Előzmények:
Elég sokáig nem akartam elolvasni ezt a könyvet, aztán amikor a filmváltozatát kezdték adni a mozikban, hezitáltam azon is egy kicsit, de végül azt sem néztem meg… Hogy miért? Nem akartam szegény rákos gyerekekről olvasni, akiknek szomorú az élete és nagyon sajnálni kell őket. Ehhez ugyanis fölösleges lenne elolvasnom bármilyen könyvet: a rákos gyerekeket úgyis mindenki sajnálja. A másik ok, amiért nem akartam elolvasni, az hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a halállal. Persze tudom, mindenki meghal, én is, mások is, amivel elvi síkon nincs is semmi problémám (biztos vagyok benne, hogy dögunalmas lenne örökké élni, amellett hogy ez a Föld túlnépesedését is tovább súlyosbítaná). Na de a dolog gyakorlati oldala az már problémás nálam: amikor egy rokonom vagy ismerősöm hal meg, akkor valahogy sosem az jut az eszembe, hogy ez egy tök természetes dolog. Mindezek miatt kevés lelkesedéssel indultam neki a könyv olvasásának, amit végül mégsem bántam meg.
Hazel Grace Lancaster egy tinédzser lány, aki gyógyíthatatlan rákbeteg, azonban állapota egy csodagyógyszernek köszönhetően stagnál. Egy oxigénpalack segítségével tud csak lélegezni, ideje nagy részét otthon tölti a szüleivel és kedvencét, egy „Mennyei megbántás” című könyvet olvas újra és újra. Szülei unszolására elmegy a támaszcsoport ülésére, ahol rákos tizenévesek gyűlnek össze, hogy beszélgessenek. Itt ismerkedik meg egy fiúval, Augustus Waters-szel, aki csontrákból gyógyult meg (az egyik lábát amputálni kellett). A könyv fókuszában az ő kapcsolatuk alakulása van, azonban látjuk azt is, hogy a többi ember – a nem rákosak – hogyan viselkednek a rákbeteg lánnyal.
SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)
Hazel és Augustus kicserélik egymással kedvenc olvasmányaikat: Augustus is mesterműnek tartja a rákos Annáról szóló Mennyei megbántást, Hazel pedig lelkes olvasója lesz egy videojáték átirataként készült könyvsorozatnak, melyben egy katona hősiesen gyilkolja az ellent. Augustus levelet ír a „Mennyei megbántás” írójának, Peter Van Houtennek, melyre választ kap, ezen felbátorodva Hazel is ír neki, mivel szeretné tudni, mi történik a könyv szereplőivel a könyv vége után. (A könyv váratlanul ér véget, Hazel szerint azért, mert Anna meghalt, azonban kíváncsi rá, hogy a többi szereplő, pl. Anna anyjának sorsa mi lesz.) A férfi azt válaszolja, hogy csak személyesen mondhatja el a történet folytatását, és meghívja magához Amszterdamba a lányt. Hazel szüleinek nincs pénze az útra, azonban van egy szervezet, amely teljesíti beteg gyermekek kívánságait. Sajnos Hazel már elhasználta a sajátját (Disney Worldre), azonban Augustus nem, ezért ők ketten és Hazel mamája el tudnak utazni Amszterdamba.
Az út előtt a lánynak rohama lesz (a tüdeje folyadékkal telítődik), de meg tudják menteni. Hazel próbálja barátként kezelni Augustust, mert nem akar neki fájdalmat okozni (mikor majd előbb vagy utóbb meghal), azonban Amszterdamban közel kerülnek egymáshoz egy romantikus vacsora és sok beszélgetés után. Hazel korábban azt hitte, hogy Augustusnak azért tetszett meg, mert nagyon hasonlít a fiú korábbi barátnőjére, aki agydaganatban halt meg. Amszterdamban azonban a fiú elmeséli, hogy a lányt az agydaganata – vagy az elnyújtott haldoklása – rosszindulatú szörnyeteggé változtatta, és azért nem hagyta csak ott, mert nem lehet dobni valakit, akinek agydaganata van.
Peter Van Houten megdöbben, mikor megjelennek nála Hazelék, kiderül, hogy a meghívást a levelében jelképesen értette, és hogy a titkárnője szervezte meg Hazel és Augustus látogatását. Az író kissé alkoholista és nem hajlandó velük úgy bánni, mint ahogy a felnőttek szoktak a rákos gyerekekkel, udvariatlan és bántó, és közli, hogy a regénye szereplői megszűntek létezni a könyv végén, mivel csak kitalált alakok. Hazelék dolgavégezetlen elmennek. Meglátogatják Anna Frank házát, itt csókolóznak először. A hotelbe visszaérve Hazel javaslatára felmennek Augustus szobájába és szerelmeskednek.
Másnap a fiú bevallja Hazelnek, hogy kiújult a rákja és mindenhol áttétek vannak a testében. A könyvben Augustusról már korábban kiderült – a fiú nem csinált titkot belőle – hogy fél a feledéstől, az életével (vagy a halálával) a jót szeretné szolgálni, vagyis szeretne valami hősieset tenni, amire emlékeznek az emberek. Azonban a könyv végén csak a rákjával küzdhetett hősiesen, a rákkal, amely belőle lett, és ami ellen nem győzhetett. A könyv végigkíséri Augustus haldoklását – ezt nem részletezném, de nem mentes érzelgős részektől, így például a fiú hallani akarja, milyen beszédet mond majd a temetésén Hazel és barátja, Isaac –, majd temetését. Felbukkan Van Houten is a temetésen, később bocsánatot kér Hazeltől korábbi viselkedéséért, megtudjuk, hogy a lánya 22 éve rákban halt meg. A könyv legvégén előkerül egy levél, amit kevéssel a halála előtt Augustus küldött az írónak, melyben Hazel iránti érzéseit mondja el. E levél szövegével végződik a könyv.
Vélemény:
Várakozásaimmal ellentétben a könyv nem arról szólt, hogy szegény rákos gyerekeket sajnálni kell. Éppen ellenkezőleg, a könyv elbeszélője egy olyan lány – Hazel – aki nem akarja, hogy sajnálják. A rákról, a haldoklásról is tud humorral szólni, nem hajlandó elmerülni az önsajnálatban. A könyv nem kifejezetten a haldoklásról szól, hanem hogy miként lehet haldokolva élni. Nem könnyű, és – bár humorral van oldva minden keserűbb pillanat a könyvben – nem is láttatja annak a regény sem, pusztán azt mutatja meg: lehet így is élni. Azért persze sűrűn szó esik a haldoklásról a könyvben – megtudjuk például, hogy a depresszió vagy a nosztalgia nem a rák mellékhatása, hanem mindkettő a haldoklásé – mégsem volt olyan érzésem, hogy az olvasó szánalmára „hajtana” a regény. Hazel betegségénél csak az volt szomorúbb a könyvben, hogy mennyire elszigetelődött a többi embertől – az egészségesektől – azért, mert rákos. Ez részben Hazel akaratából történik így – a halálával minél kevesebb fájdalmat akar okozni, ezért kevés emberrel áll egyáltalán szóba –, részben azért, mert az emberek nem tudnak mit kezdeni egy rákos beteggel, kikerülik, esetleg megbámulják. Jó lett volna, ha adott volna egy minden esetre alkalmazható útmutatót a könyv arról, mégis hogyan kell egy rákos emberrel viselkedni. Hazel azt szeretné, ha fesztelenek lennének vele, úgy viselkednének, ahogy másokkal – az egészségesekkel –, de nem vagyok benne biztos, hogy ez minden rákos betegre igaz lehet. Azonban kiindulási pontnak minden valószínűség szerint jobb lenne az ilyen viselkedés, mint a szánakozás vagy az elfordulás.
Ha mondani szeretnék valami negatív kritikát is a könyvről, akkor azt mondanám, hogy Hazel és Augustus néha kicsit túl filozofikus az én ízlésemnek, illetve hogy a könyv vége talán egy kicsit túl érzelgős – az elejéhez viszonyítva mindenképpen érzelgősebb, de számomra még éppen nem csúszik át a már kellemetlen nyálasba.
SPOILERES VÉLEMÉNY:
Fentebb azt írtam, a könyv nem kifejezetten a haldoklásról szól, nos ez így nem teljesen igaz, a vége bizony teljes egészében arról – Augustus haldoklásáról – szól. Azonban Augustus és Hazel ekkor sem veszítik el humorukat, a haldoklás számukra a mindennapok része volt már korábban is, ezért nem félnek tőle. Szeretik egymást, de számukra ez nem jelenti azt, hogy nem tudják elengedni a másikat. Nem reménykednek abban, hogy a fiú meggyógyulhat, mert tudják, hogy nem, és Hazel igyekszik megkönnyíteni számára az elmenetelt. Bár néha azért voltak kételyeim a könyv olvasása közben, hogy valójában nem-e csak megszokták már, hogy azt mutassák, nem félnek, azért hogy megkönnyítsék egymásnak és a családjuknak a helyzetet. Hazelnél úgy éreztem, saját magánál fontosabb neki az, hogy mi lesz a szüleivel a halála után, hogy ne omoljanak össze, ne váljanak el. De erről velük – bár ők állnak hozzá a legközelebb a világon – csak nagyon sokára tud beszélni.
Nem is tudom, még most is kicsit zavaros nekem, hogy mit is kellene erről a könyvről gondolnom, pedig már elég rég olvastam. De az biztos, hogy emlékezetes olvasmány, és a humora mindenképpen megkülönbözteti más, a rákbetegekről szóló írástól, mer viccet csinálni a rákból és a haldoklásból, és ezzel sokat elvesz a félelmetességükből.
Talán igaz lehet egyszerre mindkét állítás, amit fentebb írtam: Hazel és Augustus nem úgy vagy nem annyira félnek a haláltól és az elválástól, mint az egészséges emberek, de ami félelmet éreznek, azt leplezik a másik miatt és a családjuk kedvéért.
Tetszési index:
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése