghalnak páran, míg végül csak néhányan maradnak a regény végére.

A „lemorzsolódások” nem érintettek meg különösebben, mert jellemzően a nem túl szimpatikus alakokat végezte ki az írónő, meg igazándiból nagyon meg se ismerhettük őket és már meg is haltak, így krokodilkönnyeket nem hullattam értük és őszintén szólva az se nagyon izgatott, hogy ki „megy” és ki marad.

Pörögtek az események, én meg csak sodródtam velük. Gondolkodnivalót a könyv nem nagyon adott, legfeljebb azon töprengtem el néha, hogy vajon mi lehet az olaszok ládájában, vagy hogy Takamura és Mitzuki párharcából vajon ki marad majd életben? De ezeknek sem volt igazán súlya, és semmi olyan nem történt a könyvben, ami váratlan lett volna, és hűha élményt adott volna.

SPOILER: Az, hogy az olaszok ládájában pár kínai porcelán van, nagyon lapos „fordulat” volt szerintem, még akkor is, ha ezerévesek azok a porcelánok. Az pedig, hogy a legyőzhetetlen szamuráj, Takamura, végül úgy hal meg, hogy belefullad egy medencébe, nem is tudom, mi akart lenni az írónő részéről? Gondolom, vicc ez is, de az egyetlen valamirevaló negatív figurát ilyen röhejesen eltenni láb alól szerintem nem jó ötlet.

Nagyon hiányzott ebből a regényből a váratlanság, hogy olyan történjen, amire nem számítok. SPOILER: Pl. az, hogy egy atombunkerba szorult, bűnözőkből, szamurájokból és katonákból összeverődött társaság ölni kezdi egymást, szerintem nem volt nagyon meglepő. Nem mondom azt, hogy mindenkiről tudtam, hogy mi fog vele történni, pl. mikor fog meghalni, csak azt mondom, hogy egyszerűen nem volt fontos, hogy mi történik a szereplőkkel, nem volt súlya.

3. Írói stílus:

Az írónő humora természetesen még mindig jó, de én azt mondom, jóból is megárt a sok. Lehetett volna picivel több komolyság ebben a könyvben, még úgy is elég vicces lett volna.

4. Összességében:

Szórakoztató, olvasmányos könyv volt, de nem csigázott fel, nem lepett meg, nem könnyeztem meg egyik szereplő elvesztését  sem, és nem is könnyebbültem meg, ha megúsztak élve valami kalandot.  Azon kívül, hogy a jó poénokon el-elmosolyodtam, igazából nem hatott rám a könyv.

5. Tetszési index:

70%

Gaura Ágnes – Átkozott balszerencse (Borbíró Borbála 2.)

Tartalom:

Egy közönséges halandó a vámpírok kitüntetett figyelmét, a hirtelen haragú és goromba főnököt és az állandó életveszélyt is átoknak tartaná, ám Borbíró Borbála számára mindez a hétköznapi élet része. Amikor azonban Magyarország egyetlen még aktív szolgálatban lévő vámpírológusa szégyenszemre vérszívók és vérmedvék védelmére szorul, hogy ne váljon a saját ügyetlensége áldozatává, és egy jövőlátó médium már napi szinten próbálja rábírni, hogy meneküljön, kénytelen beismerni, hogy valami nincs rendben körülötte. Ráadásul már a főnöke taplóságában sem bízhat - Attila kezd egyre különösebben viselkedni. Peche mindenkinek lehet. Ilyen mérvű balszerencsét azonban csak egy átok okozhat. Elkezdődik a versenyfutás az idővel, és Bori túlélési esélyei egyre halványulnak - ám felvágott nyelvére a végsőkig számíthat... Magyar nyakba magyar szemfog! 

(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ebben a kötetben egyedül a Bori-Géza és Bori-Attila viszonyok alakulása volt érdekes, a többi szereplő súlytalan volt, s mint ilyenek engem nem is nagyon tudtak érdekelni.

Borira az első részben megismert lazaság és mindennel poénkodás volt továbbra is jellemző, és ez most is szórakoztató volt, gyorsan lehetett haladni a könyvvel.

Az első kötetben én Bori és Attila kapcsolatát túlságosan könnyednek éreztem, na itt viszont erről már szó sincs, olyan komoly érzéseik lesznek, mint egy vakbélgyuszi, vagy mint egy koronavírus-járvány… A többi szereplő érzéseire, gondolataira viszont szinte semmi szót sem vesztegetett az írónő, még Gézáéra se sokat, így őket nem ismerhettük meg igazán.

A Bori-Attila kapcsolat elmélyülése viszont nekem tetszett, akármi is lesz a vége, számomra jó egyensúlyban volt a lazaság, a poénkodás és a komolyság a viszonyukban.

2. Cselekményszövés:

Nekem inkább Bori szerelmi élete volt hangsúlyos, ezen túlmenően bár volt valamennyi történés, de nem túl sok, és nem hiszem, hogy egy hét múlva bármire is emlékeznék belőle.

A néhány valóban érdekes esemény a könyv vége felé üt be: SPOILER

- kiderül, hogy Attila és Eszter gyereket várnak (közben pedig Attila Boriba szerelmes)

- megtudjuk, hogy a múltban volt valami viszály a Borbíró- és a Hajós-család közt (hogy a befolyásos varázslókból álló Hajós-família miként húzhatta a rövidebbet a Borbírókkal szemben, akik szimpla emberek, az nem volt nekem világos, de talán majd később megtudjuk, itt még csak annyi derül ki, hogy a Borbírók elloptak egy levelet a Hajósoktól, no de nyilván nem ennyi a sérelem valójában).

Az, hogy Attila szerelmes lesz Boriba, nekem abszolút nem volt meglepetés, az lett volna fura, ha nem alakul ki köztük semmi az első könyvben előadott „pettingelésük” után…

Az, hogy ki átkoztatta el Borit, hozhatott volna érdekes fordulatot a könyvbe, esetleg egy új szereplőt, valami érdekes lényt, aki "főgonosz" lehetett volna, de helyette azt az ötlettelen megfejtést kaptuk, hogy Rocco, az előző részből megismert vérszomjas vámpírúr a hunyó.

3. Írói stílus:

A humor és a lazaság ebben a könyvben is jellemezte az írónő (vagy Bori) stílusát, ez most is tetszett, könnyen olvastatta ezt a részt is.

4. Összességében:

Gyorsan olvasható, vicces, laza vámpírkalandok, sok szerelmi zűrrel – így foglalhatnám össze ezt a részt. Szórakoztatott, de Bori és Attila viszonyának alakulásán kívül más nem keltette fel az érdeklődésemet, ha tovább olvasom valaha a sorozatot, akkor csak miattuk.

5. Tetszési index:

75%

Agatha Christie - Nyílt kártyákkal

Tartalom:

A különc milliomos, Mr Shaitana vacsorázni hív nyolc igen különböző embert, akiknek fogalmuk sincs, miért ülnek egy asztalnál. A pazar lakoma után a házigazda a bridzsasztal köré tereli vendégeit, ő maga pedig elalszik a kandalló mellett. A kártyaparti végén a meghívottak távozni készülnek, ám döbbenten tapasztalják, hogy vendéglátójukat szíven szúrták.

Véleményem:

1. Karakterek:

Viszonylag sok szereplővel operált a mű, gyanúsítottból is volt négy, bűnüldözőből is volt négy. Utóbbiak mindenfélét kérdeztek előbbiektől, kaptak különböző válaszokat, amikből mindenki más-más következtetést vonhatott le, beleértve az olvasót is.

Mind a négy gyanúsítottnak sok mindent megtudtunk a múltjáról, ez alapján egyikük sem tűnt nagyon szimpatikusnak. A bűnüldözők jelleme kevésbé volt kidolgozott, de végül is nem utánuk nyomoztunk, ők annyira nem voltak érdekesek.

Mivel fizikai lehetősége a gyilkosságra mind a négy gyanúsítottnak volt, mind a négynek volt indítéka is, így csak a jellemük alapján lehetett (volna) kitalálni, melyikük a tettes. Nekem nem sikerült rájönnöm, még úgy sem, hogy valószínűleg már olvastam korábban a könyvet (legalábbis az alapszituáció, hogy a kártyázók közül valaki megöli a házigazdát, nagyon ismerős volt nekem).

Összességében viszonylag jól kidolgozott, többnyire hihető jellemekkel bírtak a szereplők szerintem. Külön viccesnek találtam, hogy az egyik karaktert, Mrs. Ariadne Olivert, a híres detektívregény-írót mintha magáról mintázta volna az írónő, és olyan kiszólásokat adott a szájába, mint például, hogy ő az összes könyvét ugyanarról írja, csak ezt az olvasók nem veszik észre...

Max. annyi problémám volt a szereplőkkel, hogy egyikük sem került közel a szívemhez, nem izgultam értük. A gyanúsítottak esetében ennek az volt az oka gondolom, hogy mind potenciális gyilkosok, a bűnüldözők jellemét pedig nem igazán ismerhettük meg, így velük sem tudtam azonosulni.

2. Cselekményszövés:

Négy egyenrangú gyanúsított, négy különböző módszerekkel nyomozó bűnüldöző - ez az alapszituáció elég bonyolulttá tette a cselekményt, de ettől még nem volt nehezen követhető.

Sok csavar volt a történetben, ezek némelyike nekem kicsit erőltetett volt, de azért egyik sem volt nagyon zavaró.

A romantikus szálat kicsit ide nem illőnek éreztem, de mivel nem volt túl hangsúlyos, ezért el tudtam nézni az írónőnek, hogy tett bele ilyet is.

Összességében nagyon izgalmas, fordulatokban gazdag volt a cselekményszövés - még egy Agatha Christie-regényhez képest is .

SPOILER: Kicsit mókásnak találtam, hogy a könyvben feltűnő összes gyilkos vagy meghalt, vagy elkapta a rendőrség, úgy tűnik, Agatha Christie igazságérzete nem engedte, hogy egyet is életben hagyjon. (Kivétel ez alól Despard őrnagy, de ő csak véletlenül ölt, úgyhogy ő nem is igazi gyilkos.)

3. Írói stílus:

Agatha Christie a tőle szokásos, tárgyilagos hangnemben írta meg e könyvét is, érzelmeket nem igazán tud kifejezni, így a romantikázás sem volt tőle túl hiteles, de ettől függetlenül én alapvetően bírom Christie stílusát

4. Összességében:

Jó volt, jó volt, csak azt nem értem, hogy 1. miért nem emlékeztem arra, hogy olvastam már ezt a regényt, 2. mikor rájöttem, hogy már olvastam, akkor miért nem emlékeztem arra, hogy ki a gyilkos.

Kizárólag amiatt, mert első olvasásra semmi nyomot nem hagyott bennem a könyv, azt kell mondjam, ez nem az írónő legjobb regényeinek egyike.

5. Tetszési index:

75%

R. Kelényi Angelika – Mennyei bűnök

Tartalom:

Kegyetlen titkok és szenvedélyes szerelem a 19. századi Rómában

1858-ban Rómában egy német hercegnő, Katharina, mocskos titkokról próbálja lerántani a
leplet, de számtalan akadályba ütközik.

Marco Fiore, a megkeseredett, hitehagyott, ópiumfüggő egyházi nyomozó kapja a
lehetőséget, hogy felgöngyölítse a Sant'Ambrogio zárdában folyó kegyetlen, parázna
játékokat. A bűnösök mind magas rangú egyházi személyek, akik saját és egymás érdekeit
akár gyilkosságok árán is képesek megvédeni. A szálak a kolostor rendfőnöke, Maria Luisa
nővér kezében futnak össze, akit senki nem mer megvádolni.

Marco igyekszik rájönni a titok nyitjára, de tudja, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Egy
véletlen folytán találkozik a gyönyörű, de szorult helyzetben lévő Blancával, és ráveszi, hogy
segítsen neki a nyomozásban. A lány jelentkezik a zárdába, hogy bizonyítékot szerezzen
Maria Luisa nővér pokoli tevékenységére.

A történetet valós események ihlették.

(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

A szereplők valamennyire kidolgozottak voltak, mindegyiküknek megtudhattunk ezt-azt a múltjáról, hogy most hogyan élnek és miért élnek úgy, ezzel együtt nekem kicsit egysíkúak voltak.

Blanca volt a szerencsétlen sorsú, becsületes lányka, Marco a megkeseredett, élvhajhász expap (az inkvizíciónak dolgozott korábban, nem gyóntatópap volt, csak a miheztartás végett mondom). A többiek – akiknek már sajnos a nevére sem emlékszem, mert régebben olvastam a könyvet – még ennél is kevésbé voltak árnyaltak.

Sokszor esett a regény az önismétlés hibájába, pl. újra meg újra elismételte, hogy valamelyik szereplő miért és épp mennyire rosszul érzi magát. Köszi, de elsőre is értettem, hogy neki most hű de rossz. Talán emiatt az ismételgetés miatt én egyre kevésbé tudtam azonosulni a szereplőkkel, mert kicsit már untam a nyomorukat.

Ennek ellenére nem rosszak a karakterek, csak nem túl árnyaltak, pedig a regény hossza és a cselekmény csekély volta miatt bőven lett volna lehetősége az írónőnek jobban belemászni a fejükbe és az életükbe.

2. Cselekményszövés:

Ennek a regénynek gyakorlatilag nem volt cselekménye. Na jó, volt, de annyira kevés, hogy azt most ide le is írom nektek pár mondatban, így megspórolhatjátok az elolvasását és rögtön ugorhattok a második részre.

SPOILER:

Blanca a szülei halála után egyedül neveli két lánytestvérét. Abból tartja fenn magukat, hogy aktmodellkedik egy festőiskolában. A háziura folyamatosan zaklatja, míg végül egy alkalommal odáig fajul a helyzet, hogy meg is erőszakolja. Mikor azt mondja a lánynak, hogy ezentúl a szeretője  kell legyen, Blanca dühében és elkeseredettségében megöli, majd elájul.

Blanca testvére talál rá az alélt és összevert Blancára és a vérbe fagyott háziúrra. Sikoltva rohan ki az utcára, ahol Marco és az inkvizíciónak dolgozó pap barátja, Giorgo siet a segítségére. Elmenekítik a két lányt Katharina hecegnőhöz.

A hercegnő korábban a Sant'Ambrogio zárdában élt és szemtanúja volt, hogy az apátnő paráznaságra kényszerített egy novíciát. A gyóntatópapjának beszámolt az esetről, mire őt kis híján megmérgezték, alig tudott élve kijutni a zárdából, az apátnő ellen viszont nem indult eljárás.

Marco és a hercegnő a zárdába akarják küldeni Blancát novíciaként, hogy bizonyítékot gyűjtsön a paráznaságra és arra, hogy ki támogatja magasabb körökből az apátnőt. Blanca tudja, hogy csak így menekülhet meg attól, hogy gyilkosságért kivégezzék. S Marco és a hercegnő megígérik neki azt is, hogy gondoskodnak a testvéreiről, ha ő nem jutna ki élve a zárdából.

Így hát Blanca – miután az erőszak során elszenvedett sérüléseiből felgyógyul – egy gazdag kereskedő lányaként bevonul a zárdába, ahol is az apátnő a kolostor lakói, és egy csuklyás férfi színe előtt arra utasítja, hogy vetkőzzön le.

És ennyi a történet, amit kihagytam, az annyi, hogy Marco természetesen vonzódni kezd Blancához.

3. Írói stílus:

Olvasmányos volt a regény, ha nem lett volna tele önismétléssel, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy az írónő jól, hatásosan, szépen ír. Így viszont csak azt tudom mondani, hogy valahogyan mégis rá tudott venni, hogy elolvassam a regény második részét, viszont nem tudom, hogyan, mert egy idő után tényleg nagyon irritáltak az ismétlések. Ahogy most is irritál, hogy ennyiszer ismétlem, hogy ez a könyv ismétli magát, de hát ez van…

4. Összességében:

Borzasztóan túlírt könyv. Valami mégis van benne, mert lekötött a történet (már amennyi történés volt benne…) és már elolvastam a folytatást is, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Talán csak annyi, hogy igaz történeten alapszik, ezért mindenképp tudni akartam a végét. (Amúgy vajon tényleg igaz történeten alapszik? Mérget azért nem vennék rá.)

5. Tetszési index:

70%

Jay Asher – Tizenhárom okom volt

Tartalom:

Mikor Clay Jensen hazaér az iskolából, egy különös csomagot talál a verandán, amit neki címeztek. A csomagban néhány kazettára bukkan, amiket Hannah Baker - osztálytársa és titkos szerelme - készített, aki két héttel korábban öngyilkosságot követett el. A megszámozott kazetták közül Clay elkezdi hallgatni az elsőt, amin Hannah azt ígéri, elmeséli, miért vetett véget az életének. És azt mondja, hogy az, aki a kazettákat hallgatja, az egyik oka a halálának.

Clay egész éjszaka ide-oda bolyong a városban Hannah szavait hallgatva. Tanúja lesz a lány fájdalmának, és megtudja az igazságot saját magáról - az igazságot, amivel soha nem akart szembenézni.

Véleményem:

1. Karakterek:

Leginkább Hannah-t és valamennyire Clay-t ismerhetjük meg a regény folyamán, a többi szereplőt pedig az ő szemükön keresztül látjuk csak.

Hannah-ról az derül ki, hogy az iskolában sok apró dologgal bántották a társai, és hogy ez a sok apró dolog egy idő után összeadódott benne, és nem bírta tovább elviselni.

Clay-ről azt tudjuk meg, hogy szerelmes volt Hannah-ba, sok mindent megtett, hogy közel kerülhessen a lányhoz (pl. elment ugyanabba a moziba dolgozni, ahol ő is dolgozott), és sokáig mégsem mert neki színt vallani.

A többi kamasz pedig kétszínű, önző, erőszakos, hazug és felelőtlen, legalábbis azok, akik felkerültek Hannah kazettáira. Illetve Hannah-nak ezt az oldalukat mutatták, ezért ő ilyennek látja őket.

Amit nem értettem, hogy a felnőttek mintha teljesen hiányoztak volna Hannah világából, legalábbis az olyan felnőttek, akikhez segítségért tudott volna fordulni. Például mi van a szüleivel?

2. Cselekményszövés:

A cselekmény nem volt különösebben izgalmas, bár volt egy-két váratlan esemény Hannah meséjében, de engem valahogy nem tudott megrázni. Furcsa volt, mert kezdetben az apró bántásokat is drámaként adta elő, a regény vége felé ugyanakkor volt néhány durvább történés, és azokat meg kb. érdektelenül írta le. De lehet, hogy így változik az ember, amíg az öngyilkosságig nem sodródik.

SPOILER:

Nagyon durva volt az a jelenet, ahol a már egyébként is maga alatt lévő, részeg Hannah kvázi „végignézi” (elbújik egy szekrényben, szóval ténylegesen nem látja), ahogy egy iskolatársát megerőszakolják. Hannah annyiban igazságos és önkritikus, hogy elismeri, tennie kellett volna valamit, de e tényközlésen túl látványosan nem érdekli, hogy mi lett a megerőszakolt lánnyal, vagy legalábbis a kazettákon nem beszél róla. Szóval ő sem nevezhető túl empatikusnak, amit pedig annyira hiányol az iskolatársaiból.

Még durvább, hogy később valószínűleg ugyanennek – az erőszaktevő – srácnak engedi, hogy őt is megdugja. Értem, hogy valójában undorodott közben, és ez már csak az utolsó lépés volt, ami eltávolította a saját testétől, de akkor is…

Hannah már sem a másik lány, sem önmaga meggyalázásának súlyát nem érezte szerintem, nem írta le annyira mocskosnak és taszítónak ezeket a jeleneteket, mint amilyenek valóban lehettek. Ami fura, mert a regény elején még eléggé kiakadt azon, hogy valaki megfogta a seggét.

Ja igen, az engem meglepett, hogy Hannah egyedül Clay-t nem okolta semmiért, mert ő tökéletesen viselkedett vele, úriember volt és ari volt stb. Azt hittem, az ő hibája az lesz, hogy miért nem vallott színt előbb Hannah-nak,de úgy látszik, az író ezzel azt akarta mutatni, hogy Hannah-nak nincsenek irreális elvárásai és nem mindig csak másokban keresi a hibát.

3. Írói stílus:

Jó ötlet volt, hogy Hannah a síron túlról, kazettákon meséli el élete történetét. Tetszett az is, hogy nem végig Hannah monológját hallgatjuk, hanem közben látjuk azt is, Clay miként reagál Hannah szavaira. Így tudjuk azt is, hogy Hannah nem csak beképzelte magának, hogy bántották, tényleg keringtek róla azok a pletykák, amikről egyedül ő tudta, hogy hazugságok.

Olvasmányos volt a regény, gyorsan a végére értem. Még akkor is, ha Hannah sokszor túlreagálta a dolgokat, én meg tudtam érteni az ő nézőpontját is. Ő valószínűleg az átlagosnál jóval érzékenyebb, mondjuk úgy, idegileg gyengébb lány, ezért viselte meg őt jobban a többi kamasz sok, apró, mindennapi kegyetlenkedése.

4. Összességében:

Nem tudom, mennyire hiteles a regény, hogy tényleg ennyi kell-e ahhoz, hogy egy kamasz öngyilkos legyen. Én el tudom képzelni, hogy valóban elég lehet ennyi, de ha ez még sincs így, én azt akkor is fontosnak tartom, hogy a regény szembesíti a kamaszokat azzal, hogy a szokásos, sokszor szemét, kiközösítő, sunyi viselkedésük hatással van arra, akivel így viselkednek. És akár vezethet oda is, hogy a kipécézett személy nem bírja tovább elviselni.

És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Hannah haláláért kizárólag az iskolatársai lettek volna felelősek. Nyilvánvalóan felelősek voltak a felnőttek is, akik nem törődtek vele, és Hannah is, aki igazából nem is próbált segítséget kérni. Mind együtt voltak felelősek, és ez alól nem mentesíti a kamaszokat az, hogy jaj, de ők még gyerekek.

5. Tetszési index:

80%

John Scalzi – Vének háborúja (Vének háborúja 1.)

Tartalom:

John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ha egy szóval kéne jellemeznem a szereplőket, akkor azt mondanám, szórakoztatóak. A nyugger újoncok, a kiképzőtiszt, de még az űrlények is azok, bár nem mind ugyanabból az okból.

A nyugdíjas terminátoroknak – vagy legalábbis azoknak, akikkel John Perry összebarátkozik – mind van humoruk és önkritikájuk, s általában igen őszinték is (túl őszinték), így többnyire elég mulatságos párbeszédeket bonyolítanak le.

A kiképzőtiszt pont olyan otrombán viselkedik, mint az amcsi háborús filmek kiképzőtisztjei, de Perryt megkedveli, s a kissé egyoldalú „beszélgetéseik”, amikor Ruiz főtörzsőrmester úgy dicséri Perryt, hogy közben be is szól neki, viccesek voltak.

Az űrlényeknek viszont nincs humoruk egyáltalán, róluk olvasni pusztán azért volt sokszor mókás, mert a viselkedésüket emberi szemszögből írta le Perry, ami miatt furcsának tűnnek.

Persze nem csak móka és kacagás ez a könyv, hiszen elvileg háborúról szól, sok ember meg is hal benne. Sok jó ember, akiket ugyan nem ismertünk meg nagyon mélyen – hiszen a regény Perry szemszögéből íródott – de azért szimpatikusak voltak. A haláluk leírása sokszor pátoszos, de még éppen nem hányingert keltően hatásvadász. És persze meghal néhány idegesítő és ostoba ember is, őket nyilván kevésbé sajnálja az olvasó.

Háborús borzalmak, humor, hősiesség, halál, ezek együtt egy elég könnyen fogyasztható, olvasmányos könyvet adnak. És azt hiszem, van benne örök szerelem is…

Tetszett, hogy a könyvben a szereplők nem tökéletesek, kiderül például, hogy Perry megcsalta a feleségét és vice versa, mégis kitartottak egymás mellett, mert szerették egymást.

Tisztában vagyok vele egyébként, hogy a könyv szereplői nem reálisak, ennyire nem viccesek az emberek a valóságban, pláne egy háborúban, de nekem ez így tetszett.

2. Cselekményszövés:

Nem volt különösebben izgalmas a cselekmény, bár egy meglepő fordulat azért akadt benne. John Perry bevonulása, katonai kiképzése és pár, űrlény elleni csatája adta a regény történetét, néhány „vidám” kitérővel, amiből azt tudhattuk meg, hogyan haltak meg a barátai bevetés közben.

SPOILER:

Nem tudom, az író által kitalált világ mennyire eredeti, mivel háborús, űrlényes könyveket nem nagyon olvasok, de erős a gyanúm, hogy elég klisés, mert filmekben láttam már hasonlókat.

A nyuggerek tudatát a bevonulásuk után egy fiatal és genetikusan feljavított (macskaszem, fotoszintetizáló zöld bőr, stb.) klón testbe „sugározzák át”, ezzel mennek kiképzésre, ahol azt tanulják meg, hogy hogyan használják harcban az új testüket és az új, spéci fegyverüket. Megtanulják azt is, hogy az űrlények viselkedése kiszámíthatatlan, nem szabad náluk arra apellálni, hogy az emberhez hasonlóan reagálnak. Aztán harcolni mennek, ahol sokan meghalnak, s a regény legnagyobb fordulataként az derül ki, hogy Perry feleségének, Kathynek a klónja is a hadseregben szolgál, az úgynevezett Szellemhadtestben. Mivel Kathy meghalt még azelőtt, hogy bevonulhatott volna, így a klón testbe, amit készítettek számára, nem tudták átsugározni a tudatát. A testet azonban nem hagyták veszni, engedték, hogy a saját személyisége kifejlődjön. Így ő valamennyire Kathy, de mégsem teljesen ő.

Nyilván közel kerülnek egymáshoz ezzel az új Kathyvel, akit egyébként Jane Sagannak hívnak és akinek John megmentette az életét, s a regény úgy végződik, hogy Jane küld Johnnak egy üzenetet, miszerint ha mindketten megérik a nyugalomba vonulást, akkor szeretne majd vele élni egy farmon. John pedig tudja, hogy ha nem is ebben az életében, de valamikor még viszont fogja látni a feleségét.

Szóval a sztori nem egy nagy cucc, de az űrlények közt akad egy érdekes faj, a konszuk, akik látszólag sportból harcolnak a többi fajjal, de elpusztítani nem akarják őket, sőt azt szeretnék, hogy fejlődjenek. Csak azt nem tudjuk meg, hogy mit akarnak, mivé fejlődjenek az emberek. Kíváncsi vagyok, hogy a sorozat későbbi részeiből ez kiderül-e. Van egy gyanúm, hogy nem…

3. Írói stílus:

Ami ezt a sci-fit kiemeli a többi háborús űropera közül (nem mintha sok ilyet olvasnék…), az szerintem elsősorban a stílusa, ahogy a tragédia, a humor és pátosz keveredik benne, nagyon egyedi stílust ad neki. És nem utolsósorban, nagyon olvastatja is magát.  

4. Összességében:

Tetszett, biztos folytatni fogom a sorozatot!

5. Tetszési index:

94%